Tengerpart és környéke

A cím alapján nem meglepő módon a topic Shell Town tengerpartját és a közeli tengert, valamint a kikötőinek környékét foglalja magába.
A tenger egy zátonytól eltekintve teljesen biztonságos, a tengerparton pedig végig raktárak és kikötők sorakoznak, a lakóépületek csak a parttól feljebb találhatóak meg.

Fegyveremet a hajó orrába fektettem, majd néhány percig a hajóval ismerkedtem. Az út nagy részét komor hallgatásba süppedve tettem meg. A nappalt a hajó orrában ülve töltöttem, a hideg szél miatt egy köpenybe burkolózva. Emiatt a szokásom miatt Roan is került engem. Sebeimnek nem tett jót ugyan az időjárás, de ettől eltekintve szépen gyógyultak, hála annak a kenőcsnek, amivel indulás előtt bekentem magam. Mindezt csak tudat alatt figyeltem meg, hiszen gondolataim nagy részét Kietsu foglalta le. A többiek viselkedéséből láttam, hogy vihar készülődik - mindenki kapkodva kötözte le a fedélzeten található ládákat, hordókat. Elgémberedett tagjaimat megmozgatva én is segíteni kezdtem, és épp, mire végeztünk, eleredt az eső. A hullámok nőni kezdtek, és néhány óra múlva már a hajó fedélzetére is felcsaptak. Fájt a szívem, hogy felszerelésem elázik, de nem értem rá nagyon ezzel foglalkozni.
- Milyen messze vagyunk? - üvöltött Roan a kormányosnak, túlkiabálva a szelet. Egy pillantással meggyőződtem arról, hogy a láthatáron még nyoma sincs szárazföldnek. Nem voltam valami nagy hajós, de meggyőződésem volt, hogy ez jót nem jelenthet. A többiek viselkedése is megerősített ebben.
- Még három óra! - kiabált vissza a kormányos. Ötletem sem volt, hogy a hajó bírni fogja-e az utat, de reménykedtem a legjobbakban.
~ Soha többé nem akarok hajóra szállni. - döntöttem el magamban, majd a korláthoz ugorva egy kötéllel rögzítettem magam a hajóhoz. A jármű egyre inkább dülöngélt a viharban, én pedig aggódni kezdtem. Reménykedtem, hogy a vihar hamar eláll...
De szerencsém nem sietett segítségemre. Úgy tűnt, a vihar sosem akar elállni, és egyre csak erősödött. Még sosem voltam hajón, de úgy tűnt, nem vagyok tengeribeteg - némán és nyugodt gyomorral tűrtem az egyre magasabb hullámok ostromát, míg egyszer csak...
- Föööööööööld! - kiáltott fel a megfigyelő az árbockosárban. Mindenki megkönnyebbülten és megkettőzött erőfeszítéssel feszült neki a köteleknek, hogy minél gyorsabban beérjünk a biztonságot nyújtó kikötőbe.
Egy villám csapott bele a főárbocba - majd az kidőlt, és a tengerbe zuhant, magával rántva néhány tagot a legénységből. Az összegabalyodott kötelekben matrózok vergődtek, majd lassan a vízbe merültek. Mi nem tudtunk rajtuk segíteni, hiszen a hajó többi részét próbáltuk megmenteni.
Én úgy döntöttem, már elég közel vagyunk a parthoz - nagyjából 300 méterre a legközelebbi ponttól. Saihyou-t lekaptam a hátamról, és levágva a korlát kis darabját, amelyet úszónak terveztem használni, a vízbe ugrottam. Nagyon ritkán úsztam páncélban, de megköszöntem magamnak, hogy kipróbáltam ezt a sportot is. Néhány másodperccel vízbe érkezésem után a hajó végleg megadta magát az elemek ostromának, és törzse kettészakadt. Ezt csak hallottam, miközben teljes erőmből igyekeztem a part felé úszni. Fáradozásomat lassan-lassan siker koronázta: a fadarab miatt nem esett nehezemre a víz felszínén maradni, és az áramlatok is a partvonal felé tereltek.
