Toraburushima - A balhé szigetfesztiválja

Az idő szép, a víz tiszta, viszont ti mégsem vagytok vidámak... Az éjjel hatalmas vihar dúlt a tengeren, és nem éppen volt szerencsés a találkozás...

Arashii: A viharban lekeveredtél a hajóról pár hordóval együtt, ami viszont segítséget nyújtott neked, hogy eljuss egy számodra még ismeretlen szigetre. A partra vetődve felméred a terepet, majd egy lakossal találkozol, aki készségesen válaszol a kérdéseidre (ha a szigetről érdeklődsz, akkor elmeséli, hogy ez a sziget a bajkeverők törzshelye, ahol a kalózoktól kezdve a fejvadászokig mindenki megfordul. És hogy ez a cseppnyi sziget a Világkormánytól független).

Shadorick: A te hajódat sem kímélte a vihar, muszáj vagy kikötni egy szigeten, hogy megjavíttasd. A kikötőben lehorgonyozva máris egy bajos társasággal találod szembe magad - akikről lerí, hogy csak kalóznak becézgetett zsiványok -, akik el akarják kötni a hajódat.

Posztjaitokat addig írjátok, hogy elindultok a sziget belseje felé!

Vérdíjas foglyaimat Conomin leadtam, ám nem tartózkodtam ott sokáig, hiszen valamiért hajtott a tettvágy. Az igazság az, hogy gyerekkorom óta nem akartam tenni semmit, mégis miért most. Talán most, hogy szabad vagyok, ki akarom élni azt, amit nem élhettem meg, a mesterem nevelésében, illetve a kalózok rabságában. Egyedül hajózgatom a kis fedélzetű vízi szállító eszközömön, miközben azt sem tudom, mit csináljak. A nem létező iránytűmre nem pillantgathattam rá, másodpercenként, ugyanis a szél vitt engem, nem volt úti célom. Leginkább csak edzettem, ettem és aludtam, szórakozásra nem igen volt alkalmam.
Egyik alvásomból, azonban igazi istencsapásra ébredtem. Kabinomból rögtön kirontottam, de a látvány szinte megrémisztett. A vihar, úgy csapdosta a hajót, mintha az csak egy kis fadarab lenne. Igazából, azt sem tudtam, mit kell tenni ilyenkor, hisz nem volt még hasonlóban részem. Néhány pillanatig csak sokkos állapotban álltam, most tapasztaltam meg igazán, mekkora ereje is van a tengernek. Szemeimmel csak a tőlem nem is olyan messze lecsapó villámokat figyeltem, a látvány megbabonázott. Végül kábulatomból egy különösen nagy villám ébresztett. Nem bírtam mást csinálni, csakis azt, amit az ösztöneim súgtak. Hosszú órákon keresztül küzdöttem a viharral, végül pedig egy elég viharvert hajóval sikerült partra szállnom.
Ebben szerencsére már jártasabb voltam, így gyorsan ki is kötöttem. Gondolataimban azon elmélkedtem, mennyit is változtam az évek során. Emlékszem, mikor először találkoztam a „második nevelőmmel”, még kész lettem volna meghalni, ha valakinek úgy tartja kedve. Talán azért mert gyenge voltam és kevés volta szép emlék bennem? Vagy talán pont most lennék gyenge, hisz akkor nem féltem a haláltól, most azonban rettegek tőle? Talán azért, mert fizikailag megerősödtem? Vagy esetleg észrevétlenül találtam volna egy „életcélt”. Csupa olyan kérdések, amikre nekem kell megtalálnom a választ. Könnyen lehet, hogy pont ezek a dolgok, azok, amiért élek.
Ironikus, hogy gondolataimból pont néhány gaztevő űz ki. Nincsenek sokan, csupán öten vannak. Igazából azt sem tudom, miből gondolom, hogy rossz embere, ennek ellenére így érzem. Feltűnésükkel együtt azt is észrevettem, hogy egy tapodtat sem mozdultam a hajóm mellől, így rögtön meg is tettem az első lépéseket. A kikötő zajai számomra meg szűntek létezi, csakis a veszélyesnek tűnő idegenek és én voltam. Lépteim az ő lépteikkel keveredett és egyfajta ritmust alkottak a fejemben. Ahogy egyre közelebb értünk egymáshoz, úgy egyre tb zajt hallottam. Beszélgetésükből kezdetben csak halk foszlányokat hallottam, majd egyre tisztábban és tisztábban. Mikor melléjük értem, tisztán hallottam, hogy következő lépésükön agyaltak. Egy csónakot akartak elkötni. Ez nekem egyáltalán nem jelentett jót hisz választásuk könnyen az én járgányomra eshet.
