Narancsliget - Nami kincsei

- Miután meg nyertem a csatát felkaptam barátom holt testét és ki eveztem egy csónakkal a tengerre. Mikor már elég messzi jártam a parttól abba hagytam az evezést és a gyerekkori múltunkon merengtem. Majd később tovább eveztem a legközelebbi szigethez, aminek a neve Conomi Island másfél napig tartott az út, de itt legalább tisztelettel el tudtam temetni barátomat. Gosa Village-ben kezdtem el élni és várakozni, hogy mikor csatlakozhatok egy kalóz bandához. Az ottani lakosok elég kedvesek voltak velem és elégé gyorsan be is fogadtak. Az egyik napon mikor a szomszéd öregasszony át hívott, hogy ebédeljek nála kerti munkáim hála jeléül. Ebéd közbe rákérdeztem a sziget múltjára és ő elkezdte mesélni töviről hegyire. Mikor oda ért a történet, hogy Nami kincseket ásott el a narancsosban és még lehetséges, hogy még most is lehet ott egy két elásott kincs ki kerekedtek a szemeim és gyorsan elkezdtem enni, hogy még a mai nap sor kerüljön a kincs keresésére. Persze a történetet végig hallgattam és csak az után kezdtem el a terveket szőni, hogy hogyan is szerezzem meg a kincseket a tudtuk nélkül...

~ Hogy a nők miért nem tudják egyenesen megmondani, hogy mit is szeretnének!!??? A narancs finom, a narancs egészséges, jót tesz a bőrnek... valamint csodásan feldobná a hajót... ~ zsörtölődtem magamban, miközben térdig gázolva a tengerben a part felé igyekeztem. Lilith, a hajó szelleme már közel két hete rágta a fülemet, hogy fel kellene dobni valamivel a hajót, mert a padlót borító gyeptől és az indulásunk óta a szigetekről begyűjtött különböző virágoktól eltekintve túlságosan komor. Persze mint utólag rájöttem már kezdetektől kitalálta, hogy egy narancs fát szeretne a hajóra, ám természetesen mindezt csak utalásokkal és elejtet megjegyzésekből sikerült kiderítenem. Mindehhez nem segített hozzá az a tény, hogy csodálatos útitársam csak minden másod, vagy harmadnap képes úgy megjelenni, Hogyes beszélni is tudjak vele. Miután pár napja világossá vált, hogy mire vágyik a lelkem, az egyik közeli szigeten azt javasolták, hogy utazzak Conomi Island-re, mivel ha narancsot keresek, ott biztos találok. Vakságom miatt a kapott térképpel nem mentem sokra, ám egy kereskedő, aki erre tartott beleegyezett, hogy követhessem. A megérkezést követően nem messze a parttól kikötöttem, majd szokásomhoz híven úszva tettem meg a maradék távot. Kikászálódva a vízből előhúztam szíjamra akasztott pálcámat, majd nyugodt tempóval "minden eshetőségre felkészülve, rögzítem fejemben a környezetet, hátha sietve kell távoznom" megindulok a sziget belseje felé. Beleszagolva a levegőbe kellemes narancs illat csapta meg az orrom. A távolból emberek vidám beszélgetését és szerszámok csattogását hallottam, így arra vettem az irányt. Figyelmemet magam elé irányítottam, de biztonság kép rájátszva vakságomra a pálcával magam előtt kaszálva haladtam a hang irányába. A helyiek önfeledten beszélgettek és szavaikat még azelőtt sikerült meghallanom, mielőtt még ők észrevettek volna. Többnyire csak érdektelen dolgokról beszélgettek, ám egy beszélgetés magára vonta a figyelmemet. Hárman egy közeli lugasnál egy elrejtet kincsről beszélgettek, melyet egy Nami nevezetű lány rejtet el még évekkel ezelőtt. Pénzügyileg nem álltam a toppon, így egy kis kincs nem eset volna rosszul, plusz az esetleges kaland lehetősége is felkorbácsolt. Lassú léptekkel közelebb mentem, ám ők ekkorra már témát váltottak. Kilépve egy bokor mögül, mely édes narancs illatot árasztott magából a szembe fordultam a három alakkal. A három közül kettő férfi volt, ám az, aki éppen háttal állt nekem a szívverése által keltet rezgéseknek köszönhetően rögtön tudtam, hogy egy nővel van dolgom. Kirajzolódó kecses alakja egy pillanatra teljesen megbabonázott.
