Yukina Amagi

Név: Yukiko Amagi
Nem: Nő
Kor: 24
Faj: Ember
Kaszt: Haditengerész (engedéllyel)
Rang: Kapitány
Kinézet: Hosszú vérvörös haja és vörös szemei vannak, a civil ruházata pedig mindig az épp megfelelő trendekhez igazodik, az arca általában kimértséget és szigort tükröz, legalábbis mikor a beosztottjaival beszél, a barátaival és az idegenek mellet mindig életvidám és sokat mosolyog.
Felszerelések: Egy iránytű, egy egyszerű whakizashi és egy gyenge pisztoly, amiket az oldalán az övére tűzve hord.

Jellem:
Alapjáraton kedves, és figyelmes, szeret mulatni és inni, és imád vásárolni, főként ruhákat és mindenféle haszontalan holmit, bárkivel képes megtalálni a közös hangot, és mindig segít azokon, akik megkérik rá független attól, hogy az illető esetleg kalóz vagy bármi más, de ez csak akkor igaz, ha civilben van, amikor szolgálatban van, a jelleme száznyolcvan fokos fordulatot tesz. Olyankor szigorú, nem tűr ellentmondást, mindig alaposán átgondol mindent, mielőtt cselekszik, és sosem hagyja, hogy az érzelmei elvonják a figyelmét, tiszteli a beosztottjait és mindig igyekszik békés módszerrel megoldani a dolgokat, de ha más lehetőség nem adódik, akkor hidegvérrel végez azokkal, akik megszegik a törvényt.

Képességek:
Jól ért mind a kardforgatáshoz mind pedig a lövészethez, de amihez a legjobban ért az a stratégiák megtervezése és azok végrehajtása, ezen felül emberfeletti hidegvérrel bír, senki és semmi nem képes kizökkenteni a koncentrációjából.
(engedéllyel) Hyper megfigyelés: Yukiko ilyenkor minden más gondolatot, fájdalmat és érzelmet kizár a fejéből és csak az adott szituációra koncentrál, ilyenkor számár lelassul az idő ezért sokkal jobban és gyorsabban képes felmérni a helyzetet, viszont ebben az állapotban eléggé sebezhetővé válik, mivel a reflexei ilyenkor csökkenek, és hiába veszi észre időben a felé irányuló támadást, reagálni már nem tud rá

Előtörténet:
A Gyerek kor:

Shell Townban születtem és életem egy részét ott is töltöttem le. Egy jómódú családban nőttem fel, a szüleim mindketten tengerészek voltak, Anyukám kapitány még apukám ezredes volt és inkább ő volt az, aki felnevelt, mivel a városban lévő haditengerészeti bázison állomásozott és onnan irányította az East Bluen lévő tengerészeket, anyu pedig ezen a tengerem hajózott és vadászott a kalózokra. Akkoriban még eszem ágában sem volt, hogy a szüleim nyomdokába lépjek sőt, kalóz akartam lenni, hogy szabadon, megkötés nélkül hajózhassak a tengereken. Ez az álmom csak erősödőt bennem, miután láttam a kalózkirály kivégzését. Én akartam az leni, aki majd megtalálja a One piecet mint ahogy akkor sok más ember is és emiatt elég sokszor leszidtak és párszor ki is kaptam. A szüleim természetesen azt akarták, hogy én is tengerész legyek, különösen anya. de sokáig úgy tűnt, hogy ez sosem valósul meg, mindig elszöktem otthonról, amikor tanulnom kellet volna és inkább a barátaimmal játszottam, aztán tizenegy évesen ez megváltozott. Már javában esteledett és hazafelé tartottam, de otthon nem az várt, mint amire számítottam. Édesapám a szobájában zokogott, ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy így láttam. Be akartam hozzá menni, de egy tengerész megállított és velem is közölte a szörnyű hírt. Édesanyám egy kalózbanda elleni harcban életét vesztette, akkor egy világ omlott össze bennem, szörnyű embernek éreztem magam, amiért mindig veszekednie kellet velem az álmaim miatt és az, hogy ott láttam apát sírni a sötét szobában felnyitotta a szemem. Olyan álmokat dédelgettem, amiket sose valósíthatnák meg. Nem akartam apunak csalódást okozni ezért akkor úgy döntöttem feladom az álmaim és tengerészként fogok élni. Innentől a tanulás töltötte ki minden időmet, és mivel egy tengerész bázison éltem, rengeteg olyan dolgot tanulhattam, meg amit a könyvekből nem lehetett. Megtanítottak a vívásra, közelharca, lövészetre, navigálásra, egyszóval szinte mindenre, amin, a tengeren szükségem lehet. Persze mindezt csak alapszinten. De sokak szerint ez kész csoda, hogy szinte mindent képes voltam megjegyezni, sőt még én magam is meglepődtem, hogy ennyire fogékony vagyok a tanulásra. Aztán húsz évesen hivatalosan és haditengerész lettem. Egy év múlva tiszti rangot kaptam, és további három év után már első tiszt lettem. A legtöbben úgy gondolták, hogy csakis apám befolyása miatt kerültem el idáig, de nem érdekelt. A tengerészek között nem voltak barátaim és nem is volt szükségem rájuk. Szinte minden időmet lekötötte a tanulás és a képességeim fejlesztése, ami végül kifizetődött és kapitánnyá léptettek elő. Persze az évek folyamán nem hagytam, hogy az aki gyerekként voltam teljesen eltűnjön belőlem. A mai napig mindig szakitok időt arra, hogy egy átlagos lányszemével láthassam a világot és ismerjem meg az emberek, és ilyenkor nem érdekel, hogy valaki kalóz vagy egyszerű polgár.