Testem parancs nélkül állt meg, majd fordult a banditák irányába. Szinte a Tenger Istenéhez imádkoztam, hogy ne az én hajómat nézzék ki maguknak. szememet lehunyva próbáltam meg őket szuggerálni, így a sok más zaj mellett az ő lépteikre koncentráltam leginkább. Egyszer csak elkezdtek lassulni, végül pedig megálltak. Szemhéjamat lassan nyitottam fel, majd azt vettem észre, a „járművem” mellett áll a néhány fős banditacsapat. Volt még néhány percem, így úgy döntöttem végiggondolom a lehetőségeim.
Az első hogy mintha misem történt volna, eltűnök innét és senkinek meg sem említem ezt a dolgot. Ebben az esetben viszont biztos lehetek, abban, hogy új hajó után kell néznem, azt pedig nem szeretném. Ráadásul elég gyáva húzás is volna, így ezt a tervet alapból elvetettem. Egy másik lehetőség, hogy szólok a hatóságoknak, azonban velük nem ápolok valami túlságosan jó viszonyt. Hiába viszem a vérdíjas kalózok holttestét, a gyilkosság a szemükben akkor is gyilkosság. Így maradt az utolsó lehetőségem, hogy magam likvidálom a suhancokat.
Határozott, gyors léptekkel indultam meg az őt ellenem felé. A legközelebbinek rögtön át is döftem a hátát, majd fejemet leszegeztem. Gyilkosnak mondható tekintetemet egyikre se vetettem, csak vártam. A kardom továbbra is az ember testében volt, a felismerés leple, lassan de biztosan közeledett az urak felé. Sustorgásba kezdtek, mígnem az egyikük felkiáltott és felém rontott. Pengémet rögtön kihúztam a banditából, majd egy határozott mozdulattal leszegtem a másik fejét. Ezzel a pillanattal együtt a többiek is magukhoz tértek, ám nem mind tűnt olyan bolondnak, így ketten rögtön elő is kapták fegyvereiket, míg a harmadik kardjának hüvelyén pihentette mancsát. A kettő fegyveres bemért és lőtt, én gyorsan magamhoz húztam a fej nélküli testet, majd a golyók belefúródtak. Tettem után ellöktem magamtól a mozdulatlan testet és nekirontottam az egyik lövésznek. Mikor közel kerültem hozzá, ő ismét lőtt, sajnos pontos volt és sikerült egy golyót repítenie a bal vállamba. Tudtam, hogy meg kell őriznem a hidegvéremet, így nem adtam jelét fájdalomnak. Ő ismét lőtt volna, azonban ekkor már levágtam a kezét, majd egy újabb suhintással a feje porba hullt. Megfordultam és láttam, hogy a kardos egy végzetes csapást akart leadni irányomba. Nyilván nem készült arra, hogy megfordulok, így éppen hogy súrolt az eszköze. Természetesen tettét nem hagyhattam válaszcsapás nélkül, így rögtön belemélyesztettem a pengémet a húsába. Kardom segítségével az urat lő pajzsként használtam, amit a társa nyugodt lélekkel lövöldözhetett. Lassú, nyugodt léptekkel közelítettem utolsó áldozatom felé. Ő kétségbe esve lövöldözte a halott társát, mígnem rövid idő elteltével, fegyvere csak kattogott, nem sült el. Mikor már túl közel értem hozzá ő rettegve földre rogyott és elkezdett az életéért rimánkodni. Nem értettem, mit véd ebben pitiáner életében, ám nem is érdekelt. Egy gyors és erős mozdulattal elmetszettem a torkát és ezzel véget vetettem halandó életének.
A kis harc után magam mellé tekintettem, ahol a hajóm állt. Rövid idő múlva aztán sebeimbe belehatolt a fájdalom. Úgy emlékeztem, a kabinomban van még néhány kötszer meg fájdalomcsillapító gyógyszerek. Emlékezetem nem hagyott cserben valóban volt mivel elsősegély nyújtanom magamnak. A gyógyszer bevétele után úgy fél órával a fájdalom enyhülni kezdett. Miközben a sebeimet kötöztem elgondolkodtam. Még nem is kerestem egy hajóácsot sem, aki megjavíthatná a hajómat. Úgy döntöttem, hogy a városban nézek a problémára gyógyírt, ki tudja talán néhány járókelőt is megkérdezek, hogy kit ajánl. Önellátásom után, ahogy elterveztem elindultam a sziget népesebb területeire.