- Szép napot! Segíthetünk valamiben? - harsant hirtelen az egyik férfi hangja. ekkor döbbentem rá, hogy pár figyelmemmel a nőt figyeltem, de a szemeimet mindvégig előre szegeztem, így a férfi azt hihette, hogy őt nézem.
- Örvendek a találkozásnak! Hát egy kis segítség nem esne rosszul. Egy helyet keresek, ahol megszállhatok és bekaphatok valamit. - mondtam, majd miközben közelebb léptem, a sétapálcámmal apró mozdulatokkal feltérképeztem a talajt. Fülemmel meghallottam, hogy a két férfi halkan össze súg, miszerint "Ez vak!!??", de hogy igazoljam feltételezésüket, megjegyeztem. - Igen, sajnos vak vagyok. - mondtam mosolyogva.
- Ha visszamegy az útra, akkor nyugat felé tartva negyed órán belül elérhet a faluba. - szólalt meg ekkor egy angyali hang, mire ösztönösen a hang irányába koncentráltam. A látványtól, mely elém tárult egy pillanatra megszédültem. A lány felém fordult és így látni engedte kecses és egyben gömbölyded idomait. Alakjában még a legkritikusabb szemlélő sem talált volna kifogást, melyre tündéri arca és egy nimfát is megszégyenítő mosolya tette a koronát. A lány tündöklő látványától felpezsdült a vérem és mire magamhoz kaptam, éreztem, hogy elkezd fájni a fejem és pár pillanattal később már vastag csíkban elkezdet vérezni az orrom. Egy óvatlan mozdulattal előre léptem és a szédülés miatt majdnem pofára estem, de a lány megelőzve a két férfit oda ugrott hozzám és elkapta a kezem.
- Jól van? - kérdezte ijedten, mire előhúzva egy zsebkendőt letöröltem a vért az arcomról és egy kedves mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Most már igen. Elnézést, de a sérülésemnek, melyben elvesztettem a látásomat, vannak ilyen kellemetlen hatásai is. - savanyú mosolyra húztam a szám, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a lányhoz fordultam és megkérdeztem. - Tudom, hogy nagy kérés lenne, de nem vezetne el a faluig?
A szavaim hallatán a két férfi azonnal elkezdet morogni és hangjukból éreztem, hogy féltik a lányt, ám a fiatal hölgy lágy hangon megnyugtatta őket.
- Nyugi srácok, nagy lány vagyok már! - nevetett fel hangosan, majd hozzám fordult. - Úgy is lassan vissza kell mennem, így elkísérhetem.
- Ne menjünk mi is? - kérdezte a közelebbi férfi, mire lány a vállára tette a kezét.
-Nem lesz semmi bajom. A megérzéseim az súgják, hogy ez a férfi nem rossz ember. Bíz bennem! - mondta, majd elengedett és az egyik fához sietett és a tövéből felkapott egy kosarat. - Akkor indulhatunk?
- Természetesen. - mondtam, majd a lány társaságában megindultam a falu felé.

