Kousetsu Arashii

Név – Kousetsu Arashii

Faj - ember

Kaszt - Kalóz

Rang - Kovács

Nem - Férfi

Kor - 19

Származási hely – Fuusha Village, Dawn Island

Képességek
Engedély nélküli –
Lopakodás
Mély alvás, amiből csak húga vagy közvetlen veszélyérzet tudja felébreszteni
Kitartás (fizikai erőnlét és a sebek tűrése)
Úszás – akár viharos tengeren is
Mindkét kezével ugyanolyan ügyes
Engedéllyel –
Kétfajta harci stílus ismerete: két egykezes kalapáccsal, és egy kétkezes fegyverrel való bánni tudás – egy hosszú vasrúd, egyik végén egy pöröly, másik felén kétélű bárd.

Felszerelések –
Kovácsfelszerelések: a hajón, vagy egy műhelyben tartja mozdíthatatlan felszereléseit, mint az üllőt, fújtatót, nyersanyagait stb., magánál pedig egy rongyot, fegyverolajat és egy köszörűkövet.
Két kalapács
Egy kétkezes pöröly, egyik felén pörölyfejjel, másik végén kétélű bárd. Arashii saját kezűleg készítette fegyvereit, de ez (Saihyou-sen) készült a legnagyobb gonddal, és néha Arashii úgy érzi, mintha saját akarata lenne a tárgynak.
Páncélzat:
- Könyékig érő páncélkesztyűk a kezein
- Lábain térdig érő páncélcsizmák
- Bal vállán tüskés vállpáncél
Nem feltétlenül felszerelés, de tizenkét éves húga, Alia mindig vele tart, így az előtörténet egyben egy 0 TP-s NJK-pályázat is. (Arashii Kietsunak hívja a lányt).
Születési dátum – November 17

Kinézet –
175 centi magas
Hófehér haj
Világoszöld szemek
Általában karjain csuklótól felkarig vörös szalagot teker körbe
Fehér, ujjatlan trikó
Vörös rövidnadrág, mely alatt még egy fehér nadrág van, amit a térdig érő páncélba tűr
Ez természetesen az időjárási körülmények hatására változik

Jellem – Arashii csak néhány dologra van tekintettel: magára, húgára, céljaira és az általa készített tárgyakra. Ezt alapvetően titokban tartja, és egy „álarcot” húz magára, míg másokkal beszél (akikhez indoka fűződik), de mikor harcol, kiütközik rajta természete: teljes közönnyel öli vagy csonkítja meg ellenségeit. Ha mások ezt megpróbálják megváltoztatni, elfogadja, hogy ez nem tetszik valakinek, de nem szívesen változtat magán. Túl sok mindennel nem lehet lázba hozni – ennek oka az, hogy nem szeret csalódni sem másokban, sem reményeiben. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érzelmei: vannak, de jól titkolja őket, és mindig háttérbe szorítja őket, ha a helyzet úgy kívánja. Ezért a legtöbben kedvtelennek, unalmasnak vagy közönyösnek nézhetik, de ez nem így van. Néhány dologgal ki lehet hozni sodrából: ha húgát valami veszély fenyegeti, tombolni kezd. Az általa készített tárgyakat felismeri, és ingerült lesz, ha bármi bajuk lesz. Ha társait veszély fenyegeti, állja a sarat, de ha úgy érzi, nincs esélyük, taktikai visszavonulásra buzdítja a többieket. Nem igazán hőstípus, a bajba jutottakat nyugodtan ott hagyja, ha neki is épp futnia kell. Szívességeket csak akkor szokott tenni, ha látja húga, vagy ha valamilyen ellenszolgáltatást várhat. Társaival szemben elég zárkózott, de idővel megnyílik, főleg, ha azok összebarátkoznak Aliával. Humora cinikus, és eléggé beszólogatós, cserébe szinte semmin sem sértődik meg, ha azt ismerőse mondja.



