Lucy Kujikawa

Név: Lucy Kujikawa
Nem: Nő
Faj: ember
Kor: 20
Születés hely: Logue Town
Kaszt: haditengerész
Rang: Navigátor
Hova tartozás: A leviathan egyik tisztje
Kinézet: http://t3.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcQNocQn9pKXKzlUnFd2oIgOQNTqxyBuaXS8Iac55P-ShfRaAg7q
TP: 200

Jellem: Csendes, érzékeny lány, aki imád rajzolni és utazni a tengeren. Nehéz elnyerni a bizalmát és csak kevesek előtt tud megnyílni, de a társaihoz mindig hűséges és igyekszik megvédeni mindenkit akit csak tud.
Képességek: Kifinomult érzékeinek hála képes megjósolni a viharok közeledését vagy bármilyen más jellegű változást a levegőben és mindent tud az összes tengerről, amit csak a tengerészettől megtudhatott bele értve a Grand Linet is.
Felszerelés: egy rövid kard, aminek a markolatából egy lánc lóg ki és annak a végén egy sarló van.

Előtörténet:
Bár Lucy azt állítja, hogy Logue Townban született, valójában a Grand Line egyik szigetén jött a világra, de négy évesen egy rabszolga kereskedő elfogta és kis idő múlva el is adta őt egy fegyverkereskedőnek, aki aztán vele együtt Louge Townba telepedett le. Azt, hogy valójában honnan származik és kik voltak a szülei még ő maga sem tudja, sőt még a valódi nevére sem emlékszik a mostani nevét is csak később vette fel.

Lucy hat éves korában:
Egy újabb álmos reggel virradt a városra, az emberek többsége még nem merészkedett elő a házából az utcákon nagyvolt a csend, amit csak időnként egy-egy hal láda puffanása tört meg, ahogyan az utcai árusok és az üzletekben dolgozok elkezdték kipakolni az eladásra szánt árukat, de a nyugalomnak hatalmas csörömpölés, majd egy férfi dühödt üvöltözése vetett véget.
-Ostoba lány, már két éve tartozol hozzám, de még mindig nem vagy képes rendesen elvégezni a feladataid!
- Sa..Sajnálom, de a lábam.. – Szabadkozott egy fiatal lány, aki a földön térdelt és igyekezett összeszedni azokat a fegyvereket, amiket az imént elejtett.
- Nem érdekelnek az ostoba kifogásaid! Már el is felejtetted miért is vannak azok a sebek a lábadon? Csakis a bénaságodnak köszönheted őket. Most pedig lódulj és folytasd a kipakolást amíg még jókedvemben vagyok!- A lány nem szólt semmit csak bólintott miközben összeszedte a földről az összes fegyvert.
- Egy nap úgyis el fogok innen menni! – Morogta az orra alatt.
- Mit gondolsz, kinek feleselsz vissza?! – Üvöltött rá ismét a férfi miközben egy hatalmas pofont kevert le neki. – Hála a hatalmas szádnak ma elfelejtheted az ebédet és a vacsorát! Most pedig húz vissza dolgozni!