Rövid bemutatkozást követően megtudtam, hogy Hasekura Hisaki-isanak hívják. A faluba vezető út közel húsz percig tartott, ám tündéri kísérőm társaságában úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Mesélt a szigetről, az itt élőkről, az Arlong által elszenvedett elnyomásról, ám ami leginkább felkeltette az érdeklődésemet az Nami, egy itteni lány története volt, aki a falusiak védelmében beállt az Arlong kalózok közé és aranyat gyűjtött, hogy felszabadítsa őket. Azonban Arlong átverte Namit és a kincset, melyet hosszú évek fáradságos "munkájával" szerzet elvesztette, de szerencsére egy bátor és erős csapat felvette Arlongékkal a harcot és visszaszerezte Conomi Islandra a békét. Kérdésemre, miszerint Nami minden kincsének nyoma veszett-e, azt válaszolta, hogy szerinte igen, bár van pár falusi, akik úgy vélik, hogy a leleményes lány nem bízott mindent a véletlenre és más helyre is rejtett el kincset. A beszélgetésből hamar leszűrtem, hogy valamiért nem nagyon szeretne belemenni jobban ebbe a témába, mely talán Arlong által elkövetett gaztettekhez vezethető vissza, így félretettem a kincshez kapcsolódó kérdéseimet későbbre és inkább hagytam, hogy a lány örömteli hangon tovább meséljen a szigetről. Csodás hangja azonban olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy egy kisebb követ nem vettem észre a pálcámmal és sikeresen megbotlottam benne. A lány gyengéden a karom után kapott, és bár nem estem volna el, átkarolta a karom és kedvesen megszólalt.
- Enged had segítsek! - szólt és ahogy keze átölelte a karom, a puha bőrén keresztül átsugárzó harsány szívdobogás tökéletesen kirajzolta a testét. Egy röpke pillanatra belevesztem gyönyörű arcának szikrázó mosolyába. - Mi történt... valami rosszat mondtam??? - kérdezte megszeppenve, mire elmosolyodtam és halkan megszólaltam.
- Ohh.. dehogy! Csak rég volt, hogy valaki így törődött volna velem. - mondtam, majd a pálcámat az övembe csúsztattam és az út hátralévő részében a hölgyre bíztam magam.
A faluba megérkezve száz és száz különböző hang csapta meg a fülemet, mely mind dolgos kezektől származtak. Egy egyszerű ember számára a kicsiny falu nem mutatott volna sokat magából, de én zárt ajtókon keresztül is hallottam a kovács kalapácsának ritmikus hangját, a rokkák halk suhogását, a gyerekek játék közbeni vidám kacagását és egy közeli kandallóban sülő kenyerek halk ropogását. A kenyerek ínycsiklandozó illata hamar utat talált az orromba, mire akaratlanul is megkordult a gyomrom. Hisaki halkan kuncogott egy sort, majd felém fordult és megkérdezte.
- Két utcára lakok innen. A nővéreim ennivalóval várnak otthon, ha gondolod örömmel venném, ha vendégül láthatnálak. Ennivaló mindig van bőséggel. Na mit szólsz, velem tartasz? - egy pillanatnyi töprengést követően, valamint a tudattal, hogy a tálcámban alig van csak egy kevés beli, igent mondtam, majd továbbra is a lányra bízva magam megindultunk hozzájuk. Pár röpke perc elteltével meg is érkeztünk a házuk elé, majd miközben bevezetett a két névére, Hideki és Katai is megjelent. A két lány hasonlóan gyönyörű volt mint Hisaki, ám a korábbiból tanulva, csak az arcukra koncentráltam, így nem kellett félnem, hogy megint elindul az orrom vére. A lányok örömmel fogadtak és miután kellő tisztelettel bemutatkoztam nekik, gyorsan feltettek még egy terítéket és az asztalhoz vezettek. A levegőben sült hús, a kertből beszivárgó virágok illata, egy közeli narancs fa és a lányok enyhe, de mégis elvarázsló parfümjének illata terjengett. Az ebéd zaftos disznó sült volt friss