Név: Naomi Owen
Kaszt: eleinte Polgár, később Kalóz
Rang: Orvos
Egyéb foglalkozások: festő, zenész és előadóművész
Nem: Nő
Kor: 18
Születési hely (10 éves koráig): East Blue egy ismeretlen szigete
Tartózkodási hely (10 éves korától): East Blue, Loguetown (Kezdet és Vég városa)
Képességek: Engedély nélküli:- Külsejének köszönhetően igencsak jó a "meggyőző képessége", vagyis inkább jól manipulál/elbájol embereket. Persze ha mások kitartanak a nemleges válaszuk mellett, akkor nem biztos, hogy rá tudja venni a saját akaratára.
- Erős megérzésekkel rendelkezik, jók az ösztönei. Mindig tudja, mit kell tennie, hogy az magára és másokra nézve is jó legyen.
- Orvostudománya igencsak magas szintet súrol. Ha nála van az orvosi felszerelése, akkor bármikor képes könnyedén életet menteni. Precíz, sosem hibázik a munkájában.
- Harci képességek: Csak a későbbiek folyamán mutatja meg harctudását -aminek történeteit a naplókban tüntetem fel-, ez a harcmodor a két zsebkésre és a karomkesztyűre épül.
Engedéllyel:- A Haki használatára is képes lesz, persze csak a távoli jövőben.
Felszerelések:- Fegyverek: * két zsebkés
* egy pár karomkesztyű (a későbbiek folyamán szerzi be)
Ezeket magánál fogja hordani. A késeket a combfixében; a karomkesztyűket pedig a csípőjén hordott övtáskában.
- Orvosi felszerelések: * hidegterápiás eszközök (nagy -és normál jégtömlők, testre rögzíthető bandázsokkal)
* kötszeres töltetek és utánpótlások (fásli, géz, rögzítőhálók, mull-pólyák, sebtapaszok...)
* ollók, fogók, szikék
* fertőtlenítő, sebtisztító szerek
* egyszer használatos eszközök (pl.: injekciós tűk...)
* higéniás felszerelések (pl.: hajháló...)
* vizsgálóeszközök (pl.: sztetoszkóp)
Ezen felszereléseit egy orvosi ládában és egy táskában tartja.
- Zenei felszerelések:* Ukulele (4 húros, pengetős hangszer)
Egy kisebb gitártartóban tárolja a hangszert, melyet egy szíjjal kényelmesen hordhat a vállán.
- Festészeti felszerelés:* egy kicsi és egy nagy vázlatfüzet
* különféle grafitok, festékek
A festészeti felszereléseit egy átlátszó, műanyag, zipzáros kistáskában tartja. Ez a kisebb tároló az egyik bőröndjében van benne, a ruhái mellett. Ezen kívül van még egy bőröndje, amiben a többi ruháit tartja. Így összesen öt táskával van felszerelve, amiből az övtáskát (karomkesztyűk-későbbiekben- és egyéb személyes kacatjai miatt) és az orvosi táskát hordja magánál (amiben a vizsgálóeszközök, kötszerek, fertőtlenítők, ollók és szikék vannak). A másik orvosi ládát az éppen aktuális otthonában hagyja -általában-, a bőröndökkel és a gitártartóval együtt.
Születési dátum: március 16
Kinézet:- Magasság: 165 cm
- Súly: 55 kg
- Hajszín: eredetileg barna, de általában szőke parókát visel -
Paróka kinézete- Szemszín: eredeti szemszíne szürke, de előszerettel használ kék színű kontaktlencséket.
- Ruházat: változatos; kedvence a rövidnadrág és ujjatlan póló, valamint a bő pólók / hosszúujjúk. Lábbeliként nagyon szívesen hord kisebb magassarkút, csizmát vagy szandált.
Igencsak szemrevaló nőszemély, aki bájával könnyen az ujjai köré csavarhat bárkit, ha nagyon akarja. Főleg az őszinte tekintete érinti meg a férfiszíveket.
Lapockáig érő, fürtös, szőke hajjal jelenik meg. Szeme olyan kék, mint a tiszta tenger. Igen nőies vonalai vannak: telt keblek, karcsú derék és szélesebb csípő. Persze a nőiesség mellett megtalálhatóak az edzettség jelei is, főként hastájékon, vádlikon, és combjainak külső részein.
Jellem:Igencsak vonzó személyiséggel van megáldva. Segítőkészsége, precizitása, szerénysége és emberszerető egyénisége mind ezt bizonyítja. És ezek révén hamar megszeretteti magát az emberekkel. Szüksége van egy környezetre, hiszen abszolút családcentrikus, egy igazi társas lény. Az emberek hangulatához remekül tud alkalmazkodni, jó a beleérző képessége és mindig őszinte. Általában megfontolja a dolgokat, vagy éppen tetteit, mindig először gondolkozik, aztán cselekszik. Remek pszichológus, ért az emberi lélek nyelvén és remek beteggondozó, hiszen a jótékonykodás és az önzetlen segítségnyújtás vele született vonása. Éppen ezért lehet belőle jó orvos, főleg, hogy szívesen segít másokon. Emellett remek fantáziával rendelkezik, ami a művészeti ágakban kiválóvá teszi. Mondhatni multifunkcionális személy, aki a hivatása mellett több, egymástól távol álló dolgokhoz is ért. Így kellemes hangulatot tud teremteni zenészi képességeivel is. Viszont csak olyan emberek között tud alkotni, akikhez valamilyen érzelmi szál fűzi. Félelme pedig, hogy becsapják, kihasználják, vagy mellőzik.
ElőtörténetA kezdetek kezdete előtt...Minden egy apró és eldugott szigeten kezdődött East Blue vizein. Van egy családom, van egy otthonom, van valami, ami fontos számomra és értelmet ad az életemnek. Csak az a baj, hogy a tündérmesék nem hosszútávúak...
" Hideg, ködös reggelre ébredt a falu. Mindenki rettegve zárkózott be a házába. A szülők féltve szorítják magukhoz gyermekeiket, ami nem csoda, hiszen itt vannak...
- Kislányom, a húgod merre van?! - kérdezte sápadt arccal, riadtan a nő idősebbik gyermekétől. Arcát megvilágította az ablak függönyein át beszűrődő halvány fény. Szemei kékes fénnyel csillogtak a félhomályban, lenézve az előtte álló, barnahajú lányra.
- Nem tudom, az előbb még itt volt. - kapta el tekintetét, majd megfordult és szemeivel keresni kezdte testvérét. Ekkor egy sikoly hallatszott kintről. A hang vékony volt, ijedt és kétségbeesett.
- Ne... - suttogta a nő az ablakhoz rohanva, majd ismét a lány felé fordult. - Maradj itt! Bármi történjék, ki ne gyere! - azzal a bejárati ajtóhoz sietett. Az ajtó nyílt és csukódott. A kislány az ablakhoz rohant és kikukucskált rajta: kint pár férfi állt, az egyikőjük pedig elkapta a húgát, a hajánál fogva. Az anyjuk odaért, majd szinte már sírós hangon szólalt meg:
- Kérem, ne vigyék el! Még csak hat éves! - rimánkodott. Egy magasabb férfi előlépett.
- Nézze, hölgyem. Ez a sziget nincs nyilvántartva, így a mi fennhatóságunk alatt áll. Azt viszünk el, amit és akit akarunk. - majd intett társainak, hogy indulhatnak. A kislányra bilincset tettek, majd beláncolták a többi gyerek közé.