Előtörténet


Újabb nap telt el Mosuke tanítása alatt. Már kilenc éve tanulom vele a saját harci technikáját és a kovácsmesterség fortélyait. Szerencsére az öreg eléggé megbízik bennem ahhoz, hogy egyedül csatangoljak esténként, de a biztonság kedvéért magammal hoztam kalapácsomat, ha esetleg banditák támadnának rám. Ám eseménytelenül értem el a kocsmába, ugyanazon az útvonalon, mint mindig. Belül szintén ugyanazokat az arcokat fedeztem fel, mint akiket az utóbbi egy évben szinte minden héten, leszámítva egy feketébe öltözött embert, aki egyelőre csak békésen ült a bárpultnál. A pultos, Arorl kérdés nélkül elém tette szokásos italomat, egy vizezett sört. Nem nagyon érdekelt senkit az, hogy csak tizenöt vagyok, minden további nélkül ihattam volna bármit. De minek, ha úgysincs tiltva? Persze, fizetnem kellett érte.
- Az egyik zsalu elromlott. – mutatott az egyik leszakadt ablakra Arorl, majd tovább dörzsölt egy koszos poharat egy még koszosabb kendővel.
- Holnapra meglesz. – bólintottam, majd letelepedtem a bárhoz. Elkeseredetten néztem körbe. Egy kis iparfalu lakóival ültem egy kocsmában, akiknek a legnagyobb bajuk a következő rablótámadás volt, és hogy elég legyen a megrendelés a fővárosból. Féltem, hogy én is ilyenné fogok válni.. El kell tűnnöm innen… Mikor korsóm után nyúltam, egy kéz előzött meg. A fekete ruhába öltözött csuklyás fickó szó nélkül felhajtotta italomat, majd rám nézett.
- Egy ilyen kölyöknek még nem szabadna ide járnia. Veszélyes a környék.
- Főleg neked. – mordultam fel, majd levettem övemről a kalapácsot. A tizenöt éves kornak megvan az az előnye, hogy mindenki lebecsüli az embert.
- Nem jó ötlet ujjat húzni velem, öcsi. Még akkor sem, ha már teljesen megőszültél. – vigyorgott kajánul a fickó, és újabb italt rendelt. Mikor nem felém nézett, meglendítettem a fegyvert, és egy pillanat múlva már a sarokban találtam magam, fejjel lefelé. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, a pasas szimplán áthajított az egész termen. Arorl kivételesen tiszta pohárba töltötte az újat. Nem kizárt, hogy ezeket a legjobban fizetőknek tartja fent.. Felkeltem a földről, és sietősen távoztam az ajtón át. Nem dédelgettem illúziókat, tudtam, hogy sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik a csuklyás, és nem fogom tudni legyőzni, és nem akartam vesztesként ott maradni. Utáltam veszíteni, de ez nem motivált arra, hogy jobban törekedjek a győzelemre.. Mindig tudtam, hol vannak a határaim, és nem akartam soha áttörni őket, legfeljebb csak kijjebb tolni. Amúgy is kellemesebb az idő kint, mint bent, győzködtem magam.
Szerettem a sötétben sétálni. Van valami megfoghatatlanul varázslatos abban, ahogy csak a hallásomra hagyatkozhattam a tájékozódásban, és teljesen másképp festett minden, mint nappal. Úgy gondoltam, fél óra múlva hazamegyek, és a további időt alvással fogom tölteni. Azonban, mint minden terv, ez is kútba esett.. A főutcán sétálva egy sötét árnyra lettem figyelmes, aminek nem kellett volna ott lennie. Ember alakja volt, aki egy falnak támaszkodott.
- A legtöbben újra megtámadtak volna. Te miért nem tetted? – nézett rám a kocsmában „megismert” figura. Nem láttam rajta támadó szándékot, karba tette maga előtt kezeit, mielőtt odaértem. Köpenye alatt fegyvernek nyomát sem láttam, de elég bő volt, így ez nem jelentett semmit.
- Nem láttam értelmét. – válaszoltam szűkszavúan, és próbáltam elmenni mellette, de megfogta a vállam.
- Nem akarnál mégis egy visszavágót? Látszik rajtad, hogy utálsz veszíteni, és nagyon rég láttam olyat, aki kalapáccsal harcolt volna. Emlékeztetsz valakire…
- Kösz, kihagyom. Nem szokásom vesztett fogadásokba belemenni. – kiszabadítottam vállamat, és dühösen hazaindultam. Ezek élvezik, hogy még bele is dörgölik a vesztes orrát a porba? Alig vettem észre a hazaúton a környezetemet, annyira ki voltam borulva. Utáltam veszíteni..
Otthon. Illetve mégsem az. Az otthonom a sziget másik felén, Fuushában feküdt, egy szegény asztalos és felesége házaként. De a szívem szerinti otthonom itt volt, Mosuke háza, amit jobban ismertem, mint szüleim házát. Már hat éves korom óta ő nevelt, és ő tanított mindenre – a kalapácsokkal való harcra, és a kovácsmesterségre, és életszemléletem egy részét is tőle tanultam el. Szüleim kényszermegoldásból bíztak rá, hiszen nekik nem volt pénzük arra, hogy felneveljenek, amiért nem is hibáztattam őket. De hogy még levelet sem tudnak küldeni, csak akkor, ha néha én szánom rá magam… A leghosszabb levelet akkor váltottuk, amikor elküldtem nekik életem első medáljának felét, amelynek másik felét én tartottam magamnál. Mosuke szokása szerint korán feküdt, így már nem volt ébren, amikor beléptem a házba. Halkan lepakoltam, és felmentem az emeleti szobámba. Szokásom volt esténként még edzeni egy kicsit, de úgy éreztem, valahogy elment mindentől a kedvem. Sóvárogva néztem az asztalomon hagyott tervrajzot, amit néhány napja fejeztem be. Holnap megmutatom Mosukénak, hogy ezt el akarom készíteni. Nem lesz könnyű, de úgy éreztem, ez a fegyver lesz nekem tökéletesen megfelelő. Az idáig nekem legjobb eszköz egy pöröly volt, de túl sok idő volt, amíg visszalendítettem a fejét, úgyhogy a másik felére egy alabárd pengéit akartam erősíteni. Sóhajtva lezuhantam az ágyamra, és álomtalan alvásba merültem. Majd holnap…
Reggel szokásomhoz híven későn keltem. Volt ezzel néhány vitám mesteremmel, de végül megegyeztünk, hogy ha korán kelek, semmire sem vagyok jó egész nap – így mikor ébredek, azonnal elkezdjük az edzést, és én este tovább folytatom, ha nem érnénk a végére.
- Jó reggelt! – köszöntünk egymásnak egyszerre, amikor leértem, kezemben a tervvel, amit azonnal oda is adtam Mosukénak.
- Ezt szeretném megcsinálni. – mondtam határozottan, miközben mesterem átfutotta a mellé írt jegyzeteket és a felhasználandó anyagok listáját. Bólintására boldogan sóhajtottam fel.
- Semmi kifogásom nincs ellene. Csak azt ne felejtsd el, hogy még növésben vagy, és jobb, ha egy kicsit nagyobbra készíted, mint ami most kényelmes. Hacsak nem akarod újra végigszenvedni a pillanatnyi kényelemért. De egyedül kell kovácsolnod. Ez lesz az első olyan fegyver, amit te választottál, és hosszabb ideig is használni fogsz, így az én közbeavatkozásom csak rontana az együttműködéseteken.
- Az együttműködésünkön? – néztem kérdően rá, hitetlenkedéssel az arcomon, miközben visszavettem a papírt.
- Majd meglátod. – nevette el magát. – De térjünk rá a mai programra. Szeretném bemutatni neked az új tanárodat. – ezzel egy alakra mutatott, akit idáig nem vettem észre a konyhaasztalnál.
- Tora vagyok. – vigyorgott kajánul a tegnapi fickó. Ma a köpenye a fogason lógott, csak egy fekete trikót és nadrágot viselt.
- Ismeritek egymást? – nézett ránk Mosuke.
- Összetalálkoztunk tegnap. – morogtam, és lapos pillantásokkal méregetni kezdtem Torát. Magas, hajlékony férfi, fekete hajjal és barna szemekkel. A fickó felsőteste mintha egy orvosi könyv illusztrációja lenne, tele forradásokkal és hegekkel, de úgy nézett ki, mint aki a vasrudat is elhajlítja. Nem csoda, hogy így elintézett… Szinte ellentéte volt mesteremnek, a viszonylag alacsony, de széles és keménykötésű kovácsnak. Kinézete ellenére vele sem tanácsos ujjat húzni.
- Eléggé… kínosan kezdődött a kapcsolatunk, de tegyük félre a tegnapot! Mosuke régi ismerőse vagyok, és visszatértem szülőföldemre, hogy másokat tanítsak a Grand Line-on tanult trükkjeimre. Kicsit talán jobban tudok harcolni, mint Mosuke, de nem túlságosan jelentős a különbség. Csak egyvalamiben: én a kétkezes fegyvereket ismerem, míg Mosuke inkább az egykezes kalapácsokat ismeri. És, ahogy látom – nézett a kezemben levő lapra – nem árt, ha megismered azt, amit én tudok.
Az észérvek meggyőztek. Végülis, oly mindegy, ki tanít. A Mosuke által tanított mozdulatok jó részét már megtanultam, valahogy ragadt rám minden, ezért már viszonylag jól bántam a két egykezes kalapáccsal. Csak bólintottam egyet, majd elindultam a műhelybe, előkészíteni a szerszámokat és a nyersvasat.
- Remek! Este nyolctól tizenegyig tart az óra. El ne késs! Tudok magamnak más tanítványt is szerezni, és hidd el, nem lesz hiány belőlük. - szólt utánam Tora.