- Bocsánat. - Lucy a könnyeivel küszködött, de nem sírta el magát, hanem tovább folytatta a rá bízott feladatokat. Végül a nap is elkezdett lemenni az árusok pedig összeszedték portékájukat és a kovácsműhely tulajdonosa is visszament a házba, Lucyra hagyva a munkát.
- Végeztem a pakolással – Mondta miközben belépett az ajtón. A férfi és a családja épp vacsorázott és a sok finomság láttán Lucy gyomra hangosan felmordult.
- Csak nem éhes vagy? Gyere, ülj le és egyél velünk. – Lucy volt annyira naiv, hogy elhiggye a fickó szavait és elindult. – Oh, várjunk csak! Ha belegondolok, nem érdemled meg a mai munkád láttán. – Folytatta egy gonosz vigyorral a száján. – Most pedig kotródj! Nyugodtan akarom eltölteni a vacsorát. - Lucy szemeiből könny csordult elő, de ezúttal a gyűlölettől, ami felgyülemlett benne, a fogait és az öklét is összeszorította, legszívesebben belefojtotta volna abba a levesbe, amit a rabszolgatartó evett.
- Látom, reggelit se szeretnél enni. – Jelentette ki a lány arckifejezését látva. – Rajtam ne múljék.
Lucy nem tehetett ellene semmit, sarkon fordult és kirohant a szobából. Végig futott az egész városon és egy kisseb hegyoldalhoz rohant ahonnan az egész várost és a tengert is be lehet látni. Ez volt az ő titkos helye, mindig oda ment, ha szomorú volt. Másnap reggel ismét az árut kellet kipakolnia, de ekkor már alig állt a lábán az éhség miatt és még a szokásosnál is többet ügyetlenkedett.
-Mi a jó istent művelsz egész nap? – Kezdte el cibálni a lány karját és egy jókora bottal ütött rá a hátára – Majd megtanulod, hogy még az enyém vagy addig ne bénázz!
- Nem vagyok tiéd! – Kiabált vissza Lucy. Alap esetben, nem mert volna vissza feleselni, de már nem bírta tovább – Egy nap elhagyom ezt a rohadt helyett, és ha visszatértem visszakapsz majd minden fájdalmat, amit nekem okoztál.
- Hogy mered? – A férfi szemei szikráztak a dühtől és még a halántékán lévő erek is kidudorodtak. – Még hogy nem vagy az enyém? Rengeteg pénz kifizettem érted és nem azért, hogy ilyen pimasz módon visszapofáz nekem!- Elkapta a lány haját és úgy kezdte el vonszolni aztán egy izzó vasat vett elő, aminek a végén két betű volt. L.K. Az üzlet monogramja volt, amit arra használtak, hogy a fegyverekbe égessék azt. – Majd ez emlékeztet rá kié is vagy. – Ezután felhúzta a Lucy pólóját és a hátához nyomta az izzó fémet ő pedig hangosan felsikoltott fájdalmában.
- És most eredj vissza dolgozni! – Lökte el magától. – Ha csak egy nyikkanást is meghallok tőled, akkor a tested minden pontjába belevésem ezt a jelet! Remélem érthető? – Lucy nem szólt semmit, nagy nehezen feltápászkodott és visszament dolgozni. Az erős fájdalom és a düh miatt egész nap tudott volna sírni, de elfojtotta azt, nem merte kimutatni az érzéseit.