- Mégis hogy tehetnek ilyesmit! - ordított a nő. - Maguk beteg, undorító állato..! - egy dörrenés zaja törte meg a mondat végét. A nő lassan kezét a gyomrához emelte, majd miután megérezte a melegséget, a feje elé emelte azt. A pirosló vér jelezte, hogy rossz döntést hozott, mikor kimerészkedett a házból. Törékeny teste összecsuklott, s utolsó dolog, ami hallott és látott, az az, ahogyan kisebbik lánya sírva nyújtja ki felé karjait, de nem tud odarohanni hozzá.
Az ablakban nézelődő lány hátraesett. Szívéhez kapta kezét, majd szemeibe könnyek szöktek. Amit látott, hatalmas sebet hagy majd a jövőben neki, pont úgy, mint az édesapja halála, öt évvel ezelőttről. A patakokban folyó könnyeit ruhaujjaival törölgette, de mégsem volt elég ahhoz, hogy tisztán láthasson. Mielőtt végképp kétségbe eshetett volna, hallotta, ahogyan kishúga rákezd az éktelen nagy üvöltésre. Várjunk csak... Neki van egy kishúga! Akit nagyon szeret és mindig is vigyázott rá, amióta az eszét tudta. Összeszorította szemeit, majd felpattant és adrenalinnal megtelve rohant az ajtó felé. De mielőtt kiviharzott volna, az ajtó melletti fabunkót felkapta. Na, igen, az édesanyja tette oda, hátha valami részeg éjjel belopakodna hozzájuk és háborgatni kezdené a család nyugalmát.
Amint kiért a távolodó bandára nézett. Hat elég nagydarab fickó vette körbe a gyermeksereget. És az egyikőjük a húgát ráncigálta, hogy haladjon a tömeggel. A lány lassú léptekről gyorsabbakra váltott, majd futni kezdett.
- Hagyjátok békén! - üvöltötte el magát, majd felugorva hátba vágta azt a férfit, aki a húgát nem hagyta békén. A meglepetés ereje vele volt, így sikerült leütnie az egyik fickót. De a nagy öröm se tartott tovább pár másodpercnél, amikor két másik ellenséges személy vetette magát a lányra magát. Így a mentőakció kudarcot vallott..."*
Lassan kinyitottam a szemem. Szinte magam előtt látom, ahogyan megtörtént... Várjunk.. Lehet, hogy csak álmodtam?! Hirtelen ültem fel, majd kipattantak szemeim. Nem, nem álom... Itt ülök egy hajóraktárban, a többi gyerek között, megláncolva.
- Nee-chan! - borult rám egy ismerős alak.
- Húgi? - néztem furcsán, majd megráztam a fejem -
Hol vagyunk?- Visznek minket eladni! - sírta. Én ledöbbenten néztem körbe. Nem értettem, mért gyerekekkel kell ezt csinálni. És egyáltalán a világkormány hogy engedheti ezt meg?!
- Félek... - húgom hangja kizökkentett gondolataimból. Kezeimet felemeltem, amin bilincs és lánc 'díszelgett', majd megsimogattam könnyes arcát.
- Ígérem, hogy megvédelek. Nem kell félned. Ha rossz történik, akkor is együtt éljük túl! - ekkor éreztem, hogy a hajó már nem imbolyog, vagyis megálltunk. Léptek hallatszottak, majd a raktár csapóajtaja kinyitódott és két férfi ugrott be.
- Na, felkelni, nyavalyások! Megérkeztünk! - felkeltem a földről, aminek példáját testvérem is követte. Szorosan mellém zárkózott, ami miatt szerencsére nem morogtak elrablóink. A lépcsőn felsétáltunk négyes sorba rendeződve a fedélzetre. Sokan voltak ezek, nagyon sokan... Jobbnak láttam egyelőre engedelmeskedni, minthogy lázadozni és a szökést megkísérelni.
- Hova visznek minket? - suttogta oda a húgicám. Én sóhajtottam, majd a füléhez közelebb döntöttem fejem.
- Fogalmam sincs, de ne félj, itt vagyok. - próbáltam megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. A hajó oldaláról egy pallót állítottak le a kikötői dokkra. Ott is levezettek minket, majd dokk végéig kellett tovább mennünk. Három-három őr állt mellettünk, hogy senki ne próbáljon szökni. Két ember pedig sorláncot aggatott a bilincseinkre, így már végképp értelme sem volt megpróbálni elfutni. Mi a harmadik sorban álltunk, így nem láttam jól, hogy ennek az egész szervezetnek a főnöke kivel beszélget elöl. Azt láttam, hogy az a férfi nem velünk utazott, hanem itt várt minket. Díszesen volt öltözve, szóval biztos valami pénzes ember. De ki és mi köze van ehhez a mocskos szervezethez? De még mielőtt jobban törhettem volna a fejem mindezen, egy hatalmas, zárt szekérbe szállították be a csoport elejét. Lassan mi is sorra kerültünk, és ahogyan elnézem, a sorláncot elkezdték leszedni. Itt az idő! Ha elcsenem az egyik fegyvert és a gazdag hapsihoz szegezem, mondván, hogy a túszom, biztosan szabadon engednek engem és a húgomat!
- Mire készülsz? - suttogta aggódva testvérem. Én csak sejtelmesen néztem az egyik őr fegyverére, mire ő könnyes szemekkel rázta meg a fejét.
- Muszáj lesz. Ez az egyetlen esély! - azzal befogtam, mivel eljött az idő. A hapsi leszedte a sorláncot, én meg hasba vágtam, amitől azonnal összerogyott, a fegyvert elkaptam, majd fordultam volna ám azzal nem számoltam el, hogy a nagyfőnök ott áll a kiszemelt prédám előtt. Szinte lepergett előttem az a tíz év, amit eltöltöttem otthon, majd lehunytam szemem és minden elsötétült...
*
~ Meghaltam...? - szédelegve próbáltam felkelni, de hiába. Az összes porcikám sajgott a fájdalomtól. Fejemet mégis megemeltem és körbepillantottam. Hideg kő, rácsok... Hol a fészkes fenében vagyok?! És hol van...
- HÚGIII! - üvöltöttem fel, majd felpattantam és elkezdtem rángatni a vasrácsokat. Tombolt bennem a düh és a kétségbe esés. Mit tettek vele? Hova vitték? Merre van?!
- Csitulj már, kislány! - szólt oda egy széken ülő hapsi. -
Rajtad kívül már mindenkit eladtak. Úgy néz ki, selejtes vagy. - röhögött fel.
- Eladtak? Azt a kis, sötétbarnahajú lányt is, aki velem volt???!!- Azt is. De neki szerencséje volt, - fecsegett -
mert egy igencsak kedves, öreg úr vette meg.~ Öreg úr? Kedves? - hökkentem meg -
Hogy lehet valaki kedves, ha rabszolgát tart??! - egyre dühösebb lettem.
- Hé! - szólaltam meg -
Hova vitte őt a tata?! És mért őt??!- Azért őt, mert azt mondta, hasonlít az elhunyt lányára. - szívem nagyot dobbant. De csak azért, mert megkönnyebbült. Volt egy olyan érzésem, hogy a testvérem most jó kezekbe került, de mindenképpen meg fogom keresni őt! - Egyébként meg dunsztom sincs, hova vitte. De nem is érdekel! - nevetett a férfi ismét.
Én a rácsnak dőltem, háttal és lecsúsztam ülő helyzetbe. Sóhajtva karoltam át lábaimat, majd lehunytam a szemeim. Még mindig fájt itt-ott a testem, de már nem érdekelt.