Köhögve, fáradtan másztam ki a partra, egy hordóba kapaszkodva. Egy pálmafás, homokos tengerpartra jutottam lélekvesztőmmel. Egyedül ez mentett meg a fulladástól. A parton elterülve visszagondoltam, mit csinálhattam volna másképp, közben élvezve, hogy végre nem kell tempóznom.

*- El fog szakadni a vitorla, ha nem húzzuk le! - kiáltottam, de senki nem figyelt rám., talán elnyelte a hangomat a vihar szele. Kioldoztam a rögzítőkötelet, és az árbocrúdhoz siettem. Először is leengedtem a vitorlát, ami után a vihar jóval kevésbé rázta a hajót, de az árboc még mindig vészjóslóan recsegett. A keresztrúd rögzítőjét is kioldoztam.
- Valaki nem jönne segíteni? - kiabáltam a hajókabinok felé fordulva, de szavaim a semmibe vesztek.
~ Már megint nekem kell megcsi - gondolatomat egy keresztrúd szakította félbe, egyenesen a gyomromba szállva. A lendülettől a vízbe zuhantam, néhány hordóval és ládával egyetemben. A hullámzásban már annak is örültem, hogy nem süllyedtem el, csak egy hordóba kapaszkodva tudtam fenntartani magam. A sodrás egyre messzebb sodort a hajótól, pillanatokon belül hallótávolságon kívül voltam.*

- Legalább van egy hordóm. És ismét kifizetődött, hogy páncélban és fegyverrel mászkálok, még a hajón is. - mondtam fennhangon, csak úgy magamnak. Egy kevés erőfeszítés árán felnyitottam "ladikomat", és megszemléltem tartalmát. Sózott hering. Nagyszerű. Hogy én ezzel mit fogok csinálni?

- Hahóóóóóó! Jóóóól van? - hallottam tőlem jobbra a hangot.
- Hogyne! - kiáltottam vissza, megszemlélve a fickót. Egy kövér pasival hozott össze a sors, így tehát nem lakatlan a sziget. Megvártam, hogy közelebb érjen, így nem kellett kiabálnunk.
- Meg tudná mondani, hol vagyok? - kérdeztem tőle.
- Nos, a bajkeverők szigetén. - szavaira elkerekedett a szemem.
- HOGY HOL?!
- A bajkeverők szigetén. Mivel nem tartozik a sziget a Világkormányhoz, itt mindenféle népek megfordulnak, és a bajkeverők telepedtek le népesen. A legnagyobb falu arra van, ahonnan jöttem
- Szuper. Még azt is elárulná, hogy hogyan juthatok el a szigetről?
- Már itt akarod hagyni a szigetet? Nem bírod a képemet? - kezdte el felszívni magát a pasas. Most már jobban megnéztem. Nem kövér volt, mint ahogy távolról gondoltam, hanem egy tagbaszakadt melák, nagyobb bicepszekkel, mint az én combom. Az agresszióra úgy feleltem, ahogy kellett.
- Héé, nyugi, nyugi. Ne haragudj, nem akartalak megsérteni. Sajnálatom jeléül itt ez a hordó hering!
- Kaja? - nézett rá a hordóra a lakos, és szeméből egy pillanat alatt eltűnt a düh.
- Méghozzá nagyon finom! Most viszont mennék, mert sürgős dolgom lenne! - szóltam, és már futottam is, mikor a fickó épp megkóstolta a hordó tartalmát.

Elértek mindketten a városkapuhoz, ahol könnyűszerrel tovább tudtok menni, egyenesen a zajos tömegbe. Mindketten ugyanazon úton haladtok, mégsem találkozik tekintetetek. Egészen addig, amíg be nem tértek egy kocsmába, megszabadulva az utcán hemzsegő bajkeverők zajától...

Arashii, amint leülsz és rendelsz egy szívednek kedves italt a kocsmaajtó bevágódik és feléd az a hordó repül vészesen gyorsan, amelyik kisegített a sziget partjára a viharos tengerből.
Ha reflexeid jók kitérhetsz a hordó elől, ez esetben:

Shadorick, te közvetlen Arashii meleltt foglaltál helyet, nem is törődve vele -hiszen nem is ismered őt- és ugyanúgy egy italt rendelsz. Valamint mikor a csapostól hajóácsok iránt érdeklődni kezdett -s csak füled botját mozdítod a hangzavarra-, oldalra kapod a fejed. Meglátod a szomszédod és feléd száguldó hordót. Ám a melletted ülő hamar lepattan a székről, így már csak téged találhat el a böszme fatákolmány.

DE, ha úgy döntesz Arashii, hogy a reflexeid késnek kissé, akkor a hordó eltalál, ez esetben viszont az történik, hogy Shadorick beszélgetését te és a hordó szakítod félbe.