Két hónap telt el, mióta Tora beköltözött a házba. Ez alatt a két hónap alatt megváltozott az életvitelem: reggeltől estig a műhelyben készítettem fegyveremet, este pedig Torától tanultam – fegyver híján egy vasrudat használva gyakorlásra. Azonban nem csak én lettem az egyetlen – több tucat ember is Torától akart tanulni, feltehetőleg banditák. Furcsa módon csak az egyiküknek volt lándzsája, mindenki másnak kardja, de úgy tűnt, a férfi ugyanolyan jól bánik a karddal, mint lándzsájával. Az órákon ugyanúgy ragadt rám a tudás, mint Mosukéval: azonnal meg tudtam ismételni szinte mindent, de valahogy nem volt elég folyamatos a mozgásom, elbizonytalanodtam a támadások és védekezések között. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy bármelyikük le tudott győzni. Tora többször dühöngött amiatt, hogy a technikám mindenki másénál jobb, de emiatt a habozás miatt mindig kikaptam. Minden ilyen veszekedést egy vállvonással intéztem el. A kiabálás sosem segített a megoldásban, így oda se figyeltem rá, de próbáltam minél nagyobb intenzitással belevetni magam az edzésekbe. Utálok veszíteni…

- Ez gyönyörű lett! – bólintott Mosuke, amikor végre elkészültem az utolsó simításokkal. Már jócskán télre járt az idő, így kifejezetten kellemes volt a műhelyben dolgozni, így egyre gyorsabban haladtam a munkával, majd megmutattam a fegyvert mesteremnek. A megállapításra néhány suhintás és pár percnyi vizsgálódás után jutott. A pengéket még nem fentem meg, hiszen Tora edzéseire is ezt akartam használni, de a kalapács fejét így is kipróbáltam – egy közeli hordó szétpattant a benne feszülő jégtől. Összesen egy ütés kellett hozzá, hogy a jég szilánkokra törjön – így neveztem el a fegyvert Saihyou-Sennek; Jégtörő. Ráadásul egy karcolás sem látszott rajta, pedig teljes erőből ütöttem. Tora épp a várost járta, így nem tudtam megmutatni neki az alkotásomat. Majd este..
Az edzés jobban sikerült, mint vártam. Ugyan a kényelmesnél kicsit nagyobbra kovácsoltam, de a vasrúdhoz képest ez óriási előrelépés volt. A korábbi ellenfeleimet pillanatok alatt legyőztem, de korábbi bénázásom is megmaradt. Torán látszott, hogy ezt észrevette, de most már egyszerre két ellenféllel gyakoroltam. Túl lassú voltam, a kezeim, lábaim és bal vállam tökéletes célpontok voltak, de lassan-lassan hozzászoktam ehhez a fajta harchoz is. Mikor tanítóm szóvá tette gyengéimet, csak bólintottam.
- Öt hónap. Ennyit kérek, és megoldom a problémát.
- Mit tervezel, öcsi? – nézett rám furcsán Tora.
- Páncélt. – vigyorodtam el, majd elindultam zuhanyozni, majd aludni.
Reggel a közeli tengerpartra mentem úszni. Ez a testmozgás mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Munkámmal ugyan összeegyeztethetetlen volt a víz, de mindig szerettem a vízben lenni. Ötleteket adott szinte minden helyzetben, ráadásul a futást rühelltem, és ez maradt az utolsó esély arra, hogy eddzek. Önfeledten úszkáltam pár órát a jéghideg vízben, majd úgy döntöttem, hogy ideje elkezdenem a páncél terveit lerajzolni, hiszen minél gyorsabban el akartam készíteni. Arra gondoltam, hogy nyáron meglátogatom szüleimet, és oda már páncélban akartam menni. Hazafelé szinte alig vettem észre, hogy fázom, annyira lekötöttek a gondolataim. Estére el is készültem a tervekkel, és Mosuke ismét ugyanazokat a feltételeket szabta, mint Saihyou-nál: egyedül én készítsem el, és figyeljek arra, hogy nagyobb legyen, mint a kényelmes.