- Ja, egyébként ha ma nem visz el téged valaki, kinyírunk! - állt fel a pasas, majd röhögve fogta meg a korsó sörét és ment el cellám elől, végig a folyosón.
~ Megölnek..? - szívem gyorsan kezdett dobogni. Az nem történhet meg, hiszen ki fogja helyettem megkeresni őt?! Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Csak egy gyerek vagyok, oké.. szívós gyerek, de akkor is csak egy kislány! Lábaimat ismét közre fogtam kezeimmel, s ráhajtottam fejem. Arcomon pedig könnyek gurultak végig, majd elválva államtól, lehullottak a semmibe...
*
Ajtócsapódásra ébredtem fel. Marcona lépteket hallottam, amire fel is ültem. Három férfi állt meg a cellám előtt, egyikőjük a szervezet főnöke, a másik gondolom két őr.
- Na, most velünk jössz, picinyem. - szólalt meg mély és hideg hangon a főnök. Én összerezzentem. Azt hiszem, hogy ma vége lesz az életemnek és nem éppen boldogan. Az őrök kinyitották a cellaajtót, majd rám tettek egy láncos bilincset és végigvezettek a folyosón. Csak pár olajlámpa égett, a cellákban meg csend honolt. Tényleg senki sem volt már ott, rajtam kívül. az egyik őr fogta a láncomat és fegyvert tartott ám, míg a másik kinyitotta a folyosó végén lévő ajtót. Kint már éjszaka volt. Egy hatalmas tér tárult elém, aminek közepén egy szökőkút volt. Körbevette a sok épület, de az út elég nagy volt. Gondolom ez a piactér. De nem itt van a kivégzésem helye, mivel elhaladtunk a tér mellett, egészen egy szekérig. Éppen raktak fel, mikor lovak patáinak hangja törte meg az éjjeli csendet. egy hintó állt meg, mire a főnök megfordult. A kocsiból egy nő szállt ki, inasa segítségével. Ruhája fodros, pompával teli és mégis nagyon nőies és vonzó. A nő haja ősz volt, szemei pedig feketén csillogtak. Arca szépen ívelt, ám az évek megviselhették, látszott rajta, hogy nem mai csirke.
- Jó estét. - köszönt oda, majd kezet nyújtott a főnöknek, aki meghajolva csókot lehelt a nyújtott kacsóra.
- Önnek is, Lady Marmelade. Mit keres itt egy ilyen késői órán, ha nem veszi zokon, hogy megkérdezem?- Magát kerestem, Damien. Tudja, szükségem lett volna pár kislányra, magam mellé. De amint látom, kissé elkéstem.- Sajnos mindet elvitték már. A következő szállítmány pedig egy hónap múlva jön...- Nem érek én rá. - Engem éppen a kocsiba próbáltak betuszkolni, de a Lady rám nézett -
És Ő?- Áh, ő egy semmirekellő, haszontalan és szófogadatlan kölyök! Felesleges lenne rá pazarolni az idejét! - magyarázta a fickó, én meg fejbe rúgtam az egyik őrt.
- Nem érdekel, nekem Ő kell. - felkaptam a fejem -
Mennyit kér érte? - a szavak hallatán egyszerűen olyan mérges lettem, hogy széttéptem volna a láncokat és két kézzel fojtottam volna meg ezt a nőt!
- Minek néz maga engem??! Én nem nyakék vagyok, amit megvehet, ha tetszik! - ekkor a főnök idegesen hátra fordult és szájba csapott.
- Kuss legyen, te csitri! Nem mindegy, kivel beszélsz ilyen hangnemben!- Csönd! - szólt fennhangon a nő -
Mennyi lenne?- Legyen... Húszezer ßeli! - szemeim elkerekedtek. Ennyi pénzt kérni egy rabszolgáért?! Ez egy egész vagyon! Ekkor pedig a Lady elővette kis szütyőjét és kivette belőle a pénzt.
- Huszonöt! Lánc nélkül! - ha lehet, az előbbinél is jobban kikerekedtek szemeim. Talán ki is esnének, ha jobban kigúvasztanám. A láncok lekerültek rólam, majd az inas lépett mellém. Kaptam az alkalmon és tökön vágtam a férfit, majd futni kezdtem. Érdekes módon senki nem mozdult utánam, ám ekkor pofára estem, de rendesen.
~ Mi a...? - hökkentem meg. Ekkor a földön elkezdtem visszafelé siklani. Rohadtul fájt, főleg, hogy ilyen idióta macskaköves az egész tér! A Lady mellett álltam meg, majd mire felnéztem, annyit láttam, hogy kinőtt még egy keze, ami hirtelen el is tűnt!
- Kérlek, ne kezdd ezt nekem itt el, mert kihozol a sodromból. Szállj be a hintóba! Servius majd segít! - mutatott az inasra, aki végre összeszedte magát. Én felkeltem a földről és inkább engedelmeskedtem, főleg azután, amit láttam! Ez a nő valami boszorkány! Tuti kinyírna két másodperc alatt! Így inkább beszálltam a hintóba. Ő is elbúcsúzott a főnöktől, majd beült mellém és már hajtottunk is el...
Egy új élet kezdete…Már egy ideje úton voltunk. Egy szót sem szóltam eddig a nőhöz, ahogyan ő se hozzám. Néztem a kinti tájat, bár sokat nem láttam, mert elég sötét volt.
- Mi a neved? - kérdezte tőlem. Eleinte nem feleltem, majd lehajtva fejemet sóhajtottam.
- Maya... - szökött ki a számon. Nem tudom mért, de könnyek gyűltek a szemembe. A Lady egy zsebkendőt nyújtott nekem oda.
- Tessék. Mától pedig a neved Naomi Owen.- Köszönöm. - de mit? Hogy rabszolgának vett meg? Hahaha... -
Miért.. miért kell új né...- Mert azt mondtam. Mert velem fogsz élni.- És ha nem akarok?! - kérdeztem ingerülten, s összeszorítottam öklöm.
- Elég hálátlan vagy, taknyos. Ha én most nem veszlek meg, megölnek. Normál esetben nem igen kellettél volna, mert lerí rólad, hogy semmihez sem értesz, csak a barbár dolgokhoz. - egyáltalán nem estek jól a szavai, de igaza volt. Csöndben elfordultam és kinéztem ismét az ablakon, ahol megpillantottam a kikötőt...
*
Érzem, hogy izzadok és nagyon forgolódok, majd hirtelen riadtan ülök fel. Szétnéztem, hogy hol is lehetek. Egy hajó kabinjában? Szóval tényleg nem álom, hogy még élek! Megkönnyebbülésem közepette vettem észre, hogy már nem a szakadt, piszkos ruhám van rajtam, hanem helyette egy puha anyagú térdnadrág és egy finom illatú, ing fedte testem. Egy szép, nagy franciaágyban feküdtem, aminek huzata vörös selyemből készült. A kabin ízlésesen volt berendezve, se nem túl csicsásan, de nem is elavultan. Oldalra csúsztam és a lábaimat a földre tettem. A szőnyeg, amihez hozzáértek talpaim, nagyon puha és szőrmés anyagból készült, kellemes volt rajta taposni. Oldalra néztem és az ágy mellett egy cipő pihent meg. Belebújtattam lábaimat és teljesen jók voltak rájuk. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam, ám egy pillanatra megálltam előtte. Mellette egy nagy falitükör volt felrakva, amibe most belenéztem. Szinte magamra sem ismertem! Az eddig combig érő hajam most csak a lapockám aljáig ért, -szinte majdnem hátközépig - az arcom pedig tündökölt, mintha új emberré váltam volna.