Épp, mikor a partra érkeztem, Roan testét sodorta mellém egy hullám. Mosuke üzlettársa már halott volt, amit kék arca és az ajkai közül kicsorduló víz bizonyított ékesen. Úgy tűnt, végzetét nyaklánca okozta, amelyet sosem vett le. Igen értékes darab volt, de most a halálát okozta - belecsavarodott ruhájába, és megfojtotta Roant. Nem tekintettem magam hullarablónak, de úgy véltem, már nincs nyakláncára szüksége, így levettem róla, majd elindultam a sziget belseje felé. Sajnáltam őket, de nem tehettem értük semmit, és nekem Kietsut kellett megtalálnom.

Kietsu viszont várhatott még néhány percet, míg meg nem tisztítottam felszerelésem. Egy darab ruhát egyszerű volt vásárolni, ami még száraz volt, minden más kéznél volt. Perceken belül száraz voltam én és páncélom is. Lassan sétáltam a raktárak között. Öt nap előny... A kalózok első kikötője egy véres harc után, kevesen maradtak, tele kinccsel. Mit tennék én a helyükben?
~ Kocsma, játékbarlang, bordély. A sebesültek miatt nem mehettek a haditengerészek járőreinek közelébe, azonnal lerítt volna róluk, hogy harcoltak, kórház kizárva. Szórakozás és fájdalomcsillapító... Játékbarlangok. - döntöttem, majd pár ßeli feláldozása árán megkaptam a szükséges információkat. A sziget nyugati felét akartam elérni, ahol az ide látogató kalózokat bújtatták a belőlük élő szórakoztató-intézmények. Ez a fele inkább a munkások és egyéb polgárok negyede volt.
- Köszönöm. - mondtam alkalmi idegenvezetőimnek, akik igyekeztek eltűnni előlem, habár a felajánlott pénzt elfogadták. Meg is értettem őket. Kék-zöld foltjaim épp kezdtek eltűnni, fegyverben és páncélban jártam, ráadásul a kedvem sem volt éppen víg, ami meglátszott az arcomon.
Legszívesebben futottam volna, de nem lett volna értelme. Összeverve, futva biztosan leállítanának, én is gyanúsnak tartanám magam. Ettől függetlenül öles léptekkel indultam a bűnbarlangok felé. Nem hittem, hogy Kietsu ott lesz, de néhányan még mindig biztosan ott mulatják az időt, még akkor is, ha a többiek továbbálltak.
Lassan esteledett, és a felhőréteg még mindig nem szakadt fel a vihar után. A szigetváros házai egyre lepusztultabbak, mocskosabbak lettek, ahogy utcái is. Az emberekről nem is beszélve. Az öveken egyre gyakrabban vettem észre kést villogni, és számítást a szemekben - vajon megéri-e a nálam levő pénzért kockáztatni? Egyelőre még nyugodt voltam, de minél messzebb jártam a városrészben, annál tovább éreztem a tűnődő tekinteteket magamon. Ahogy ők is az enyémet. Csak három banditára emlékeztem, akik megvertek. Őket akartam megtalálni.
- Itt is volnék. - mondtam halkan, ahogy a leghíresebb pénzlopda előtt álltam. Benyitottam, majd megálltam az ajtóban. A belépő nem volt kifejezetten hatásos, de nem is volt ez célom. A beszélgetés ugyanúgy folytatódott, ugyanúgy terjengett a füst, és senkit sem érdekeltem. Körbejárattam a tekintetem, de nem láttam senkit, aki akár kicsit is hasonlított volna az általam keresettekre.
Sarkon fordultam, és az Arany Galamb felé mentem, ami csak egy saroknyira volt innen. Majd a következőbe. És az azutániba. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű megtalálni egy zsúfolt szigeten a kalózokat, de lassan elfogyott a türelmem. Végül eszembe jutott a halott nyakéke. Elgondolkozva pörgettem meg a láncánál fogva.
~ Végülis, mit veszíthetek? - léptem vissza az imént elhagyott, legzsúfoltabb játékterembe.