Az öt hónap úgy telt el, hogy alig vettem észre az idő múlását. Mintha csak napok teltek volna el Saihyou elkészítése után, és már nyár van, és a páncélomban kezdem az esti edzést. Mérete miatt egy kissé kényelmetlen volt, de súlya nem volt jelentős, hiszen az utóbbi hónapokban sokkal többet gyakoroltam, hogy megszokjam már előre is a plusz súlyt. Két ellenféllel már úgy-ahogy elboldogultam, hiszen gyenge pontjaimat acél fedte, és akár ököllel is ki tudtam védeni egy kardcsapást anélkül, hogy bármi bajom lett volna tőle – amit ki is használtam, néhány változást vezettem be az eddigi harci technikámba, amellyel kihasználtam a páncél nyújtotta előnyöket. Tora sokat segített képességeim kialakításában, de a stílusom jó részét magam alakítottam ki. Most már testemet is tudtam fegyverként használni, a vállamon levő tüskék miatt. Mivel elintéztem az utolsó tervemet, amit meg akartam valósítani, Mosuke áldásával elindultam szüleimhez, kikkel az utóbbi néhány hétben több üzenetet is váltottam, hogy tudják, jönni fogok. Kivételesen kora hajnalban keltem és indultam, teljes felszereléssel, arra számítottam, hogy csak este fogok odaérni, nyugodt tempóban, és figyelve mindenre, hiszen a szigeten még mindig banditák garázdálkodtak. Néhányszor a mi falunkba is betörtek, de Tora és Mosuke elég félelmetes hírű páros lett az első alkalom után, így nem is igen próbálkoztak. Azért néha-néha harcolnunk kellett, de minden alkalommal vereséget szenvedtek a banditák. A falun kívül sajna nem terjedt ki a hírnév védelme, így vigyáznom kellett.
Óvatosságom alaptalannak bizonyult, néhány madár kivételével semmi nem zavart meg. Egészen szülőfalumig… Mikor felkapaszkodtam az utolsó dombon, néhány leégett házat láttam meg. Többnél egész frissnek tűntek a pusztítás nyomai, és most, hogy jobban megnéztem, ki tudtam venni néhány enyhe füstoszlopot a levegőben. Szívembe félelem markolt. Vajon szüleim jól vannak? Lábaim szinte maguktól vittek előre, és annyi év után első próbálkozásra megtaláltam a házat. Sértetlenül… Hangos kopogás és lihegés után beléptem a konyhába, és letámasztottam Saihyou-t az ajtó mellé, hiszen nem azért jöttem, hogy halálra ijesszem az őseimet. Páncélomat azonban nem vettem le – ha esetleg visszatérnek, nem ússzák meg olcsón.. Szüleimet beljebb találtam meg, a nappaliban, magukba roskadva. Ahogy rájuk néztem, láttam, hogy a folytonos félelem megtette a hatását, amitől egy kicsit elkeseredtem. Sajnáltam őket, de ha itt maradok, belőlem is ilyen vált volna..
- Anya, apa, mi történt itt? – néztem körbe, majd meglepődve vettem észre, hogy három személyre való étkészletet találtam a konyhaasztalon, amikor visszanéztem.
- Banditák. Nemrég mentek el. Ez már a harmadik támadásuk a hónapban, és valamiért egyre erősebbek. – állt fel anyám a kanapéról, és megpróbált megölelni, de a páncéldarabok miatt nem sikerült teljesen a művelet. Kínosan éreztem magam, hiszen lehet, hogy Tora tanítványai követték el gaztetteiket. A Grand Line-ról hazatért fickónak mindegy volt, kit tanít, amíg fizetett.
- Öööö… - mondtam bölcsen. Ez egy igen kényes téma volt nekem, és próbáltam valahogy témát váltani. Most már nem éreztem olyan jó ötletnek a látogatást, hiszen nem tudtam semmit sem kitalálni, amiről beszélhettünk volna. – Ki költözött ide? – vettem észre a szobába nem illő ágyat végre. Szüleim összenéztek, majd kimentek a konyhába, és engem leültettek a konyhaasztal mellé. Ugyan furcsállottam a viselkedésüket, de nem tettem szóvá.
Az elkövetkező néhány percben szüleim elmesélték, hogy nyolc éve született egy húgom, Alia, akit szintén örökbe adtak egy családhoz, ahol legalább olyan jó dolga volt, mint nekem Mosukénál. Leveleztek, és végül elküldték neki a medálomat, hogy legyen valami emléke a családról. És most… Két hete visszajött azért, hogy találkozzon velem – továbbküldték szüleim a leveleimet, miután válaszoltak, így a lány találkozni akart velem. Meglepődve vettem észre magamon, hogy örülök ennek. Szüleimmel nem igazán volt kedvem találkozni, de húgom érdekelt. De valami nem stimmelt.
- És hol van most? – kérdeztem.
- A támadók… elvitték. – suttogta elkínzottan apám.
- El…vitték? – kerekedett ki a szemem, és éreztem, valami elpattan bennem.
- Nyolc évig arról sem tudtatok szólni, hogy van egy húgom, és most, hogy visszatért, hagytátok, hogy elvigyék őt a banditák? – üvöltöttem szüleimre, felpattantam az asztaltól, és elindultam az ajtó felé. A falnak támasztott Saihyou-sen mintha csak hívott volna, hogy most, azonnal induljunk. Megragadtam a közepénél, és visszafordultam. Még sosem éreztem ilyen könnyűnek a fegyvert.
- Merre vannak? – néztem döbbent és rémült apámra. Nem csodálkoztam, hiszen még sosem látott engem ilyennek. Legutoljára még taknyos kölyök voltam, most pedig arra készülök, hogy embereket mészároljak le. Akár őket is, ha nem mondják el azt, amit akarok. Minél többet, annál jobb.