- Látom tetszik neked az új megjelenésed. - kezemet a szívemhez kaptam. A Lady ott állt az ajtóban. Szinte észre se vettem, hogy bejött!
- Hát, pazar... De..mivel érdemeltem ki?- Semmivel, az ég világon semmivel. Csupán mellettem úgy kell megjelenned, mint egy nő, nem mint egy rabszolga.- Egyáltalán mit akar tőlem?!- Gondoskodni arról, hogy legyen egy utódom, aki majd a helyembe lép és tovább viszi az üzletem.- Mi van? - néztem értetlenül. -
Nem csicskának kellenék?- A beszédstílusodon is változtatnunk kell, úgy néz ki. Egyébként hamarosan meglátod, hogy honnan is van nekem ennyi pénzem, minderre. - mutatott körbe a szobában, utalva a 'minderre' kifejezésre.
- Nekem nincs időm ilyesmire... meg kell találnom a húgomat!- Neked van egy húgod? - nézett rám kérdőn. -
Hát, tudod ez engem nem érint meg, egy cseppet sem. Tartozol nekem az életedért.- Engem meg ez nem érint meg! - szóltam vissza indulattal teli hangon.
- Ha azt mondom, hogy segítek megtalálni a húgodat, akkor fog érdekelni? - szavaira nyeltem egyet. Mindennél jobban meg akartam találni a húgomat...
- Mégis hogy tudna segíteni? - kérdeztem sejtelmesen.
- Megvannak a magam kapcsolatai. - felelte, ami meggyőzően hatott.
- Rendben van. - nyújtottam kezet. Felvonta a szemöldökét gesztusomra, de végül is elfogatta és viszonozta is.
Egyszer volt, hol nem volt, egy évvel később...Egy év telt el, amióta a Lady hajójával kikötöttünk Loguetownban. Ez a város nagyon híres hely, mert itt született az egykori kalózkirály, Gol D. Roger és itt is halt meg, azután, hogy elindította a Kalózok Korát.
Kiderült, hogy a Ladynek egészen sajátos üzlete van: egy bordélyház... Igaz, nehezen szoktam meg az itt létet, mert ez a hely tele van olcsó örömlányokkal, részegekkel és hagy ne soroljam tovább, hogy milyen emberekkel. Bár szerencsére a zenészek, akik már évek óta itt dolgoznak, nagyon rendesek, beleértve egy-két felszolgálót is.
De nekem persze egyikőjükkel sem szabad tartósabb barátságot kötni. Egyszerűen csak ismerősökként élünk egymás mellett. A Lady amióta idehozott engem, gyökeresen megváltozott az életem, beleértve a személyiségemet is. Mindenki okosnak, jólneveltnek és illedelmesnek tart, sőt, tehetségesnek is, amiért elég sokszor dicsérnek meg engem és a Ladyt is. Az úrnő persze erre teljesen büszke, mondjuk nem mondhatom, hogy én nem...
A húgom keresése is teljesen sikeres, mivel már tudom, hogy hol tartózkodik. Az öreg úr egy nemes, aki teljesen úgy gondoskodik Lizbethről, mint a saját lányáról. Sokat levelezünk, minden héten legalább három levelet elküldünk egymásnak. Örülök, hogy jól van és meg is ígértem neki, hogyha felnövök és minden tartozásomat visszafizetem a Ladynek, akkor majd elmegyek hozzá Sabaody szigetére, a Grand Linera.
De visszatérve az elmúlt egy évemre, egyáltalán nem panaszkodhatok. Nem bánnak velem rabszolga módjára, nem éheztetnek és miegymás.
Sokat tanultam ez idő elteltével, de nem csak illemleckéket kaptam, hanem még meg is tanultam festeni és ukulelén játszani. Valamint énektanárom is van, aki szerint őstehettség vagyok zenei téren. De eléggé csalódott volt, mikor elmondtam neki, hogy én az orvostudományba fektetem erőimet.
Amikor ezt először felhoztam a Ladynek, meghökkent, de végül is belátta, hogy egészen hasznossá válhat majd a későbbiek folyamán, ha elkezd betegeskedni. Így számtalan szakkönyvet kaptam, a városban élő orvosoktól tanulhattam és segédkezhettem náluk. Az életem kezdett tényleg jó lenni, amíg fel nem tűnt az Idegen...
Ismeretlen ismerős, avagy a váratlan idegen...Ismételten zajos reggelre virradt a város, mint minden egyes nap. Nem csoda, hiszen Loguetown eléggé népszerű hely. Főleg a Lady bordélyháza, a GolDiva. Én még az ágyamban lustálkodtam, mikor hirtelen bevágódott a szobaajtóm és belépett rajta őkelme, Miss Marmelade. Mint mindig, most is gyönyörű volt, korához képest. Szerette a hatalmas, selyemből és bársonyból készült, előkelő ruhákat. Persze ma is egy vörös árnyalatú ruhában pompázott a tömegek előtt.
- Kelj fel. - nyitotta ki a szekrényemet, majd sóhajtott egyet -
Mond, mikor leszel hajlandó kipakolni a cuccaidat a bőröndökből?- Soha. Nem fogok itt élni életem végéig, úgyhogy nincs értelme kipakolni! - ültem fel, ásítva egyet. -
Amúgy meg minek felkelni még, Miss?- Azért, mert azt mondtam. Ki az ágyból! De.. ha tudni akarod, ma lesz egy fontos karnevál és arra kell készülni! - fordult felém a nő. Szemeit összeszorította, majd idegesen tekintett rám, ahogyan ülve bealudtam az ágyon.
- FIGYELSZ RÁM, TE TAKNYOS?! - ordított rám, mire én annyira megijedtem, hogy leestem háttal az ágyról.
- Pe-persze! - kaptam kezemet a szívemhez. Bár őszintén szólva még mindig nem voltam vele tisztában, hogy nekem ezért minek kell felkelni...
- Szedd össze magad, mert a karnevál nemsokára kezdődik!- Mi?! Reggel?! Hajnalok hajnalán ki a fene akar mulatni?! - ezzel sikerült kiérdemelnem a nő második csúnyán nézését.
- Naomi. Délután három óra van!! - kerek szemekkel bambultam magam elé. A fejemet az óra irányába kaptam és jó alaposan megnéztem.
- Öltözök! - pattantam ki fekhelyemről, mielőtt a Lady agyvize végleg felforrósodik és kitör, mint valami vulkán.
A szekrényemhez rohantam, majd kikerestem egy ujjatlan pólót és egy kisnadrágot. A Lady kiment a szobámból, hogy békésen tudjak öltözködni. Felkaptam szandálomat is, majd a tükrömhöz léptem és megfésültem a hajam és felgumiztam. Az ágyamat rendbe tettem és már kint is voltam a folyosón. Lesiettem a lépcsőn és megláttam a Misst, aki tekintetével végigpásztázott.
- Öhm, rossz ruha..? - kérdeztem kicsit remegő hangon. Ő csak hátat fordított.
- Nem. A karneválra amúgy sem kell kiöltöznie egy tizenegy évesnek. Jó ez, maradhat. - de választ nem kaptam a szavak mögé rejtett kérdésemre. A Lady olyan furcsán nézett végig rajtam, mintha valaki mást látott volna. Mindegy, nem érdekes.
- Segítenem kéne? - ballagtam le a lépcsőn.