Újfent senkit sem érdekeltem, mikor odafurakodtam a pulthoz. Néhány percen belül kegyeskedett észrevenni a személyzet egy morcos, kövér pultos képében.
- Mit kérsz? - morrant felém.
- Három pasast, akik pár napja erre járhattak. Ha tudod, merre vannak most, ez a tiéd. - mutattam meg neki az ékszert. Érdeklődés csillant a szemében, nem is kevés. - Ha megpróbálod, legalább téged meg foglak ölni. - mondtam szárazon, és belekezdtem a fickók személyleírásába. Nagyjából emlékeztem, hogy néztek ki, és annyi emberismeret szorult belém, hogy tudjam, hogy viselkednek rabolt holmival az ilyenek. Amíg van, költik, majd újra kockára teszik az életüket. A végén felderült a kiszolgáló arca.
- Ismerem őket! Három napja jött egy nagyobb banda, akik csak úgy szórták a pénzt! Elég nagy zűrt rendeztek, azóta új kidobóembereket kellett hozni a régiek helyére.. Innen kitiltottuk őket, de hallottam híreket. A legtöbben továbbhajóztak. Talán öt-tíz ember maradt itt közülük, és az egyikük biztosan az, akit az előbb leírtál!
- Hol vannak most? - tettem le a nyakláncot az asztalra.
- A legtöbbet a Kétkarú Rablóban tanyáznak, két utcányira jobbra. Többet nem tudok. - bámulta meredten az aranyat.
- Kösz. - sétáltam ki, otthagyva a nyakéket. Egy nagy tábla jelezte a célállomást. Kalóz, mindkét kezében pisztoly, alatta kincsek. Benyitottam. Szememet azonnal megragadta két ember. Ők azok. Akkor csendesedett el minden, amikor levettem hátamról a kalapács-bárdot. Három, megtermett kidobóember indult felém.
- Nem akarok balhét veletek. Velük van dolgom. - mutattam a célpontjaimra. - Ha őket kihozzátok, velem nem lesz bajotok. Ha nem, itt intézem el őket, ráadásként titeket is. - nyugodt szavaimra láthatóan zavarba jöttek a janicsárok. Egy dühöngő őrültre számítottak, nem erre. A rablók értetlenül néztek rám, de lassan-lassan az egyiknek derengeni kezdett valami, majd felnevetett.
- Hát te vagy az. Megbeszélhetjük kint! - állt fel az asztaltól. Oldalán kard lógott, társáén szintúgy.
- Helyes. - fordultam sarkon. Elég messze voltam ahhoz, hogy tudjam, ne támadjanak.
Kint néhány lépést távolodtam az ajtótól, majd megfordultam.
- Nem foglak megölni titeket, ha válaszoltok egy egyszerű kérdésre. Hol van Alia?
- Mittomén. - vigyorgott az első, kivonva kardját. - Biztos valaki háremét gazdagítja.
- Tán épp most is... - kezdte a mondatot a második, de arcomra nézve abbahagyta, és felnevetett. - Jajj, csak nem érzékeny pontra tapintottunk? Ha gyenge vagy, hogy megvédj valakit, ne keress igazságot!
- Nem érdekel az igazság. - olyan erősen szorítottam a markolatot, hogy már kezdett a rúd belevésődni a kezembe, de ez nem látszott a páncéltól. - A húgomat akarom. És ha nem adtok értelmes választ, A TI VÉRETEK FOGJÁTOK VÖRÖSRE FESTENI A SZIGETET! - üvöltöttem, és egy pillanat alatt megtettem a pár lépés távolságot. Az elsőnek még ideje sem volt felemelni a kardját, mikor a kalapács a mellkasába robbant, a falnak repítve a tagot. A második bizonytalanul emelte fel fegyverét, de csuklóból metszette le a kezét a penge. A kard és a végtag csörrenve esett a kőre, de hangját elnyomta a fickó üvöltése.
Az érzéstelenítést egy ütéssel oldottam meg. Szorítókötést hurkoltam a csonkra, hogy ne vérezzen el. Még kell az információ. A második, még mindig köhögő és mellkasát markolászó rablóhoz mentem.