- N.. Nem mondhatom meg. Különben téged is elveszítünk! Aras… - fagyott a torkára a szó, amikor meglendítettem a bárdot, és a nyakához tartottam pengéjét. Kiszámított mozdulat volt: a nyakától alig pár centire állt a bárd, mozdulatlanul.
- Rossz válasz. Merre vannak? Mielőtt megkérdeznéd, igen, képes lennék rá. Merre van Alia?
- V-valószínűleg a Grey Terminal határán vannak, a C- Colbo hegyen. – dadogta apa. – Hí- hívjuk Mosukét, mielőtt elindulsz.. Egyedül ő segíthet.
Az információt megkaptam, így vállamra vettem Saihyou-t, és elindultam kifelé, csak hátrafelé válaszolva.
- Legalább egy nap lenne, míg visszaérnénk. Addig nem hagyom ott a húgomat. Többet nem fogtok hallani felőlem. – azzal az ajtón átérve gyors kocogásba váltottam, tudva, hogy legalább két óra, míg odaérek, de az elbeszélésből ítélve maximum fél órával előttem távoztak, így nem lehet túl nagy előnyük. A Colbo-hegyen csak egy táborról tudtam – Tora tanítványai szerettek dicsekedni. Lovakkal legyenek kétszer olyan gyorsak, egy óra… - számoltam magamban – aztán először a sörrel fognak foglalkozni, esznek, és csak utána bármi mással. Ajánlom nekik.
Hálát adtam az öregnek, hogy annyit edzettünk – szinte észre sem vettem felszerelésemet, ami egy átlagembert lelassított volna. Saihyou nélkül ugyan gyorsabb lettem volna, de semmi esélyem nem lett volna nélküle. Ráadásul még éjszaka is volt… Megrázva a fejem, kitisztítottam az agyam, és azon kezdtem töprengeni, hogy mit fogok csinálni, mikor megérkezem. Ugyan Mosuke dicsérte technikámat, de tudtam, hogy hiányzik belőlem az a belső motiváció, amitől igazán jól tudnék harcolni. És még most sem éreztem azt az elszántságot, ami indokolt lett volna.
Amikor megláttam egy tábortűz fényét és öt sátrat, biztos lettem benne, hogy a jó nyomot követtem. Megálltam, és ahogy Mosuke tanította, a földre huppantam törökülésben, és hagytam, hogy kiáramoljon belőlem a fáradtság. Az egész nem tartott tovább három percnél, de úgy éreztem, mintha fél órát feküdtem volna. Óvatosan megközelítettem a tábort, de mikor kinéztem volna a bokrok közül, szövet libbenését hallottam – valaki bement a sátorba. Szinte azonnal durva röhögés és egy lány sikítása, majd sírása hallatszott. A következő öt másodpercben azon vettem észre magam, hogy üvöltve rohanok a tábor közepe felé, kezemben Sennel. Akkor már éreztem, hogy ő is vért akar.
Négyen ültek a tűz körül, azaz körülöttem, hiszen a bográcsuk mellett vagyok – kezdte újra feldolgozni az agyam a látottakat. Négy vékony fickó itt, kardokkal, távolabbról, a lovaktól már kiáltásokat hallottam, legalább három emberét. A leggyorsabbnak tűnő ember már épp felugrott, de a bárd tökéletes időzítéssel hatolt be két csigolyája közé, lemetszve fejét. A lendületet használva – hiszen egy pörölyfej lengett a másik végén – hagytam, hogy előrecsússzon a kezem a pengéhez, és egy fordulattal újabb lendületet véve bezúztam a második fejét, aki ettől szinte békésen hátradőlt. Túl könnyű halál – futott át agyamon a gondolat, de ekkor már a másik kettő karddal a kézben felállt, és két oldalról támadtak rám. A formagyakorlat mozdulatait mintha csak ide találták volna ki: a kalapácsfejjel megállítottam a fejemre célzott vágást, majd hátrafordulva elkaptam a másik szúró pengét, és előrerántottam. Nem véletlenül készítettem ezt a kesztyűt: a kezemen csak egy puffanást éreztem, viszont a karddal átszúrtam első támadóm torkát, majd megpörgetve Sent, gyomron szúrtam a szakállast. Éreztem, hogy a halottakról vér fröccsent az arcomba, így egy pillanatra meg kellett állnom, kirázni a szememből a vért.
Eközben a lovak őrei is ideértek – hárman álltak előttem, egymástól kissé távol. Aggódva szemlélték a négy hullát, de bíztak számbeli fölényükben. Újabb sikítás a sátorból. Négyes formagyakorlat – a testem szinte légiesen és tökéletesen hajtotta végre: beijesztés előre, vágás oldalra, újabb beijesztés előre, ütés a másik oldalra, és végül az előttem levőre vágás. Hét halott férfi hevert előttem, úgy, hogy nem tudtam, mit csinálok. Az agyam csak egyvalamire koncentrált – a sátorba! De ott volt még egy utolsó ember, aki későn érkezett, vagy csak elbújt, és szemmel láthatóan sokkolta a látvány – szemeiben rettegés, arcán kétségbeesés, ahogy üvöltve próbált a sátorba menekülni, nekem hátat fordítva. Mintha bármi is megmenthetné, de a hátát nyújtani valakinek…
- Főnök! Egy démon! Dé.. – a gerincére mért szúrás örökké elhallgattatta.
Saihyout a földre hajítottam, és kalapácsomat elővéve futottam be a sátorba, a bejáratnál lehajolva. Előrelátásom fölöslegesnek bizonyult, kaptam így is egy szúrást a vállamba, de dühömben szinte alig lassított le. Mire visszafordulva felegyenesedtem, újra felém tartott a lándzsa, ami elől hátraugrottam, és a fémekről tanultak jutottak eszembe. A harmadik vágást – minek van valakinek lándzsája, ha csak vágni akar vele?.. – kalapácsommal fogadtam, a gyenge pontját találva el. Az acél engedett az erőnek, és pörögve beleállt a homokba a lándzsahegy. A „főnök” arcán hitetlenséget láttam, de ő nem akart elfutni. Amúgy sem hagytam volna. Már épp kérdezni akart valamit – feltehetőleg a „ki vagy te?” valamelyik verzióját, de nem tudott érdekelni. Megvillant a holdfényben a kalapács feje, ott hagytam összezúzott légcsővel, és végre körülnéztem a tábor legnagyobb sátorában. Nagyjából másfél ember magas lehetett, négy méter átmérője. Közepén egy combvastagságú oszlop tartotta a sátor súlyát, és egy fekete hajú lányt, akit odakötöztek hozzá – kezeit a feje fölé. Egy kés hevert nem messze tőle a földön – sejtésem beigazolódott, ruháit már csak néhány vágás választotta el attól, hogy leessenek róla. Magamban hálát rebegtem, hogy időben érkeztem.