- Nem. Már minden készen van. Kivitték a főtérre a zenészeinket és a táncoslányokat. Csak rád vártam. - Óh, értem... - néztem a földre. A nő szavai olyan keményen és ridegen csengtek a füleimben. Sosem fogom megérteni, hogy miért ennyire… ennyire hideg mindenkivel. Bár megmentette az életemet és látszott rajta, hogy büszke arra, amit értem tett... de mégis, olyan furcsa nőszemély!
- Viszont várunk egy hajót a kikötőben. Egy kedves ismerősöm fog eljönni a karneválra és neked kellene őt idevezetned. - az arcom felvidult. Hát mégsem keltem fel feleslegesen!
*
- Aahhjjj, mikor jön már az a hajó.. – dőltem hátra a méretes ládán, amin eddig ültem. Már fél órája ültem és vártam. Lehet, hogy a Miss lóvá tett?! És miközben ezen morfondíroztam egy hajó közeledett a kikötő felé.
- Kalózok! Egy kalózhajó tart erre! - kiáltott fel egy ember, majd futásnak eredt. Hirtelen pattantam fel a kiabálásra.
~ Kalózok? Mit keresnek kalózok itt?! - de mire megérthettem volna, már befutott a hajó. Hatalmas volt és fekete színű. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas és félelmetes tákolmányt. Az orrdísz egy üvöltő párducfej alakját öltötte magára, de olyan élethűen, hogy szinte a tekintetével felfalja az embert. A hajó vitorlái is feketén éktelenkedtek a csodálatos tájon, amit a hajó külleme - főként színe- teljesen hideggé és torzzá varázsolt. Dübörgő léptek hallatszottak a hajó fedélzetéről. És megjelent egy igencsak magas ember, elég borostás arccal és sötét, félhosszú hajjal; kinek kalózköpenye fekete volt, aranyszínű díszekkel kombinálva. Egy szürke ing és egy fekete nadrág párosult a sötétbarna csizmájához. Fején pedig egy kalózkalapot viselt, aminek elejére a kalózlobogóján lévő Jolly Roger lett dísznek téve. Na, meg a fegyveréről ne is beszéljünk! Az övében vagy két, nem, három.. négy pisztolyt tartott! Én pedig csak álltam a kikötő dokkján és néztem. Meg sem mertem mozdulni. Egy jókora fadeszkát eresztettek le a fadokkra, amin ez a furcsa, fekete ruhás alak lassan lelépkedett.
Valahogyan nem vett ár a lélek, hogy én onnan rögvest odébb álljak. Leblokkoltam attól a misztikus energiától, ami áradt a férfiból. Olyan lassúnak éreztem a pillanatot, mikor elhaladt mellettem, mintha a múló idő hirtelen negyedannyira csökkent volna...
- Hé, igazán arrébb mehetnél! - zökkentett ki gondolataimból egy hang. Ez a hang egy fiúé volt. Ő jött el mellettem, közvetlen a férfi után. Szemeivel az arcomat vizsgálta, keresve valamit. És talán meg is találhatta rajta.
- Roy. - állt meg a feketeruhás kapitány -
Menj arrébb te, ha nem férsz el. - fejét oldalra fordította, majd morcos tekintetét a fiúra szegezte. Roy elkapta fejét és a földre nézett, majd morogva valamit, tovább indult. Szép lassan minden egyes kalóz elhaladt mellettem, de ők teljesen úgy, mint egy gyorsított felvételen. Mire észbe kaptam, már a hajó, ami mellettem állt, üres volt.
~ Kik voltak ezek a kalózok? - bámultam fel a kalózlobogóra. Közben valaki odacsoszogott mellém.
- Hm, ez furcsa... - egy lépésnyit odébb ugrottam, annyira megijedtem az öregtől, aki odajött hozzám. Bár eleinte nem ismertem fel, de később eszembe jutott, hogy nem is olyan idegen számomra ez az idős férfi. Ő volt az, akihez a Lady mindig ruhát megy csináltatni.
- Micsoda, Kotsu bácsi? - kérdeztem tőle, mert ő is a zászlóval szemezett.
- Hogy ilyenkor mutatkoznak.- A kalózokra érted? Talán ismered őket? - Csak hallomásból. Ha ismerném őket, már valószínűleg halott lennék. Ők a Yoru Kalózok. A kapitányuk pedig Gento. Ő az egyik olyan kalóz, aki már járt a Grand Line-on és vissza is tért élve. Állítólag az ottani dolgok miatt felhagyott a kalózkodással, de ki tudja...- De ha felhagyott volna, miért van kint a zászló?- Ezért mondtam, hogy ki tudja. Szerintem menj haza, mielőtt visszajönnek. - Nem tehetem, egy hajóra várok. Lady Marmelade küldött ki a fogadására. - az öreg vállat vont, majd tovább állt.
Lesétáltam a dokkról és a kikötői placcon sétálva néztem a tengert. Egy tetsző helyen pedig leültem az egyik padra és onnan bámultam tovább. Fogalmam sem volt, hogy miért is ragad magával a tenger látványa. Akár órákig is el tudtam volna nézni a kékséget. Talán szerelmes voltam. Igen, az voltam! A hullámokba, a nap visszaverődő fényébe, a tájba és a szabadság szelébe, amit a tenger sodort hozzám.
*
- Ááááhhhmmm~ - ásítottam egy nagyot és felültem a padon. Megdörzsöltem szemeimet, majd kábán körbepillantottam. -
Jé, égnek a lámpások... MIII?!! - ugrottam fel, majd végignéztem a kikötőn. Úgy néz ki elaludhattam, mivel már legalább háromszor annyi hajó parkolt a dokkoknál és ráadásul már besötétedett.
- Ezért tuti kapok a fejemre! - fogtam meg kezeimmel fejemet, majd ész nélküli rohanásba kezdtem.
~ Hazaérni, átöltözni és futni a karneválra! - gondoltam futtomban és egyre gyorsabbra vettem a tempót. Igyekeztem a kihalt utcákon átvágni, hogy ne ütközzek bele a karneváli tömegbe. Már láttam a bordélyház hátsó kertjét. Átugrottam az alacsony kerítést és egy tetsző ablakon be akartam ugrani, ami a színpad mögé vitt volna be...csak...zárva volt. Az üveg igencsak vastagon volt téve, több rétegben, így ahelyett hogy szanaszét vágtam volna magam, miközben átesem az üvegen, visszapattantam róla.
- Ez az én szerencsém... - fogtam meg a fejemet. Ám ekkor a hátsó ajtó kinyílt és kilépett rajta Gitta, a GolDiva egyik zenésze.
- Hé, Naomi-chan, mit csinálsz? - vonta fel egyik szemöldökét a férfi.
- Nem kéne a karneválon lenned? - pislogtam kettőt, miközben felkeltem a földről.
- Nem érkezett meg Mrs. Marmelade vendége, úgyhogy csak az utópartira megyünk zenélni.- ÁÁhhh, az én hibám! - rogytam térdre. Gitta odajött hozzám, és mellém guggolt.
- A hajó nem futott be, így értettem, hogy nem érkezett meg.- Mi? - kaptam fel a fejem -
És én ezért dekkoltam ott annyi időt?! - ordítottam egyet.
- Eháháh! - nevetett fel Gitta -
Viszont szerintem sietned kellene, mert egy óra múlva mennünk kell a Lady után.- Rendben! - keltem fel -
És köszönöm! - mosolyogtam rá, majd besiettem, egészen a szobámig.