kenyérrel és köretként kukorica salátával. A két nővér, mint kiderült, ugyan csak szószát-járt teremtés volt, akár csak a húguk, így az ebéd során bepillantást nyertem a falusiak életébe, mi több még azt is megtudtam, hogy éppenséggel ki-kivel jár. Mint kiderült az idősebbik nővérnek pár hét múlva lesz az esküvője és a fiatalabb Hidakinak is van egy srác, aki csapja a szelet. Hisakinak azonban még nem volt udvarlója és ahogy ez szóba jött furcsa mód felgyorsult a szívverése és a keze is megremegett. Magamban lefogadtam, hogy szegény biztos elpirulhatott, ami rám nézve ugyan szerencsés lehetett volna, ám az ujjamon megbújó gyűrű felelevenítette a régi emlékeket, mire rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Szerencsére gyorsan témát váltottak és egy rövid idő erejéig Nami is szóba került, és bár a kincs nem került szóba, megemlítettek egy narancsligetet, mely a lány kedvence volt, így meg is fogadtam magamban, hogy ha tehetem körbeszimatolok abban a ligetben. Az ebéd befejeztével egy kosár narancsot helyeztek az asztalra, majd letudva a sziget bemutatás rám terelődött a téma. Az életemről nem túl sokat árultam el nekik, leginkább a pozitív emlékekből gyúrtam egy masszát és azt tálaltam nekik. Ez alól csak a feleségem halála és a vakságom volt kivétel, melyről azt mondtam nekik, hogy baleset következtében történt. Feleségem említésére elhalkultak, majd kis idő elteltével Hidaki félszegen megszólalt.
- Nehéz lehet vakon élni... - sopánkodott, mire én megfogtam két narancsot és az egyiket az orromhoz emeltem.
- A vakság sok mindent elvesz az embertől. Örök sötétségbe taszítva megfosztja a színektől, a világ csodáinak látványától és az ilyen szép hölgyek mosolyától. - mondtam és egy pillanatra Hisakira fordítottam a figyelmemet, aki erre lesütötte az arcát. - Azonban a látás hiánya, más érzékek élesedéséhez vezetett, így bár a világot nem láthatom, de ha kellőképpen koncentrálok, akkor egy másik világ nyílik meg előttem. - szavaimat követően az egyik narancsot feldobtam a fejem fölé, majd kisvártatva a másikat is. Az illatuk alapján és a levegőben keltet rezgésükből tökéletesen éreztem őket, így mondhatni zsonglőrködve pörgettem kezeim között a két gyümölcsöt "csak kettőt, mert már nem voltam biztos benne, hogy hármat is biztosan eltudok kapni". - Túl rövid az élet, így bármi baj is ér, nem szabad hagyni, hogy felül kerekedjen rajtunk és mindenáron a boldogságra kell törekedni. - mondtam, majd elkaptam mindkettőt és letettem az asztalra.
- Szép gondolat... Na és miét érkeztél kicsiny szigetünkre? - kérdezte Katai.
- Ez hosszú történet, de a lényeg az, hogy megígértem egy barátomnak, hogy szerzek neki egy narancsfa csemetét. Talán a segítségemre lehetnétek, sajnos nincs túl sok pénzem, de ha kell a felmerülő költségeket szívesen ledolgozom. - szavaim hallatán a lányok összesúgtak, majd sajnálkozva megszólaltak.
- Mi sajnos nem tudunk neked adni, de ha felkeresed valamelyik lugast, akkor az ottani gazdák egyikénél biztos találsz. Hisaki biztos szívesen elkísér, valamint segít meggyőzni a gazdát, hogy ajándékozzon meg egy fa csemetével. - mondta Katai és az arca mozgásából ítélve lemertem volna fogadni, hogy rákacsintott a húgára.
- Ennél jobban nem is alakulhatót volna a napom. Köszönöm szépem, de lehetne egy kérésem. Említettetek egy különleges lugast, ha szépen megkérlek oda is elkísérnél? - mondtam, Hisakinak célozva a kérdést.
- Persze, szívesen! - válaszolta, majd miután ezt lebeszéltük nekiláttunk, hogy elpusztítsuk az asztalra kitett narancsokat.