- Alia.. – léptem egyet felé.
- Ne gyere közelebb!!! – sikította hisztérikusan, amitől döbbenten álltam meg. De hiszen épp megmentettem az életét… Nos, az életét nem, hiszen nem ölték volna meg.. A sátor oldalánál egy eltépett nyakláncot vettem észre, rajta egyik felét annak a medálnak, amit még én kovácsoltam az első évben, hogy szüleim mindig emlékezzenek rám. Még szerencse, hogy nem tartották meg.. Mikor lehajoltam érte, akkor vettem észre ruhámat. Eredetileg fehér trikóm most vörössé vált a saját és mások vérétől, és hajamból még mindig csöpögött az egyik halott vére – jóval magasabbak voltak nálam ellenségeim. Én sem akartam volna így találkozni velem.
- Ez a tiéd? – kérdeztem, felé mutatva a medált. Ezer közül is felismerném – mint ahogy minden tárgyat, amit én készítettem. Sajgott a szívem, hogy nem oldozhattam el Aliát, de ha közelebb megyek, félőrült lesz a félelemtől.. A földre dobtam kalapácsomat.
- Add vissza! Az az egyetlen ok, amiért itt vagyok a szigeten! Ha az eltűnik, nem tudom felismerni a bátyám!
- Úgy érted, ez az az ok, amiért itt vagy, nem? – kotortam elő azt a felét, amit magamnál hordtam, majd összeillesztettem őket. Egy kattanással összeállt a két fél. – Kousetsu Alia, én vagy a bátyád, Kousetsu Arashii! – mondtam, majd vártam reakcióját. Reméltem, hogy ez elég érv lesz neki, hogy elhiggye, hiszen még sosem látott engem, sőt, én sem őt.. De boldogan felsikoltott, úgy látszik, elég volt neki ennyi, hogy higgyen nekem. Ezt sürgősen ki kell nevelnem belőle..
- Arashiiiii! – próbált közelebb jönni hozzám, de a kötelek visszatartották, mire zavartan rám nézett. – Öööö, eloldoznál?
- Azt hittem, sosem kérdezed meg! – sóhajtottam megkönnyebbülten, majd a bandavezér kését felvéve elvágtam a köteleket. Alia azonnal a nyakamba ugrott, egyáltalán nem törődve a vérrel, és boldogan megölelt. Zavartan visszaöleltem, és megsimogattam a hátát, habár még sosem csináltam ilyet. Néhány pillanat múlva suttogni kezdett:
- El kell mennünk innen! Kint vannak még emberek! Te megsérültél! - vette észre Alia a vállamon a lándzsa nyomát.
Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mit válaszoljak.
- Hidd el, ők nem fognak zavarni többé. Már találkoztam velük. Ez pedig hamar el fog múlni, de nem ártana kezelni... Te maradj itt, mindjárt jövök. – mondtam nyugodtan, majd kalapácsom felkapása után elindultam két lóért, miután Alia elengedett. Húgom nem tiltakozott, és láttam rajta, hogy már alig bírja nyitva tartani a szemét. Az úticélban már biztos voltam: Mosukéhoz megyünk, szüleimet látni sem bírom. A lovakat azonnal megtaláltam. Kettő kivételével az összeset szabadon engedtem, a kiszemelteket pedig visszavezettem a sátorhoz.
- Hova megyünk? – kérdezte húgom.
- Haza. Azt hiszem, nem szeretnék találkozni drága szüleinkkel, soha többé.– válaszoltam komoran.
Aliáról kiderült, hogy ha nem is gyakorlott, de legalább nem teljesen kezdő a lovaglásban. Nem beszéltünk szinte semmit az úton, hiszen ő a mai nap után már el is aludt a nyeregben, én pedig önvizsgálatot tartottam, miután egy kendővel bekötöttem a sebet. A tudat, hogy embert öltem, valahogy nem zavart. Bűnözők voltak, és tudták, mire számíthatnak, ha egyszer megjárják. Ami igazából zavart, az az volt, hogy amíg be nem értem a sátorba, addig teljesen ösztönösen cselekedtem, és hiába törtem a fejem, nem tudtam felidézni, mit tettem.
Már hajnalodott, mikor hazaértünk, és Alia még mindig a lóbőrt húzta. Óvatosan leemeltem a lóról, az ölembe vettem, és a bejáratnál bekopogtam. Egy meglehetősen döbbent Mosuke nyitott ajtót.
- Később. – súgtam neki, és az emeleti szobámba vittem a lányt, majd lefektettem az ágyra. Nem ébredt fel, úgyhogy elindultam lefelé Mosukénak magyarázkodni. Mesterem még mindig az ajtóban állt, és próbálta megérteni a látottakat. Néhány másodpercig csak néztünk egymásra, majd komolyan megszólalt.
- Azért kezdhettél volna valaki idősebbel… - itt már láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.
- Hülye. – vigyorodtam el. Szerencsére nem a rendes mester-tanítvány viszony volt kettőnk között, így a viccelődés bizonyos alkalmakkor megengedhető volt. A mosoly lehervadt az arcomról, és gyorsan beszámoltam az éjjel történtekről. Mosuke ugyanilyen hangulatban hallgatta a történetet, majd a konyhába hívott, ahol Tora is jelen volt, arckifejezése arról tanúskodott, hogy ő is hallott mindent. Az utóbbi hónapok alatt eltűnt lekezelő stílusa, most már magával szinte egyenrangúnak tekintett. Leültünk az asztal köré, majd Tora így kezdett beszélni:
- Arashii, bizonyára emlékszel arra, hogy mind a ketten a kellő elszántságot hiányoltuk benned a harci gyakorlatok során. – bólintottam, mire tovább folytatta:
- Belülről sosem sikerült még ezt előhoznod. De – bökött fölfelé ujjával – a húgod egy pillanat alatt a hatása alá kerített. Tudom, hogy nem vagy képes hét-nyolc embert legyőzni, hacsak nem színleltél az edzéseken. Amikor Alia bajba került, meg tudtál feledkezni a gátlásaidról, és.. fogalmazzunk úgy, teljesítőképességed csúcsán voltál.
- De… De… Nem is emlékszem arra, hogy hogyan tettem! – tiltakoztam kétségbeesetten. Nem töltött el nagy örömmel az, hogy bármikor elkaphat egy-egy „roham”, és csak akkor fogok felriadni belőle, ha mindenki meghalt körülöttem. Mikor hangot adtam aggodalmaimnak, Mosuke elmosolyodott.
- Nem erről van szó. Hanem arról, hogy Aliáért annyira aggódtál, hogy képes voltál érte felülemelkedni magadon. Nem hiszem, hogy mi ketten ezt felül tudnánk múlni, már ami a fejlődésedet illeti.
- Ezt.. Nem értem. – vallottam be.
- Mindkettőnktől megtanultad már azt, amit meg tudtunk tanítani. Amint legyűröd a bizonytalanságot a mozdulataidban, te lehetsz az egyik legjobb harcos egész East Blue-n. De ezt saját magadnak kell megtanítanod, ebben már nem tudunk segíteni. Viszont Alia lehet a legjobb segítőd ebben.
- Fogjuk rá, hogy ezt értem. De nem tudom, hogy mit kezdjek Aliával. – sóhajtottam. A kérdésemre ismét Mosuke válaszolt.
- Addig maradtok nálam, ameddig szeretnétek, hiszen te fogod örökölni a műhelyet, ha akarod, de van egy „tartalék” tanítvány is a sziget másik végén, aki át tudja venni a helyet, ha nem akarsz itt maradni.
Az utolsó mondaton meglepődtem, hiszen erről még nem tudtam, de nagy kő esett le a szívemről – sehova sem voltam elkötelezve, és a magam ura voltam.
- Akkor… még néhány évig igénybe vennénk a vendégszereteteteket. – mondtam, majd elindultam fürdeni. A művelet és a ruhacsere végén felmentem a szobámba aludni, majd körbenéztem, hova is tudnék lefeküdni. A megoldást fotelom szolgáltatta, amiről ugyan lelógott a lábam, és kényelmetlen volt, de más megoldás nem lévén, leheveredtem rá.
Meglepetésemre délután egy hangra ébredtem, és arra, hogy valaki rázogatja a vállam.
- Arashii! Arashii!
- Höhh? – néztem körbe, majd lassan csorogni kezdtek az éjjel történtek emlékei. – Jó reggelt, Alia.. – Köszöntem rá a lányra, majd feltápászkodtam. – Mi történt?
- Van lent két ember… Ők kicsodák? – kérdezte félénken. Elmosolyodtam:
- Mosuke és Tora. Egy ideig náluk fogsz lakni, ahogy én is. Amíg ők itt vannak a faluban, a banditák nem fognak idemerészkedni. Ha igen, az meg az ő bajuk. – nyugtattam meg újdonsült húgomat, majd lent összeismertettem „családtagjaimat”. Gyorsan feloldódtunk, és reménykedtem, hogy ez sokáig így fog maradni.
Míg tizenkilenc éves nem lettem, kívánságom teljesült is. Alia gyorsan beilleszkedett hozzánk – a főzést kora ellenére elvállalta, és néhány hónapra rá mindannyiunkat felülmúlt a konyhaművészetben, habár egy szakács szintjét nem érte el. Ráadásul egy furcsa képessége is volt – fel tudott engem ébreszteni. Rajta kívül csak akkor ébredtem fel, amikor kialudtam magam, vagy közvetlen veszélyérzetre. Egyszer Mosuke viccből Kietsunak hívta emiatt Aliát, arra utalva, hogy hatalmas boldogság az, hogy végre számára értelmes időben kelek. A név Alián ragadt, legalábbis számomra, és egy idő múlva csak tőlem fogadta el ezt a nevet, mindenki más a rendes nevén szólította. Egyre több feladatot vállaltam a műhelyben, és a kovácstechnikám lassan megközelítettem Mosuke szintjét. Fegyvereim és páncélom nem szorult sok változtatásra, készítésükkor jól találtam el a plusz helyet. Néha-néha ugyan betörtek hozzánk fosztogatni a hegyi rablók, de triónk és a lakosok sikerrel szállt szembe mindenkivel. Érdekes módon sosem jöttek olyanok, akiket Tora is tanított… Egy nyári napon azonban minden megváltozott.
Ledobtam a kötényt a székre, és kijöttem a műhelyből. Még csak tizenegy óra volt: Kietsu már biztosan a faluban van, és vásárol az ebédhez, Mosuke a műhelyben fejezi be az utolsó simításokat, Tora pedig a falusiakat tanítja arra, hogy hogyan harcoljanak. Néha én is beszálltam, hogy gyakoroljak, de leggyakrabban Torával harcoltam. Ugyan rendre alulmaradtam ellene, de éreztem némi előrehaladást a harci készségemben is.
- Merre van Kietsu? – néztem mesteremre. Kissé talán túlságosan is aggódtam a lányért, de ő volt az egyetlen családtagom, akihez kötődtem. Mosuke egyszer megjegyezte, hogy mióta itt van Alia, azóta egyre kevésbé törődök a falusiakkal – rablótámadás alatt hagytam cserben embereket, hogy húgom biztonságával törődjek. És vigyáztam rá, hogy Alia ezt meg ne tudja.