*
Az egész főtér fényben úszik és ragyog, mintha egy tündérmesében volnánk. Ott álltam én is, csak már kicsit díszesebb öltözékben. Fekete nadrág volt rajtam, ami eléggé testhez simult, lábamon pedig egy topánka szerű cipellő. Felsőm egy hosszabb, combközépig érő, éjkék pántnélküli top volt, ami úgyszintén tökéletesen igazodott az alakomhoz. Ékszerek is díszítették fülemet, nyakamat és csuklóimat. Barna hajamat most kivételesen összetűztem hátul, pár tincset elől hagyva.
Körbetekintek és mindenki arcán csak a mosolyt és derűt látom. Ez az a pillanat, amiket szeretek átélni. Arcomra egy tiszta és őszinte mosoly kúszott.
- Gyönyörű, nemde? - lépett mellém egy vörös hajú nő. Eleinte fel sem tűnt, de mikor felé néztem...
- Vörösre festette a haját?! - akadtam ki. A nő csak ideges tekintettel nézett maga elé, egyik szemöldöke még rángásba is kezdett.
- Mi van, egy 52 éves nőnek nem szabad újítani??!! - ordított az arcomba. Én csak zavartan megvakartam a tarkómat.
- Amúgy... - kezdtem bele -
A vendéged..- Nem jött. De azt senki sem tudja, miért. Elvileg a hajója elhagyta a szülőszigetét.. - arcomra egyfajta riadtság ült ki. Nem tudom, miért, de volt egy nagyon rossz érzésem.. -
De lehet, hogy csak késik egy napot.- Ha-hai... - sütöttem le szemeimet. Tényleg belém nyilallt valami iszonyú rossz érzés, de hiába próbáltam megfejteni az okát, sehogy sem ment.
- Idegesnek tűnsz? Ennyire rossz a hajszínem? - tapogatta meg felkontyozott haját a Miss.
- Neem, dehogy! Csak furcsa, de egyébként jól áll! - mosolyogtam rá. Ő csak vállat rántott.
- Nem mintha érdekelt volna a véleményed...- De hát maga kérdezte az előbb!! - néztem rá értetlenül. Ő csak elröhögte magát.
- Költői kérdés volt! - utáltam, mikor ezt csinálta. Állandóan ilyen idióta költői kérdésekkel jött, amire persze én válaszoltam. Idegesített a dolog, nem kicsit...
- Na, megyek vissza a színpadhoz. - közölte majd hátat fordított és eltűnt a tömegben.
~ Egyedül maradtam egy szigetnyi emberrel körbevéve. Akkor menjünk felfedezni!- gondoltam, majd én is belevetődtem az őrületes tömegbe.
A főtér tele volt vendéglői teraszokkal, különböző árusokkal és megannyi emberrel. Vidám zene szólt, amire jópáran még táncra is perdültek. Igazából engem nem érdekelt úgy az egész karnevál, ami a város alapításának századévfordulója nevében rendeztetett. Egyszerűen csak jó volt ide kijönni, látni és hallani a hangulatot.
Ám mikor elhaladtam egy kocsma mellett, beleütköztem valakibe, és sikeresen hátra is estem.
- Hé, nem tudsz vigyázni ekkora tömegben?! - mordult rám az illető. Én felnéztem rá és bizony a srác ismerős volt.
- Te?! - tekintettem rá közömbösen. Majd felkeltem a földről és leporoltam magam. Ő csak vállat rántott, majd lenézően ment el mellettem, belém vállalva. Persze, hogy ezt a bunkó viselkedést nem hagytam szó nélkül...
- Legközelebb kerülj ki, apuci kisfia! - majd Ő hirtelen visszafordult. Na, akkor futás!
Láttam a szemein, hogy legszívesebben megfojtana a kijelentésemért és valószínűleg meg is fog, ha elkap! Szélsebesen futottam előle a tömegben, de sehogy sem bírtam lerázni.
~ Majd a sötét sikátoroknál lerázom! - gondoltam és kikanyarodtam a tömegből. Persze, hogy rossz irányba, mivel zsákutcába jutottam. De ahelyett, hogy kétségbe estem volna, inkább akrobatikus mozdulatokkal felugrottam a kukákra, onnan pedig a mögöttük lévő ládákra és tovább a falon túlra. Ez viszont nem volt szerencsés ötlet... Elég nagyot estem, de amint meghallottam, hogy a fiú talpai dobbannak a kukákon, felpattantam és tovább futottam.
~ Kiszakadt a térdemnél a nadrágom! Ó, ezért tuti le leszek szólva! - meredtek szemeim az éktelenkedő lyukra, majd megláttam a kikötőt. -
Remek, tök rossz irányba jöttem! - és ahogyan ezt magamban megjegyeztem, abban a pillanatban éreztem, hogy két kéz elkapja a derekamat. Ez az idióta rámvetődött! És itt a lejtő...
Végiggurultunk a kikötőbe vezető, lejtős utcán, majd egy szép, termetes hordórakásnak ütköztünk neki. A hordók feldőltek és az ott pakoló munkások egyáltalán nem nézték ezt jó szemmel. De mielőtt bármi történhetett volna, minden sajgó fájdalom ellenére én felpattantam a hordók közül és elkezdtem ismét futni. Egészen kifulladásig tartott a gyors "sétám". Egy pillanatra hátra is néztem és már negyedjére nem látom a srácot. Ezek szerint leráztam!
Egy ház falához érve nekidőltem annak, majd kifújtam magam. A lélegzetem szapora volt, na meg a szívverésem is. Már kezdtem örülni, mikor lépteket hallottam.
- Azt hiszed, leráztál?! - semmi kétség, ő volt az! Ott állt pár méterrel előttem, egy fabottal a kezében.
- Mi a fenét akarsz te tőlem?! - mordultam rá, még mindig lihegve.
- Chö, azok után, hogy meg mertél alázni apám előtt a kikötőben? Móresre akarlak tanítani! Egy kalózzal ilyet nem tehetsz büntetlenül!- kezében még jobban megszorította a botot.
- Hé, én semmit sem tettem! Hozzád se szóltam akkor!- Akkor nem, de most igen.... - a düh minden formája kirajzolódott az arcán. Most már féltem tőle... Engem amúgy sem az önvédelmi harcokra oktattak több éven át! Én még nem akarok meghalni!
- Nem lehetne megbe... - ekkor megindult felém. Én először leblokkoltam, majd mikor rámordított felébredtem.
- NEM! - üvöltötte, majd a bottal lesújtott. Én még időben arrébb tudtam ugrani, de nem kellett volna sok, hogy eltaláljon.
- NEKED ELMENT AZ ESZED! - kiabáltam és ismét futni kezdtem. Ő nem futott utánam, hanem felkapott még egy botot, ami a ház falának volt támasztva és utánam dobta. A fa célba talált és én eltanyáltam a földön. Alig bírtam felkelni. Fáradt voltam, kimerültem a futásban. Egyik kezemmel löktem magamon egyet, így szembe kerültem vele. Én ott ültem a földön, támasztva magam kezemmel. Ő fölém tornyosulva állt, rideg arccal. Soha életemben nem féltem még így...
" - Félek... - Ígérem, hogy megvédelek. Nem kell félned. Ha rossz történik, akkor is együtt éljük túl! .... Remélem találkozni fogunk! Már nagyon várlak, Maya! ... "Ezeket hallottam a fejemben. Liz hangja szólt, mikor elvittek minket a rabszolgakereskedők. És a leveléből a reménykedés. Ezek a gondolatok adtak nekem most bátorságot. Ha most meghalok, akkor mi lesz vele? Reménytelenül várja, míg elmegy érte a nővére? Soha!