Lucy tizennégy évesen:
Egy csodás meleg nap köszöntött Louge Town-ra, az emberek többsége az utcákat rótta.
-Állj meg te kis rohadék!- Üvöltött Lucy után „nevelő apja” te ő nem törődött vele csak tovább rohant. Hátrafordult, hogy megnézze, mennyire van tőle az üldözője, de emiatt nem figyelt és egyenesen neki rohant valakinek és a földre zuhant.
- Hé, figyelj oda jobban! – Lucy felnézett, hogy kit talált telibe, egy fiatal vörös hajú lány volt az, aki haditengerész egyenruhát viselt.
- Megvagy!- Közben a férfi is utolérte és a grabancánál fogva húzta fel Lucyt a földről és egy bottal már oda is akart csapni, de a tengerész lány nem engedte és megfogta a botot.
- Mégis mit tett ez a lány, hogy rögtön verést érdemel? Csak nem lopott valamit? – Kérdezte felháborodva.
- Ez a kétbalkezes kölyök már megint tönkretette az egyik értékes portékámat!
- Ez még nem ok arra, hogy bántsd!
- Nem a te dolgod! Azt teszek vele, ami jól esik! – Förmedt rá a férfi.
- A helyedben én…
- Hagyd! - Csitította le a mellette lévő társa. – Amúgy is van jobb dolgunk.
- de...
- Gyerünk!
- Rendben. – A lány elengedte a botot és otthagyták őket.
- Na, most majd megkapod!
- Meg még mit nem – Lucynak sikerült kiszabadulnia és tovább szalad a titkos helye felé.
- Előbb utóbb úgyis haza kell jönnöd- Kiabált utána a férfi, de nem törődött vele. Szinte egész nap a hegy szirtnél volt és rajzolta a tájat, annyira elmerült a rajzolásban, hogy észre sem vette, hogy lassan kezd sötétedni. Összecsukta a füzetét és elindult haza annak ellenére, hogy egyik porcikája sem vágyott rá.
- Te vagy az a lány ma délutánról! – Hallatszott egy hang Lucy mögött. Megfordult és az a tengerész volt ált mögötte, aki meg akarta védeni.
- Te meg mit csinálsz itt?- Kérdezte ijedten.
- A hajóm lassan tovább indul és szeretném látni előtte az egész várost. Ez a hely a legalkalmasabb rá.
- Honnan ismered ezt a helyet?- Kérdezte Lucy kíváncsian
- Gyerekoromban jártam itt és akkor találtam. Szép itt a kilátás nem? – Mosolygott rá. – Azok ott a te rajzaid? – Mutatott rá a füzetre. - Megengeded, hogy megnézzem?
- Persze. – Eléggé meglepte a kérés, de azért átnyújtotta a rajzokat.
- Ezek nagyon jók – mondta kis idő után a tengerész.
- Tényleg így gondolod?
- Ha nem így lenne, nem mondanám. De biztosan más is mondta, már hogy tehetséges vagy.
- Még eddig sose dicsért senki. – Felelte szomorúan Lucy.
- Nem kéne hagynod, hogy édesapád így bánjon veled!
- Ő nem az apám! – Förmedt rá Lucy.
- A nevem Yukina.- Nyújtotta oda a kezét - Na és a tied?
- Nekem nincs nevem. – Felelte Lucy némi habozás után.
- Micsoda? Mindenkinek van neve.
- Bocsi, de mennem kell. – Kikapta Yukina kezéből a füzetet és elrohant.
- Várj! – Kiabált utána, de mintha meg se hallotta volna. Ezután Yukina visszament a hajójára, ami később el is hagyta a szigetet.
- Hé, Yuki! Siess a leltárral, mert lenne még pár feladat a számodra- Kiabált egy férfi Yukina után, aki a raktérbe tartott.
- Na, majd pont miattad fogok rohanni. – Morogta halkan magában. – Ez meg mi volt? – Kérdezte magától, amint feltűnt neki, hogy az egyik láda mocorog. Óvatosan odasétált és lassan elkezdte leszedni a láda tetejét, de hirtelen egy gyerek ugrott ki a ládából, Yukina pedig sikoltva hanyatt vágódott ijedtében.
- Mit művelsz odalent.
- Csak megijedtem egy egértől. – Kiabált vissza. – Mit csinálsz te itt? – Kérdezte halkan a kölyöktől, aki nem volt más, mint Lucy.
- Te mondtad, hogy nem bánhatnak így velem. Elszöktem. – Felelte.
- Jesszus mit fogok én ezért kapni. Azonnal szólnom kell a kapitánynak.
- Nem fogok oda visszamenni – Jelentette ki Lucy duzzogva.
- Nyugi más tervem van – Kacsintott rá Yukina aztán a kezénél fogva a kapitány elé vitte őt.
- Megörültél! Nem fogunk egy gyerekre vigyázni. Kizárt.
- Csak a következő bázisig ott meg majd lerakjuk és tengerészt faragnak belőle.
- Nem fogok tengerész lenni! – Ellenkezett Lucy
- Vissza is vihetünk!
- Kérem, képezzenek ki – Hajolt meg hirtelen.
- Hmm…
- Gondoljon csak bele! Ennek a lánynak nincs családja. Ha a tengerészet befogadja, még sokra viheti.
- Nem bánom.
- Tényleg? – Örült meg Lucy.
- De te felelsz érte. Ja és ne várd, hogy ingyen potyázhatsz a hajómon. Neked is ki kell venned a részed a munkából.
- Igenis – Felelte egyszerre a két lány.
- De előtte mond mi a neved?
- Őőő.. izé.. kapitány. – Kezdte volna Yukina.
- Lucy.
- Mi?
- A nevem Lucy Kujikawa.
- Rendben. Remélem, tényleg sokra viszed majd. – Néhány nap múlva a Lucyt a főhadiszállásra szállították ahol kiképezték majd néhány év múlva miután megtudta, hogy Yukina Kapitány lett áthelyeztette magát hozzá.