- Hol van? - kérdeztem ismét nyugodtan.
- Dögölj meg! - hörögte.
- Hasonlókat. - vágtam gyomorba vasalt öklömmel, mire kiadta hasa tartalmát. Sör, és némi kaja. - Hol van?
- Hányszor mondjam még, hogy nem tudom? - üvöltötte el magát a félelemtől remegő hangon. Végre rájött, hogy ezt egész éjjel játszani tudom, még akkor is, ha az egész haditengerészet idejön, hogy megállítson.
- Akkor nem veszem hasznod. - emeltem fel Saihyou-t, majd a gyomrába süllyesztettem a pengét. Döbbenet látszott a szemeiben, de gyorsan átadta a helyét az üvegesedésnek.
A második, még ájult fickóhoz térdeltem. Nem ütöttem nagyot, így néhány erősebb pofon magához térítette. Csonkját megérezve visítani kezdett, de egy ökölcsapás után összeszedte magát.
- Lesz ez még rosszabb is. A haverod már halott. Nem vagyok gyakorlott a kínzásban, de csak te maradtál, aki mesélni tudna. Gyorsan tanulok. Hol van a lány?
- A-a-a tö-többiekk-kel volt, tov-v-ábbvitték Shi-shi-shimotsukiba, k-két napja. - dadogta.
Logikus. Túl sok a haditengerész, itt nem lehetne eladni.
- Hé, maga mit csinál itt? - dörrent rám egy hang. Hátrafordultam. Egy ötfős haditengerész őrjárat állt mögöttem, feltehetőleg a hangok vezették őket ide.
- Kalózok rabolták el a húgomat, ez a kettő köztük volt. Most hallgattam ki őket.
- Miközben megölte az egyiket? Most bejön velünk.
- Nem lehet. - ráztam meg a fejem. - Még legalább két nap előnye van a társainak, és meg kell találnom őt. A halott meg egy szimpla kalóz, törvényenkívüli.
- Nocsak, milyen jól ismerjük a törvényt. Ellenszegül a hatóságnak? Maga most bejön velünk.
Felmértem az esélyeket. Még nem találtam hajót, amivel elmehettem volna, és haditengerészekkel a sarkamban nem is fog sikerülni. De rajtuk kívül más nem tudja, hogy itt vagyok, csak ha elmondja nekik Csonka.
Térdelőrajtból értem melléjük, még mielőtt rájöhettek volna, hogy kardon kívül van más fegyverük is. Konkrétan puska, csőre töltve. Megrántottam az egyik vállán levő fegyvert, majd elsütöttem, amikor a vezérre mutatott. Hangos kiáltás hagyta el a száját, ahogy egy vörös folt kezdett mellkasán terjedni. Erőset taszítottam a puskáson, egyenesen a sérültnek. Kisebb kalapácsom még az övemen lógott, Sen-t a kalóznál hagytam. Azt húztam elő, hogy harcba szálljak a maradék három, kardos-puskás tengerésszel. Sokéves kiképzés volt mögöttük, de tartottak a helytől - itt nem voltak otthon, bármikor hátbatámadhatták őket. Ez az aggodalom kissé lelassította őket, éppen annyira, hogy be tudjam zúzni egyikük fejét - épp akkor, amikor egy kardvágást kaptam az oldalamba. Felnyögtem, de a maradék kettőre, és a feltápászkodó harmadikra támadtam, majd felkaptam a bárdot. Sokkal biztonságosabban éreztem így magam, amit bizonyított az is, hogy néhány percen belül még négy halott került a vezérürü köré. És most tűnés.
A kikötők felé rohantam. Shimotsuki volt az úticélom, és épp arra indult egy hajó, fegyverekkel megrakodva. Az alatt a néhány óra alatt, amíg megtaláltam a hajót, nem jutott el a halálhír a bázisra, így nyugodtan hagyhattam el a szigetet. De csak idő kérdése, míg a levágott kezű be nem köp...