Lábam meglendült és kirúgtam a fiú lábait. Ő hanyatt esett és eldobta a botot - így kapva az alkalmon megszereztem azt és ráültem a derekára. A bottal a nyakánál leszorítottam a fejét. Ő próbált ellenállni, de a behajlított kezeinek esélye sem volt felnyomni a botot, amiket én nyújtott kézzel, erővel szorítottam a torkához.
- Neh-nemh kapohhk levehgőt! - majd észbe kaptam, mit teszek. Az erőm elengedett, a botot messzire hajítottam. Nem akartam gyilkos lenni, nem! Egyszerűen nem lettem volna képes megölni egy embert, még ha kalóz is. A srác nagy levegőket vett, én pedig csak tovább ültem. Nem hittem el, hogy akár egy pillanatra is, de meg akartam őt ölni... Gondolataim közepette pedig arra lettem figyelmes, hogy én vagyok most a földön és ő négykézláb térdel felettem. Egyik kezében pedig egy pisztoly volt...
- Hülye liba! Igazán tudhatnád, hogy egy kalózt ha megkímélsz, az nem fog téged! - a hold fénye végigsiklott a tárgyon, én pedig behunytam szememet. De hirtelen hangokat hallottam. Egy csapat kölyök tűnt fel, akik leszedték rólam a fiút.
- Most megvagy! - kiabálták, majd ütni-verni kezdték a srácot. Mellettem a fegyver ott pihent, amit kiejtett a kezéből.
~ Mi folyik itt? Kik ezek..? - az a csapat kölyök tuti városlakó volt, de ritkán láthattam őket. Valamelyik előkapott egy fémbotot és azzal ütötte a kalózfiút.
- Hé... - szóltam oda először csak halkan. A vér folyt a köveken.. -
HÉ! Hagyjátok! - most hangosabban kiáltottam oda. De nem hallottak.. Felvettem a fegyvert és közvetlen melléjük lőttem. -
AZT MONDTAM, HAGYJÁTOK!Síri csend ült be. A botjaikat eldobták, majd rám néztek. Én közvetlenül rájuk céloztam a pisztollyal.
- Mit művelsz?! - szólt hozzám az egyik -
Ez egy kalóz! A Yoru kalózok egyike! És különben is az előbb akart téged me...- Nem érdekel! Felőlem akár az Atya-úristen is lehet! Takarodjatok! - de nem mozdultak. Én a hozzám szóló elé lőttem. Erre már eléggé beijedtek és futásnak eredtek. Mikor már úgy láttam, eltűntek a horizontról, a fiúhoz kúsztam.
- Hé... - szólongattam. Először nem mertem hozzá nyúlni. -
Hahó... élsz még? - kezdtem nagyon aggódni. A fiú nekem háttal feküdt a földön. A macskakövek között vékonyan folyt el vére a földön. Felálltam és megkerültem. A fejéből enyhén folyt a vér, ahogyan szájából is. Megtapogattam az oldalát és megnéztem, kap-e levegőt. Életben volt. Egy-két bordája eltörhetett, de a gerince az ép maradt. Nem tudtam, mit tegyek. De a kikötőtől nem volt messze a GolDiva, így felkaptam a hátamra a fiút. Bár nehéz volt, de mégsem hagyhattam ott, vagy húzhattam végig az úton.
*
" A fiú lassan kinyitotta szemeit. Körbetekintett, nem tudta, hol is van és hogy hogyan is kerülhetett oda. Lassan felült az ágyon, ám érezte, hogy oldalát fájdalom húzta, így nem kelt fel teljesen, ülő helyzetbe. Végignézett a szobán. A helyiségben finom parfümillat volt, egészen bódító hatású. Egészen otthonosan berendezett, igényes, de mégis egyszerű volt ez a kis szobácska. És mikor maga mellé pillantott, észrevette Őt... "Éreztem a mocorgást az ágyon, bár még nem nyitottam ki szemeimet. Hagytam, hagy nézzen körbe és barátkozzon meg a tudattal, hogy én látom most vendégül...
- Mit keresek én itt? Mi a francot csináltál te?! - hangja mérgesen csengett. Én felemeltem fejemet, majd kiegyenesedtem az ágy melletti széken.
- Nem hagyhattalak ott, mikor megsérültél!- Nehogy már azt hidd, hogy ezt beveszem!- Nem is kértem, hogy elhidd! - vágtam vissza neki, indulatos hangnemben. Ő csak elcsitult és nyelt egyet. Úgy néz ki, megértette.
- De mire volt jó?- Egy csapatnyi ember egy ember ellen nem kihívás.. és nem is fair! - álltam fel, majd az ajtó felé sétáltam. -
A sebeid már gyógyuló félben vannak. Járni tudsz, nem vérzett át a kötés, úgyhogy szedd össze magad és menj! Nehéz volt három napig rejtegetni téged, kalóz! - azzal kimentem a szobából.
Pár perc múlva hallottam, ahogyan kinyílik az ablak. De ekkor eszembe jutott, hogy talán... benyitottam és meg bizonyosodtam arról, hogy...
- Itt hagyta.. - léptem az íróasztalhoz és megfogtam a fegyvert. Az ablakhoz sietettem, majd kimásztam rajta és kifutottam az utcára. Még ott volt és ahogyan hallotta, hogy jövök, megállt.
- Ne várj köszönetet! - lökte oda, még csak meg sem fordulva, hogy a szemembe nézhessen. Én közelebb léptem hozzá, majd felé nyújtottam a fegyvert.
- Nem vártam. Csak ezt gondolom, el akarod vinni. - megfordult. Szemeivel méregette a pisztolyt, aminek a markolata az ő kezére esett, így nyújtottam neki, percekig.
- Köszönöm. - nyúlt a fegyverért. Ekkor hirtelen megfagyott bennem a vér. Mögötte állt egy hatalmas árnyék és a következő pillanatban egy hatalmas pofontól a fiú a földre esett. Én leejtettem a fegyvert. Ott állt előttem a férfi, az ő apja! Meg sem bírtam mozdulni, annyira leblokkoltam. A kalózfiút egy férfi segítette fel.
- Apa, én..- Elhallgass! - szólt rideg hangon a kapitány -
Te szégyen... Hagytad, hogy egy fruska megszégyenítsen! De nem a te hibád... - majd rám meresztette szemeit. Lábával felrúgta a földön lévő pisztolyt a kezébe. -
A nők átka. Még ilyen fiatalon is csak széttépik az álmokat és elveszik a szabadságot, amit a tenger ad nekünk, kalózoknak... - ekkor értettem meg, mire készül. Már fordultam a futáshoz, ám éreztem, hogy hatalmas erő sújt le fejemre... és minden elsötétült...
*
" Vér folyt a macskaköves úton. A vörös hajú nő ott állt és nézte áldozata szenvedő arcát. A nő szemeiben a harag lángja égett, dühével pedig mindent elsöpört.
- Ahelyett, hogy itt maradsz meghalni és kockáztatod az embereid életét is csak a kalózbüszkeséged miatt, elmehettél volna, amikor felajánlottam.- Te...teh..te szörnyetegh! Teh sátán! Undorító nőhszemélyh! - lihegett a már félig holt férfi. Ekkor egy kar nyúlt ki testéből, mely kitörte gerincét. A férfi erre felordított.
- Szörnyeteg? Meglehet. De nem tudom, ki a rosszabb, én, vagy te...aki meg akart ölni egy ártatlan kislányt. De ne félj, most már eleget szenvedtél. Halj meg! - és a kéz újra megjelent, amely most nyakát törte a szenvedőnek, örökké elcsitítva a fájdalmait. A nő megfordult, majd az ájult lányra nézett, ám tekintetét furcsa neszek felé kapta. Egy kalóz még életben volt és a karjaiban egy félig eszméletlen fiút tartott.