Yukina kapitánnyá léptetésének története:

Ahogy a hajóm Shimotsuki felé tartott, addig én szokás szerint a kabinomban a sziget térképét tanulmányoztam. Ugyan nagy szükség nem volt rá mivel csak néhány piti bűnöző miatt kellett kikötnöm, akik megtámadtak néhány tengerészt és ellopták egy hajó prototípusát de mindig is úgy gondoltam, hogy az alapos tervezés az alapja mindennek, legyen az bármilyen jelentéktelen dolog is. Nem igazán tetszett, hogy ilyen apró dolgokkal kellet foglalkoznom, de mivel én voltam a legközelebb a szigethez, ezért engem küldtek, hogy nézzek szét, de legbelül azért örültem, hogy újra itt köthetek ki. Négy évvel az után, hogy beléptem a haditengerészek közé, első tiszté léptettek elő, hála édesapámnak, aki ezredesként szolgált. Már az elején kitűntem a tömegből a képességeim miatt így viszonylag gyorsan megkaptam az előléptetéseket, de első tiszt csak pár hónapig voltam, mert rögtön az első komolyabb küldetésemen előléptettek kapitánnyá. A feladatunk az volt , hogy elkapjuk vagy kivégezzük a sebhelyes Ibuki néven ismert kalózkapitányt, akinek a fején harminc millió Belli vérdíj volt.
- Kapitány! – Léptem be felettesem kabinjába. – Elfoglaltuk a sebhelyes kalózok hajóját és letartoztattuk a rajta tartózkodókat. – Kezdtem meg a jelentést. – Azonban a legénység csak egy kis töredéke volt a hajón, a kapitányuk és a legénység többi része a városban élő emberek szerint a sziget túlsó végén lévő erdőbe menekültek.
- Remek – Ált fel a kapitányom az asztal mellől. – Add ki a parancsot a másik hajónak, hogy induljanak a sziget másik végébe, mi pedig a legénység egy részével a kalózok után megyünk.
- Igenis – Nyugtáztam a parancsot, aztán sarkon fordultam és kiadtam az utasításokat az embereknek. Kis idő múlva már a kalózok nyomában is voltunk.
- A hajónk megérkezett már a sziget másik végébe?- Kérdezte a kapitány
- Igen uram, de kalózoknak semmi híre.
- Biztosan az erdőben bujkálnak. Amagi, tartsd a kapcsolatot a hajóval a Den-Den Mushin keresztül, ti pedig tartsátok nyitva a szemeteket, biztosan készülnek valamire. – Osztotta a parancsot a többi tengerésznek.
- Igenis – Felelte mindenki szinte egyszerre. Lassan elértük az erdő közepét, de a kalózokkal még mindig nem futottunk össze. Mindenki feszülten figyelte a fákat és a bokrokat, arra várva, hogy mikor rontanak ránk.
- Még mindig semmi hír a hajóról?- Kérdezte türelmetlenül.
- Semmi mozgás uram. – feleltem.
- Vajon hol bujkálhatnak? És mire ké…. – Elharapta a mondatot, és szinte ugyan ebben a pillanatban éreztem, ahogy valami, egy apró vágást ejt az arcomon, a kapitányom felé fordultam, akinek a torkából ömlött a vér, és összecsuklott.
- KAPITÁNY!- Kiabáltam miközben megpróbáltam letérdelni hozzá.
- TÁMADÁS!- A fák mögül több tucat kalóz rontott ránk, az egyik pedig épp felém ugrott egy kardal a kezében. Szerencsére észnél voltam és én is előkaptam a fegyverem majd kivédtem a támadást, aztán ellöktem magamtól a támadót, és egy csapással felhasítottam a mellkasát.
- Küzdjetek, ne maradjon életben egy sem. – Kiabáltam a társaimnak, aztán megpillantottam a tömegben Ibukit, a kalózok vezetőjét. Habozás nélkül rá rontottam, amit ö már messziről kiszúrt és elkezdett a képembe kacagni, aztán eltűnt a szemem elöl és pár pillanat múlva éles fájdalmat éreztem a derekam és a hasam környékén. Ibuki gúnyos nevetését már a hátam mögött hallottam én pedig elterültem a földön.
- Szemét! – Mondtam halkan és megpróbáltam felállni, de a fájdalomtól ismét csak elterültem.
- Kapitány tartson ki, már úton van az erősítés! – Egy hang szólalt meg mellettem, kissé homályosan láttam, de sikerül felismernem a hang forrását, a Den-Den Mushibol jött.