Shadorick, mindkét esetben rád bízom, hogyan hárítod -vagy nem hárítod- el a 'támadást'. Viszont annyit kérek, hogy ha lehet, Arashiit próbáld nem megölni! : D

SORREND: Kousetsu Arashii ; Dead Shadorick

Bő fertályórányi gyaloglás után elértem egy városba, ahogy azt a melák mondta. A várost fal vette körül, méghozzá elég magas. A városkapunál őrök álltak.
- Üdvözlöm! - köszöntöttem az egyiket. - Meg tudná monda...
- Lódulj befelé, kölyök! - szólt vissza mérgesen. Nem úgy tűnt, mint aki a legjobb kedvében van, és útbaigazítást akarna adni.
~ Majd találok bent valamit. - gondoltam, próbálva kiverni a fejemből a pokróc pacákot, és besiettem a városba, valamilyen útbaigazító táblát keresve.
Kifejezetten sokan mászkáltak az úton, nyüzsögtek mindenfelé az emberek. Valamilyen ünnepség lehetett, de a lakosok valamiért... furcsák voltak. A legtöbben mintha csak azért jöttek volna ide, hogy hajba kaphassanak valakivel, ez alól még a nők sem voltak kivételek. Ráadásul jónéhányan fegyvert is viseltek. Az utcán fekvő ájult, összevert férfiakon és nőkön szinte meg sem lepődtem. Rengeteg volt az utcai árus is, akik hangosan kiabálva próbálták felhívni a figyelmet hasznosnak nem nevezhető áruikra. Kivéve persze a sütödéket és az önvédelmi eszközöket kínálók... Megkordult a gyomrom, mire a zsebembe kotortam. Nem volt nálam túl sok pénz, a vihar nem volt hozzám kegyes. Úgyhogy... Kissé mérgesen betértem egy kocsmába. A mellettem kirepülő alakot még épp idejében kerültem ki. Mikor bejutottam, egy pillanatra néma csendbe borult a terem, majd újult erővel tört ki a beszélgetés.
A csapos egy pillantással végigmért, és elég idősnek talált engem.
- Mi kéne? - kérdezte, egy poharat törölgetve.
- Egy sör. Lehetőleg nagy. - ültem le a pulthoz. Erről a helyről pont ráláttam az ajtóra és az emberek többségére is. Valahogy nem bíztam bennük túlságosan, de reméltem, hogy a fegyvereim elriasztják a népeket.
- Parancsolj. - rakott le elém egy literes korsót a csapos. Megemelve a poharat köszönetet mondtam neki, és a számhoz emeltem a nedűt, majd kortyoltam egyet. Ugyanebben a pillanatban ki is köptem, mikor kivágódott az ajtó, és a nemrég megismert melák ugrott be rajta.
- Ilyen szennyel próbáltál megetetni, te görény?!- üvöltött kidagadt szemmel, és az idáig a vállán cipelt hordót felém hajította.
~ Hogy a fenében ért utol azzal a dögneh... - emeltem fel a kezem arcom elé, és próbáltam tompítani az ütést. Félreugrani már nem volt időm, így a mellettem ülő fickóba szálltam. Néhány szék eltörése után elfogyott a lendületünk, én pedig kezemet és egyéb tagjaimat fájlalva keltem fel.
- Ezt még megkeserülöd. - morogtam, és elővettem fegyverem, majd hátrafordultam.
- Izé, bocsánat....