- Takarodj innét, vele együtt! - nem kellett több a férfinek, nyomban el is tűnt a fiúval együtt. A vöröshajú nő ismét a lányra nézett, majd megjelent pár alak.
- Miss Marmelade, mi történt?!- Semmi, Gitta. Az ég világon semmi... Vigyétek el Naomit a GolDivába és hívjatok orvost hozzá!- És maga? - kérdezte sejtelmesen a férfi -
Mi lesz a holttestel?- Megoldom, hidd el, megoldom... "
*
Évek teltek el, konkrétan hét kerek év. Sokminden történt ezalatt az idő alatt. Már az orvoslás felsőfokú szintjén állok tudásban, amit Ishi-santól tanultam el, Lady Marmelade orvosától. Ő egy hetvenöt éves férfi, aki korához képest teljesen fiatal életet él. Nincs egyetlenegy öregkorra jellemző betegsége sem, mondhatni makkegészséges. Orvostudománya elég széles, mivel East Blue összes szigetét bejárta és tudását bővítette fiatalabb korában.
A Lady viszont nemcsak az orvoslás felé terelt engem, hanem a művészetek felé is. Az énektanár minden nap járt hozzám, de megmondom őszintén, annyira nem szerettem énekelni... Persze jól érzem magam, miközben csinálom, de mégis, úgy érzem, nem nekem való a műfaj. Itt nem arról van szó, hogy a hangommal vannak gondok. Nem, sőt! A hangomért sokan odáig vannak. Csak egyszerűen számomra az éneklés sosem lesz több, mint egy hobbi. Én inkább a hangszeremen szeretek játszani, az ukulelémen. A kis négy húros, pengetős hangszert Gitta csinálta nekem három éve és tanította meg, hogy hogyan is kell használni. Nagyon örültem neki, mivel ez a nehéz napokba tökéletes ideglevezetőnek számított. Csak kiülni a csillagos ég alá és játszani a kedvenc dalaimat. Ennél nyugodtabb éjjeleket el sem tudtam volna képzelni.
A nappali unalmas perceimet pedig festéssel töltöttem el. Megfestettem már a látképet a Térről, a GolDivát, a Misst, a zenekart és sokmindent, ami körülvett. Bár a nappali óráimban kevés volt a szabadidőm, mert a mókás kis társam sosem hagyott nyugodt perceket nekem.
Mojin Tochi egy mókusmajom, akit messzi szigetekről csempésztek a környékre orrvadászok. Én pedig megsajnáltam, hiszen ki tudja, mi készült volna belőle. Talán ő volt az egyetlen élő állat még azon a szekéren. Így hát fizettem érte -nem is keveset- csakhogy megmentsem. Azóta nagyon hálás nekem és mondhatni ő lett a legjobb barátom. Már két éve van velem, így volt idő megtanítanom egy külön jelrendszerre, amivel megértettük egymást. A különböző kézjelekből és gesztusokból mindig tudtam, mit szeretne közölni velem. Másnak sosem fogadott volna szót, mert megérteni megértette az emberek mondanivalóját, csak nem érdekelte. Egyszerűen én vagyok az egyetlen, akit érdemesnek talál arra, hogy figyeljen a szavára. Talán azért, mert én tettem érte valamit...
De nem csak szellemileg változtam meg, hanem külsőleg is. Hosszú, barna hajamat parókák alá rejtettem -legfőképpen szőke paróka alá-, szemem színét kontaktlencsékkel rejtettem el. Mikor ez állandósult, sok közeli ismerősöm furcsán nézett rám és kérdezték, "Miért?" - Én csak annyit feleltem:
- Mert így tetszik! - mondtam nyugodt hangnemben a nőnek.
- Akkor miért nem festeted át, mint én?! - mordult ismét a vöröshajú nő. Minden ilyen alkalommal ki volt akadva, pedig már többször is beszéltünk erről.
- Mert... - gondolkoztam el komolyan -
Mert nekem így tetszik! - kacsintottam egyet, végül a nő feladta.
- Ahogy nősz úgy leszel egyre titokzatosabb és érthetetlen!- Pedig mindennek van értelme...- Mindig neked kell megadni az utolsó szót?- Lehetséges! - nevettem, de a nő csak legyintett.
Ott álltunk a folyosó végén lévő belső 'erkélyen'. Két oldalt lépcső szaladt le, de innen ráláthattunk a teremben lévő asztalokra. Már én is úgy voltam öltözve, mint a Lady; rajta sötétvörös színben pompázó, hatalmas estélyi díszelgett. Csodálatos gyöngyökkel és kövekkel megfűszerezve. Vörös haja kontyban volt, pár tincs a vállaira omlott. Erősen kisminkelt arcán a ráncok itt-ott elrejtőztek. Pirosló ajkai pedig csak úgy szórták a szavakat, a parancsokat mások felé. Rajtam egy fekete, pánt nélküli estélyi volt. Hajam -parókám- oldalra volt tűzve, félkontyban, arcomon pedig szolíd smink pihent. Moji, a kis mókusmajom a korláton ült és figyelt, csokornyakkendővel a nyakában. Szemével -melyben a kíváncsiság kósza fényei szikráztak- követte a lent mulatozó népet.
- Milyen zsúfolt lett hirtelen a GolDiva... - jegyeztem meg egy sóhajjal.
- Csodálkozol? Hamarosan itt a virágkarnevál. Bár sosem értettem, minek kell ilyeneket megszervezni..- Oh, tényleg. Most lesz! El is felejtettem...- Pedig kint már díszítenek mindet!- Igen, az is furcsa volt... - Marmelade csak megadóan legyintett rám. Több perces néma csend ült közénk. De nem, nem az a kínos csend, ami olykor beköszönt az emberek közötti társalgás közben. Ez más volt. Olyan anya-lánya csend. Ezt a némaságot egy féfi törte meg, feljőve a lépcsőn, majd megállva tőlünk három lépésnyire és meghajolt. A zenész ruhája jó ízlésű volt, se nem túl csicsás, se nem egyszerű. Pont, ahogyan egy zenészhez illik. Moto ekkor a vállamra ugrott.
- Miss, Naomi, jó estét! - Miért jöttél, Gitta? - nézett rá a vöröshajú.
- Csak szerettem volna megkérdezni Naomi kisasszonytól, hogy van-e kedve velem tartani a városba és megnézni a karneváli előkészületet... - megszeppenve álltam ott. Marmelade csak bólintott, majd odébb állt, mosolyogva.
- Naomi-chan? - szólt hozzám Gitta.
- Oh, hát..öhm.. - fogalmam sem volt, mit mondjak. Vagyis inkább hogy ezt mire véljem. Sosem volt még ilyesmiben részem, hogy egy férfi elhívott volna valahova. Gitta tíz évvel volt idősebb nálam, mégis sokkal fiatalabbnak nézett ki. Szőkés haj, zöld szem, tiszta és őszinte arcú férfi. Testalkatra sem volt egy visszataszító ember, meg kellett hagyni. De mégsem tudtam, miért is hív pont most, pont ma.
Moji persze örömmel makogott neki, Gitta pedig megsimogatta kicsiny kobakját.
- Rendben, mehetünk! - nyögtem ki végül. De nem kellett volna rákérdezni, hogy miért? Már mindegy...
*
(nem fér ki egy posztban... folytatás köv.-ben.*) 
Tárgy: Naomi Owen 
Vas. Dec. 12, 2010 4:49 am