- Vásárolni ment. – nyugtatott meg Mosuke, aki épp kijött a műhelyből. Mivel nem volt dolgom, úgy döntöttem, segítek neki hazahozni a bevásárlást. Nyár volt, úgyhogy semmi kedvem nem volt még páncélomat is magammal vinni, így egy gyors elköszönés után elindultam. Utamat a falu belseje felé vettem. Fél óra sétálgatás és nézelődés után meg is találtam húgomat, amint egy marha nagy, teli kosarat próbált cipelni, eredménytelenül.
- Szia, Kietsu! – köszöntem rá, majd elvettem tőle a kosarat.
- Naaa! Egyedül is tudom vinni! – próbálta kikapni a kezemből a kosarat Alia, miközben én a mai menüt próbáltam kitalálni.
- Persze, de azért segítek. – vigyorogtam, és összeborzoltam a haját. – Mit eszünk ma?
- A tegnapi maradék húst fogjuk enni, csak más ízesítéssel! – próbálta lesimítani a haját a lány, és közben az ebédről csacsogott. Már épp kezdtünk volna belemelegedni a gasztronómia elemzésébe, amikor tekintetemet egy vékony, sötét füstoszlop vonzotta magához a falu széléről. Nem olyan, mint egy normális, főzéshez használt tűz füstje.
- Füst… - mormoltam, majd körbenéztem, látszik-e riadalom a falusiakon.
- Füst? Füstölt húst is vehetünk, ha gondolod! – nézett rám Kietsu, de gyorsan abbahagyta a mondatot, amikor észrevette arcomat.
- Valami ég. – mutattam az égre. – Futás haza! – parancsoltam Kietsura, hiszen a ház épp az ellenkező irányban volt. – Majd otthon találkozunk. – visszaadtam a kosarat, és gyorsan elindultam a tűz felé. Néhány utcányira a célponttól kiáltozást hallottam, és csata semmivel össze nem téveszthető hangjait.
~ Hogyhogy épp most? – dühöngtem magamban, és a hangok irányába rohantam. Minél tovább tudom a támadókat feltartóztatni, annál több ideje lesz Kietsunak hazaérni.
Sejtésem beigazolódott, „szokásos” banditatámadás érte a falut. A sarkon kilesve úgy láttam, nagyjából 20 férfi indult a falu ellen, három pedig épp azt az utat szemelte ki, amin épp Kietsu elé vágnának.
~ Azt már nem. – húztam fel magam. Elkezdtem feléjük futni, és épp a hátukba kerültem.
- THIS IS GOAAA! – kiáltással a leghátsóra ugrottam, és még a levegőben fejberúgtam. A fickó elterült, társai pedig felém fordultak. Nekem pedig se fegyverem, se semmim, náluk pedig bunkósbotok… A helyzeten az sem segített, hogy az elterült felkelt, és morcos arckifejezéssel elindult felém, társaival a nyomában. Pusztakezes harcban sosem jeleskedtem, de most kénytelen voltam kipróbálni szerencsémet. Harci pozícióba álltam, ellenségeim pedig körbevettek. Csak abban reménykedhettem, hogy nem ölnek meg, mivel nincs nálam semmi értékes… Néhány percig tartani tudtam magam a csapkodások között, majd minden elsötétült…
Felpattantak a szemeim, és körülnéztem. A szobámban voltam, az ágyamban. Egyedül. Mikor megpróbáltam felülni, olyan fejfájás tört rám, hogy erőtlenül visszahanyatlottam az ágyra. A takaró leesett rólam, és láttam, hogy egész testemet kötések fedik, beleértve fejemet is. Jól helybenhagytak. Néhány perc múlva újra megpróbálkoztam a művelettel, ezúttal sikeresen. Lassan, a falnak támaszkodva lementem a lépcsőn. Vajon elég volt az, amit tettem?
- Arashii, mit keresel itt? – rohant oda hozzám Mosuke, amikor a lépcső alján majdnem összecsuklottam. Vállamnál fogva megtartott, és a nappali kanapéjához kísért. Csak akkor tudtam megszólalni, amikor leültem. Olyan gyenge voltam, mintha átment volna rajtam egy ménes..
- Kietsu… visszaért? – kérdeztem, amikor már nem kellett összeszorítanom a fogam a fájdalomtól. Mosukénak nem is kellett megszólalnia, láttam az arcán a választ. Az ő szívéhez is hozzánőtt a lány.
- Nem. A kalózok elmenekültek egy hajón, Shell Town felé. Az ötvenből nem sokan jutottak fel, de nem voltunk elegen ahhoz, hogy megállítsuk őket. – hangja itt megkeményedett. – Amint felépülsz, elindulunk. Meg fogják bánni, hogy betették ide a lábukat.
- Nem, Mosuke. Neked itt a helyed, Torával együtt. Nem érdekel, hogy mi van velük, csak Kietsut akarom megtalálni. Mikor mentek el? – nehezemre esett kimondani a szavakat, de ha mindhárman elmegyünk, a falu hamarosan eltűnik a föld színéről. Mi lettünk volna a legjobb zsákmány az egész szigeten, hiszen évek óta nem fosztottak ki minket.
- Hat napja, este. Téged szintén akkor találtunk meg, azóta eszméletlen voltál. Azaz öt nap előnyük van.
- Holnap indulok. – döntöttem el. – Szerzek egy hajót, vagy felkéredzkedek valakihez, és indulok Shell Town-ba.
Mosukén látszott, hogy vitatkozna a döntéssel, de nem talál indokokat, majd sóhajt egyet.
- Tudom, hogy nem tudlak lebeszélni. Hamar visszajöttök, ugye? – a kétség hiánya melegséggel töltött el. Mosukéban fel sem merült, hogy nem találom meg Kietsut.
- Igen. Amint megtalálom, jövünk. – mosolyogtam rá, majd óvatosan elindultam felfelé. A zúzódások szerencsére hamar elmúlnak, így nem aggódtam a sérülések miatt. Visszafeküdtem ágyamba, és pár pillanat alatt elaludtam.
Reggel páncélomat a szokásosnál lassabban vettem fel, de úgy éreztem, hogy akár harcolni is tudnék benne. Testem kék-zöld foltokkal volt tele, de csontom nem tört, így egy táska megtöltése után – fegyverolaj, kovácsfelszerelések, étel – nekiindultam a kikötőnek. Már csak egy hajó kell, ami Shell Town-ba tart.