Rövidnek mondható séta után elértem a városkaput. Szerencsére utamat nem állja senki és semmi, így nyugodtan bírok közlekedni a hatalmas tömegben is. A sok ember oly’ hangáradatot”okád ki” magából, hogy biztos vagyok abban, hogy, ha lenne valaki, akivel beszélnék egy szót se értenék szavaiból, de szerintem még szájáról sem bírnám leolvasni, mit akar kiejteni ajkain. Miközben más dolgával mit sem törődve sétáltam a népes utcákon egy megfelelő helyet kerestem. A kis nézeteltérés következtében ugyanis eléggé megszomjaztam. Tekintetem egy kocsmán akadt meg, s úgy döntöttem itt pihenem ki az idevezető út fáradalmait. Lassan és elegánsan rá is kanyarodtam az építményre, majd bementem az ajtón.
Odabenn a fejem ismét kitisztult és a zsivaj elhalkult, mintha egy teljesen más helyre értem volna. Hamar helyet is foglaltam egy helyen, amely megtetszett. Nem volt benne semmi különös, de úgy éreztem, oda kell ülnöm, ott fogom jól érezni magamat. A környékemen lévőkkel nem igazán törődtem, így inkább rendeltem egy italt. Volt ott mindenféle lé, rum, bor, sör, mi több még gyümölcslé is, igazból nem tudtam, hogy mit kíván a szervezetem, így találomra választottam. Miután eldöntöttem, hogy mit akarok, rögtön szóltam a csaposnak.
- Egy feles rumot kérnék!- Nem akartam terelgetni a témát, így csak azt mondtam, amit feltétlen szükséges volt. A férfi rögtön ide is lökte a kért italt, majd belekortyoltam egyet és vártam.
Igazából, nem tudom mit vártam, így inkább úgy döntöttem megpróbálom magam elfoglalni. Nem igazán tudtam, mit kéne csinálni, ámde hamar eszembe jutott szorult helyzetem, így rögtön elkezdtem agyalni, kit kéne megkérdezni a hajóácsokról. A hely vendégei nem biztos, hogy itteniek, nekem pedig nem sok kedvem volt, mindenkit végigkérdezni, így olyat kerestem, aki biztos, hogy itt él. Sajnos nem ismertem az itt élők sajátosságait, így ha van is, ne bírtam azok alapján keresni egy komát, aki segíteni tud nekem. Végül felnéztem és eszembe jutott a kocsmáros. Ő minden bizonnyal itt él, így megkerestem a tekintetemmel, majd hozzászóltam.
- Mondja, nem tud egy jó hajóácsot a környéken? – Ekkor fejem oldalra fordítottam és láttam, hogy egy hordó és egy ember tart felém. Az én hibám, hogy nem tulajdonítottam figyelmet a zajnak, ám még talán időben kibírtam volna térni. Ekkor azonban egy gondolat furakodott a fejembe, megéri-e. Vajon lesz-e olyan kemény a csapódás, mint az, hogy most gyorsan erőt vegyek magamon és kitérjek. Talán ez a gondolat volt az utolsó, mielőtt testem össze nem ütközött az „áldozatéval”. Nem tudtam, hogy kivel repülök és hogy miért, de tudtam, jobb lett volna elmozdulni arról a helyről. Néhány szék eltörése után egy tompa puffanással földet értünk. A másik férfi tagjait megigazgatva felkelt a földről, és motyogott valamit. Majd pedig egy bocsánatkérésre is méltatott engem. Nem tudtam, mit kéne csinálni, így inkább csak feküdtem. Tudtam, hogy ugyanannyi esélye van a földön megsérülni, mint amennyi állva. Mi több, ha a támadó szeme előtt vagyok talán fenyegetésnek is vehet és még nagyobb lehet a problémám.
Ilyen módon fejemből kizártam a környezet zajait és csak a plafont figyeltem. Valamiért jobban éreztem magam, mint akkor, amikor a bárszéken ültem. Lehet azért, mert egy ilyen eset után, még ezen a kemény padlón is kényelmes a pihenés. Minden esetre próbálok a dolgokból kimaradni, s ki tudja, talán ha kell fel is kelek, mindaddig is figyelem, ahogy egy szúnyog garázdálkodik a csillár környékén.

/elnézést a késésért ^^”/

És akkor ezzel át is veszem ezt a küldetést, csak, hogy ne úszhassátok meg két körből eme mókát, ami ezennel folytatódik!

Arashii: számodra természetesen nincs más perpillanat, mint a harc, ám alig, hogy megindulsz a férfi felé egyből többen fel is pattannak a székeikből rád vigyorogva. Nem tűnnek éppen túl gyengének, ám mielőtt bármit is mondhatnál nekedrohan az egyik, egy futás közben felkapott székkel. Mondhatnám, hogy a harcod ezzel kezdődik, de hazudnék, mert ezzel a mozdulatsorral egy kocsmai verekedés veszi kezdetét. A vendégek közel harmada inkább kilopódzik, de a rajtatok kívüli maradék durván tíz ember elkezdi egymást püfölni, persze azt a négyest az ajtónál, akiknek a középpontjában az általad "ismert" emberke áll. A faladatod igen egyszerű: legyél te (na és Dead) akik egyben maradnak a harcmezőn.

Dead: A szúnyogról elég sokmindent megtudhatsz, még (nagy eséllyel annak vehetp csak ki) szexuális kapcsolatot is létesített egy másik egyeddel, ám a nyugalmad a zaj és a repülő szék-, asztal- és üvegdarabok zavarják meg. Mire felkelsz, egy elég érdekes kis kocsmai verekedés tárul eléd, ám a csapos egész nyugodtan elvan a maga kis "kuckójában". Rád bízom, hogy mit kezdesz, harcolsz, vagy inkább csak a pultoshoz mész.