- Nem fogom ilyen könnyen megadni magam! – Döntöttem el magamban majd felmarkoltam az adó-vevőt és egy fa segítségével sikerült talpra állnom. Még mindig nagyon fájt a seb, de nem érdekelt, és behunytam a szemem.
’’ Zárj ki mindent a fejedből, a fájdalmat, a csata zaját, az egész világot!’’ - Utasítottam saját magam, aztán mikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem szinte minden lelassul körülöttem, így jobban ki tudtam elemezni a helyzetet. Nem ez volt az első eset, hogy használom ezt a képességemet sőt, már egész kiskorom óta a birtokában voltam. Apa szerint vele született adottság volt, és először tíz éves koromban, egy hógolyó csata közepén, tűnt fel. Akkor csak véletlenül jött elő, de az évek folyamán megtanultam tudatosan előhívni ezt a képességet, és nemegyszer a hasznomra is vált. Reménykedtem benne, hogy most is segít majd. Végignéztem a harcoló tömegen és úgy tűnt még közel sincs veszve minden, aztán ismét megpillantottam Ibukit, aki ép támadásba lendült, ezúttal már láttam a támadását, amit két tengerész felé intézett, de még így is csak alig bírtam követni a mozgását.
-Soru! – Vontam le magamban a következtetés. A fickó egy rokushikit használt, ami a sebességen alapult, bár még eléggé kezdetleges formában használta. Kis gondolkodás után már tudtam mit tegyek, és az idő újra normál sebességre váltott.
- Azonnal tüzeljenek körénk az erdőbe az ágyukkal! – Adtam ki a hajónak a parancsot.
- De asszonyom, a sűrű fák miatt nem tudunk pontosan célozni, könnyedén eltalálhatjuk magukat is.
- Ez parancs volt! – Kiabáltam ingerülten.
- I-Igen.
’’ Az ágyúknak már készenlétben kellett, hogy legyenek, nincs sok időm’’ – Gondoltam magamban, aztán felkaptam a földről még egy kardot és elkezdtem szaladni Ibuki felé.
- Ezúttal megöllek! – Kiabáltam oda neki, hogy felhívjam a figyelmét, ami sikerült is.
- Teszek róla, hogy ezúttal a földön maradj – Felelte, aztán a soruval rám támadt, de ezúttal még előtte magam elé emeltem a két kardot és elugrottam balra, de még így is sikerült mélyen belevágnia a vállamba. Elvesztettem az egyensúlyom, de nem estem el, mert beleszúrtam az egyik kardot a földbe és azzal támasztottam meg magam. Pár pillanat múlva ágyúgolyók kezdtek becsapódni, hatalmas port kavarva vele.
- Itt az én időm. – Mondtam félhangosan majd elkezdtem szaladni a porban, nem láttam semmit aztán egyszer csak megjelent előttem, Ibuki aki a sűrű portól csak köhögött, én pedig felemeltem kardom és egyenesen a szívére céloztam.
- Megvagy! – A támadás sikeres volt, nem volt elég ideje arra, hogy reagálni tudjon.
- Hogyan? – Kérdezte elcsukló hangon, de már nem kapott rá választ, kihúztam a testéből a kardot ő pedig élettelenül eldőlt. A tervem bevált, mivel szemtől szembe nem tudtam volna legyőzni őt kihasználtam a port, hogy védtelenné tegyem, és előzőleg is csak azért támadtam rá, hogy ki tudjam számolni hol fog állni a soru használata után, és szerencsémre a tüzérek is pontosan időzítettek. Aztán én is a földre zuhantam, az erős fájdalom miatt elvesztettem az eszméletemet és az utolsó dolog, amit láttam az az, hogy az erősítés megérkezik. Ezek után már csak a főhadiszállás, gyengélkedőjén tértem magamhoz, aztán nem sokkal az után, hogy felépültem, egy díszes ceremónia közepette kapitánnyá léptettek elő, hála a Shimotsukiban történteknek és apám befolyásának.
- Amagi Kapitány – Annyira elbambultam, hogy mikor az első tiszt belépett az ajtón egy csomó papírt szórtam szét ijedtemben.
- Kopogásról nem hallottál még? – Kiabáltam rá.
- Sa- Sajnálom. – szabadkozott
- Mit akarsz? – Kérdeztem miközben a tenyeremmel megtámasztottam az arcom.
- Megérkeztünk Shimotsukira.
- Rendben- Feleltem aztán felálltam a székemből és felmentem a fedélzetre, hogy megnézhessem a hajóról a várost.

Megvagyok, remélem így már elfogadható.