Postotok azzal záruljon, hogy miután a harcnak vége (vagy csak ketten vagytok, és egymásnak esnétek) a kocsmáros nevetése szakítja meg akkori gondolatmenetetek.

Sorrend nincs, határidő pedig legyeeeen jövőhét csütörtök!

Egy kézzel lazán megpörgettem a lalapácsomat, csak bemelegítésképpen. Túl sok hatást nem tettem a közönségre, sőt, első néhány lépésem után még fel is pattantak néhányan, széles vigyorral az arcukon. Óvatosan magam elé emeltem Saihyou-t, de csak egyikük rohant felém, kezében a frissen felkapott székével.
- Balhé van, emberek! - üvöltött fel az egyik, mintegy jelet adva a többieknek, akik egymásnak estek. Ezzel nem volt sok időm foglalkozni, tekintve, hogy a felém rohanó pacák szintén nem tűnt pehelysúlyúnak, és lerendeznivalóm volt az ajtónállóval is. Emelkedett a szék, majd a fejem felé csapott. Egy villanással akasztotta meg a penge az engem orvul agyatlanítani készülő széklábat, majd pozdorjázta is a tárgyat. A pasas nyakába löktem a fegyvernyelet, heveny fuldoklást váltva ki belőle. Innen már csak egy mozdulat kellett a győzelemhez: bemostam neki egyet, mielőtt magához tért volna.
- Hang nélkül. - vigyorogtam. Ám enyhén lelohadt az arcomról a mosoly, ahogy észrevettem, hányan vannak még körülöttem. Néhány ember kislisszolt az ajtón, de még nagyjából tíz legény volt talpon a vidéken. Köztük az én heringes pacákom is. Felmértem az esélyeket, majd döntöttem.
- Kérek még egyet. Az árát mindjárt kiverem a hordóstól. - ültem vissza a pulthoz, magam mellé támasztva a bárdomat.
- Nincs hitel.
- Akkor mégsem. Mindjárt jövök. - álltam fel, épp időben. Egy lóca csattant a vállamon, mire már feldühödtem. Az egy dolog, hogy én hátulról támadok mindenkire, ha lehet, de belőlem csak egy van, mindenkiből rengeteg!
Fordulásból ütöttem egyet a szakállas fickó arcába, de meg se rezzent. Vigyorogva adta vissza a tartozását, mire felcsücsültem a pultra. A pillanatnyi arcfájást letudva hátamra feküdtem, és páros lábbal találtam el ismét szőrösebbik felét. A szekrénysor méretű férfi ezt legalább már megérezte, és hátratántorgott néhány lépést, bele egy hasonló adottságokkal megáldott kopaszba. Az új küzdőtársnak megörülve vad csatakiáltást hallattak, én meg nekiindultam a hálátlan jótevőnek.
Határozottan nagyobb volt nálam, és a körülötte fekvő-aléló két ember azt mutatta, hogy gyakorlata is van az ilyesféle kocsmai összejövetelekben. Fegyvert keresgéltem, ami még megfelelt a célnak. Egy hamutartón állapodott meg a tekintetem. Félkilós üveg, és tökéletes az aerodinamikája. Felkaptam, és becéloztam a pasas fejét.
A találat nem hozta meg eredményét. A melák néhány pillanatig üres tekintettel bámult maga elé, ütésre emelt kézzel, baljában soros ellenfelének ingnyakával. Aztán megtalált. Hangosat bődülve dobta el a szerencsést, aki felborított két asztalt, három széket és egy felszolgálólányt, majd a góliát felém vette az irányt. Új fegyver ugrott a kezembe, egy székláb személyében, ahogy ellenfelemnek is.
Hangos üvöltés keretében csaptunk össze, csak úgy szikráztak a széklábak a csattanásoktól. Lassan hősi énekekbe való párbaj kezdett kialakulni, de egyvalamivel nem számoltam: eltörött a "kardom". Rögvest változtattam taktikámon, egyik kezemmel elkaptam a még ép fadarabot, a csonkkal pedig a fickó arcát és halántékát kezdtem sorozni, de koponyájának anyaga hasonló volt egy üllőéhez. Ezt másként is megmutatta: lefejelt. Csillagokat látva tántorogtam hátra, majd eldobtam a csonkot. A kesztyűim amúgy is jobbak erre a célra. Ököllel-könyökkel igyekeztem jobb belátásra bírni, részben sikeresen. Eddigre már csak négyen voltunk a kocsmában: akinek nekimentem, mostani ellenfelem, egy nyurga pasas, eléggé leharcolt állapotban, és én. A magas férfi felé vettem az irányt, majd megragadtam a hátánál fogva, és a meláknak penderítettem.
Nem csalódtam: egymást kezdték el lepofozni. Leültem az egyik, csodával határos módon egyben maradt székre, és az egyik ájult küzdőt kezdtem el nézegetni. Egy nagyobb értékű bankjegy kandikált ki farzsebéből, amit le is nyúltam, majd visszasétáltam a pulthoz. Engem aztán nem zavart, ha más végzi el helyettem a piszkos munkát...
- Akkor kérek egy sört. - ültem végre le nyugodtan, amikor kiütötte egymást a két utolsó ember is.

Dead-et kizárom ezennel a küldetésből!

Az utolsó pillanatban amikor már elédtolja a kocsmáros a sört hirtelen a rajrad kívül egyedül talpon maradt ember is összeesik. Pont volt a környéken pár orvos akik véletlen betévedtek a kocsmába, így hát el is hurcolták a srácot, hogy kivizsgálják. Megállapítottak nála egy súlyos bunyó-undoritisz nevű vírust, ezért karanténba zárták, és a mai napig ott sínylődik szegény srác... Vagyis sínylődne, ha egy távoli rokona nem verte volna le az orvosokat és vette volna saját kezelése alá a srácot. Gyógyulási esélyei: nem tudni.

Miközben szürcsölgeted a sörödet a kocsmáros előáll neked egy érdekes ajánlattal: közli, hogy holnap esedékes az éves szponzorált bajnokság. Mindenki nevezhet, aki egy helyi pénzest vagy ismertebb embert maga mögé tud állítani, hogy szponzorálja őt. Elég szép pénzösszeget kap a nyertes, na persze egy részét a szponzor nyeli be, de hát a majdnem semmiért, amit a testi épségén kívül felajánl a harcoló fél nem rossz az, ami az ő jussa. Hozzáteszi, hogy ő még nem nevezett az ideire senkit, a harcod pedig igen megtetszett neki, és lát benned elég spirituszt, hogy akár meg is nyerhesd a versenyt, így felkér rá, hogy nevezz be. A nyereményen kívül felajánl még neked annyi ételt a mai napra amennyi csak beléd fér, éjjelre egy szállást, és ha jól szerepelsz a versenyen, akkor az ő számlájára ihatsz még egy egész éjjelen át. A te döntésed, hogy mit kezdesz az ajánlattal:
Ha elfogadod: megörül a bátorságodnak, majd egyből elkezdi kitölteni a kelló papírokat is. Ad egy kulcsot a szomszédos épületben lévő fogadó egyik szobájához. Innen szabad kezet kapsz, hogy mit kezdesz magaddal egészen másnap reggelig, amikoris jön reggel ébreszteni a kocsmáros, és lassan elindultok a helyszínre.
Ha nem fogadod el: Épp kimész a kocsmából miután megittad a söröd, ám egy nagydarab fekete hajú fickónak mész neki. Egyből el is kezd ő is pampogni, na meg a csürhék is, akik vele mentek, hogy mégis képzelz magadról, ám akármit próbálsz tenni, nem hagyják annyiban, ismételten egy bunyó kerekedik. A nagydarab mellett lévő négy kis mitugrász nem túl nagy falatok, ám a láthatólag főnök szerepét betudó ember annál inkább. Bármivel próbálkozol végül alul maradsz. (A kísérők puszta kézzel harcolnak, míg a nagydarab boxert húz közben a kezeire, és valami hasonlót a sípcsontjára is.) Az eset után a kocsmáros csodálkozva áll eléd, és közli, hogy ez volt a tavalyi bajnok, így pont a legrosszabb emberbe futottál bele, ám hiába kaptál ki, ő még mindig reménykedik a benned rejlő potenciálban. Ismét döntés előtt állsz: másodikra esetleg elfogadod az ajánlatot, avagy még mindig inkább kihagynád ezt a bulit.

Határidő nincs, rajtad múlik a haladás.

A rajtam kívül maradt utolsó pasas még egy pillantást vetett a csatatérre, és nemes egyszerűséggel elájult. Kettőt pislogtam is miatta, hiszen ahogy láttam, egész jól bírta a gyűrődést. Összeesésének láttán két orvos rohant be a romok közé, és elhurcolta a fickót. Megrántottam a vállam, és sörömhöz nyúltam, de úgy tűnt, nem akarják az égiek, hogy én ma igyak.
- Ez lenyűgöző volt! - fogta meg a csuklóm a kocsmáros. Abban biztos voltam, hogy lenyűgöző vagyok, de hogy ezt miért most mondta?.. Egy pillantás elég volt a kezére ahhoz, hogy elengedjen, én pedig végre belekortyoljak a nedűbe. Egy jóleső sóhajt hallattam, miközben a pultos folytatta a tömjénezésemet. - Bámulatos! Jelentkezned kéne a holnapi bajnokságra!
- Hogy mire? - vontam fel szemöldököm.
- Bajnokság! Bárki nevezhet rá, aki be tudja fizetni az indulási díjat.
- Akkor én kiestem. - mondtam is le ezirányú terveimről.
- Én még nem neveztem senkit a versenyre! - ajánlotta azonnal fel támogatását. - És ha nyersz, nem kell kifizetned a károkat, amiket okoztál a kocsmában, sőt, még egy csinos kis százalékot is kapsz a nyereményedből. - Szóval nem szívjóságból ajánlotta fel...
Körbenéztem. Törött üvegek, székek, asztalok, karok, lábak, ablakok, orrok.
- Megbeszéltük. - döntöttem. - Mi lenne a dolgom?
- Az égvilágon semmi, azon kívül, hogy magadat adod a harctéren. Ha így harcolsz, nem veszíthetsz! És mivel így beleegyeztél, ezért fizetem a szállásod és a mai számláidat. A verseny után pedig egy éjjelen át annyit ihatsz, amennyit akarsz! - egy kissé meglepődtem. Elég komoly pénzeket kaphat, ha így szórja már előre is...
- Szoláriumbérletet és saját öltözőt nem kapok? - kérdeztem vissza.
- Nem.
- Akkor továbbra is benne vagyok.
- Szuper. Ma ne igyál, reggel nyolckor találkozunk! - majd előhúzott néhány papírt. - Ezeket írd alá.
Gyors átolvasás után meggyőződtem arról, hogy nem adom el magam rabszolgának, úgyhogy aláfirkantottam a nevem, végül megkaptam egy közeli fogadó egyik szobakulcsát.
~ Akkor korán fekszem.... Mert hogy Kietsu nincs itt, hogy felkeltsen, az biztos, és nélküle nem lehet engem felkelteni...
Kinéztem az ablakon. Késő délután, úgyhogy még négy-öt eltölteni való órám volt. A páncélom összekészítése legfeljebb egy óra... Marad három. Legszívesebben kivettem volna egy könyvet egy könyvtárból, de úgy éreztem, ez nem az a pillanat. Ideje valami kreatívat tenni!
Végül elmentem a helyi piacra. Egy elég érdekes veszekedésnek lehettem a szemtanúja. Érdeklődve közelebb furakodtam, és egy hasonló, heringekkel teli hordót vettem észre, mint amit én hoztam. Úgy tűnt, valakinek szintén nem ízlett a kaja... Mint megtudtam, Toraburushima lakói közül szinte senkinek nem ízlenek a tengeri ételek. Gyakorlatilag lincshangulat kerekedik minden alkalommal, amikor valaki halat próbál itt eladni. Gonosz vigyor ült az arcomra. Egy kisebb hal akadt meg a nadrágzsebemben, mikor tompítottam a hordót. A leghangosabban hőbörgő pasas felé néztem.
- Ha megnyerem a bajnokságot, betiltatom az összes halat a szigeten! - üvöltötte torkaszakadtából, szakálla csak úgy rázkódott a kifújt levegőmennyiségtől. Egy laza csuklómozdulattal a szájába dobtam a heringet, majd eltűntem a tömegben, és vigyorogva vártam a fejleményeket. A hatás azonnal látható volt. A körülötte álló négy ember gyakorlatilag kirepült a piactérről, majd egy kellemes kis tömegverekedést nézhettem majdnem testközelből. Okulva a kocsmából, egy falat támasztottam, néhány méterre a harc szélétől. A góliát versenyző lassan-lassan kifulladt, de felhergelt ellenfelei - a repülők rokonai, gondolom - nem akartak elfogyni. Végül győzött a túlerő, habár beletelt egy jó időbe.
- Eggyel kevesebb... - mondtam suttogva magam elé, és elindultam a szálló felé. Megelégedéssel a szívemben feküdtem be az ágyba, tudva, hogy ma is könnyebbé tettem holnapi életem.

...

Nyújtózva ébredtem az ágyon, reggel hatkor. Épp időben, hogy megolajozzam páncélomat, és fegyvereimet, mielőtt megérkezett volna a fogadós.
- Ébren vagy? - hallottam a kopogást és a hangját, mikor az utolsó bőrszíjat igazítottam meg a lábamon.
- Hogyne. Mehetünk! - tártam szélesre az ajtót. - De tulajdonképpen hova is?