Név: Fuyuma Sadoishi
Faj: Ember
Kaszt: Kalóz
Rang: Kapitány /Orvos/
Kor: 21
Származási hely: East Blue – Shimotsuki
Képesség:
-Engedély nélküli:
Gyorsan tanul, bár leginkább csak gyakorlatiasan, könyvekből és elmagyarázás alapján nem igazán;
Gyógyszerkeverés;
Anatómiai ismeretek;
Több fajta puszta kezes harcművészet ismerete.
Felszerelések: Orvosi felszerelése, ami többek között szikéből, kötszerekből és pár gyógyszerkeveréshez fontos könyvből áll.
Születési Dátum: Február 13.
Kinézet: Tépett, hosszú, ezüst szürke színű haja van, amely sokszor eltakarja a szemét; ruházatilag inkább a szabadabb ruhákat preferálja.
Jellem: Szereti a különféle dolgokat felfedezni, főleg amiknek köze lehet az orvostudományhoz; olykor, ha elég sok történés van körülötte, előjön belőle némi szadizmus amit, ha a keze közé kerül akkor egy páciens, azon él ki. Alapvetően némileg türelmetlen, mert szorult bele valamennyi egoizmus is, így azt gondolja, hogy mások nem érdemlik meg, hogy ő sokat várjon rájuk.
Előtörténet:
Egy kis szigeten éltünk szüleimmel, melynek neve Shimotsuki, nem messze Shimotsuki Village-től. Anyám a falu orvosa volt, míg apám a földeken segített a falubelieknek némi fizetségért. Nem voltunk sem kifejezetten gazdagok, sem szegények, csak egy nap, mint nap a boldog perceknek élő átlagos család.
A szüleimmel való közös idő elég sablonos volt, én mégis szerettem ezeket az időket. Anyámmal mindig jártam a falut a betegekhez, és folyamatosan oktatta az orvostudományi alapokat, amiket én mindig tátott szájjal figyeltem, de valamiért nem maradt meg bennem soha pontosan, csak akkor, ha már kicsit nagyobb koromban átadott olykor egy-egy beteget, és ő mondta, hogy mit hogyan csinálják. Így sokkal egyszerűbben megértettem, és szinte képről képre, mozdulatról mozdulatra megmaradt bennem az összes ilyen első eset egy-egy betegségnél, így amikor egy hasonlóval volt dolgunk, akkor már szinte azonnal tudtam is, hogy mit hogyan kell csinálnom.
Apám ezzel szemben harcolni tanított esetleges kalóz- vagy banditatámadások esetére, de karddal például nem tanított soha, hogy hogy kellene bánni, csak különféle puszta kezű harcművészeti stílusokat tanított. Ezekre is kifejezetten fogékony voltam, hisz ezeket az embernek gyakorolnia lehetett a bonyolultabb orvosi műtétekkel és eljárásokkal szemben, amiknél a páciens élete forgott kockán.
Ezeken a nyugalmas napokon esténként apám szinte mindig kalóztörténeteket mesélt, amiket csak nyitott szájjal hallgattam végig mindig. Apám szinte minden szavát csak úgy ittam, amikor a kalózkodásairól mesélt, mert később kiderült számomra, hogy egy elég kicsi, és szinte nevesincs kalózbanda tagja volt régen itt East Blue-n, ám a banda feloszlott, és hála annak, hogy nem volt a fején vérdíj, és nem is volt ismertebb, le tudott telepedni ezen a kissé félreeső szigeten.
Tizenhét éves voltam, amikor egy szörnyű tragédia következett be. Egy kalózbanda fülére jutott, hogy apám kalóz volt, és eljöttek a szigetünkre annak reményében, hogy apámnak van valami eldugott kincse. Legalábbis én ezt hallottam a falubeliektől, mert ez idő alatt én pont nem tartózkodtam otthon sajnos, pedig szinte biztos voltam benne, hogy tudtam volna segíteni apáméknak, hisz az általa tanított harcművészeteket magamévá mondhattam ekkorra. Szüleim megölték, a házat pedig feldúlták. Érdekes volt, mert az a vágy, hogy kalóz legyek nem, hogy átváltott gyűlöletbe, vagy legalább megszűnt volna, hanem valamiért éppen felerősödött, magam sem tudtam miért. Talán az lehetett az oka, hogy nem volt már igazán, ami a szigethez kötött volna az emlékeken kívül. Ám ez csak egy vágy volt, nem volt meg bennem a mersz, hogy kalóz legyek, így anyám nyomdokát követve orvoslással foglalkoztam itt, ám volt némi változás. Most, hogy nem volt aki szabjon feltételeket, így egyre jobban érdekeltek az emberek határai, és maguk a sérülések, betegségek. Mindig, ha valami új betegséggel, vagy még általam nem kezelt sérüléssel találkoztam egyre tovább haladtam a dolgok felkutatása terén, ami a falubelieknek is szemet szúrt, ezért egyre ellenszenvesebben viselkedtek felém. Egy szép napon viszont sietve rohant hozzám egy kisfiú.
-Kérem, segítsen a nagypapámon! Beteg, nehezen vesz levegőt! Ugye meg tudja menteni? - nézett rám könnyes szemekkel a fiú.
-Először is vezess el hozzá, és megmondom, hogy mit tehetek. Az öregedés ellen nem tudok mit tenni, ám ha valami betegség az oka, akkor igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. - mondtam a fiúnak egy kis mosoly kíséretében, ám ez nem azért volt, hogy megnyugtassam a fiút, hanem inkább azért, mert itt egy esély volt arra, hogy netán új betegséggel volt dolgom amit felfedezhetek.
Miután összeszedtem a fontosnak ítélt eszközöket a fiú elkísért a házukhoz, majd bevezetett a betegszobába, ahol egy kisebb rokonság sírdogált az öreg férfi ágya mellett. Nyomban neki is álltam kielemezni, hogy mi lehet a probléma, és a legjobb gyanúm igazolódott be, valóban egy általam még nem kezelt betegségről van szó, ami feltehetőleg a májműködéssel lesz kapcsolat pár jel alapján. Kiküldtem az öreg bácsi rokonait, sterilizáltam a szobát, majd neki is álltam kideríteni a pontos okát a dolognak. Miután megtaláltam megörültem, hogy most már ezt is tudom, ám valamiért a kíváncsiság ismét tovább hajtott, mígnem egy olyan pontra nem jutottam, hogy a kíváncsiságom kielégíthetetlensége miatt egy olyan pontig jutottam, ahonnan az öreg férfi már nem volt menthető. Ez után összepakoltam, és kimentem az előtérbe, hogy közöljem a családdal a szomorú hírt. Amikor kiértem a szobából hirtelen mindannyian megörültek, ám a mondandóm sikeresen lehangolta őket.
-Sajnálattal közlöm, de eltávozott közülünk.
Ez a mondatom után pár perces néma csend következett, majd amikor épp távozni akartam volna, akkor egy középkorú nő kifakadt.
-Ha ennyire sajnálod, akkor miért vigyorogsz ennyire?! Ennyire vicces más nyomorúsága és szenvedése, amit egy szerette elvesztése okozhat az embernek?! - mordult rám.
És valóban, ekkor tűnt csak fel, hogy egy széles vigyor ült ki a számra. Még mindig extázisban voltam, mert sikerült felfedeznem az emberek egyik határát a belső szervek terén, ami a vágyaim között volt, hisz minden orvos vágya, hogy tudja mit meddig tehet, nekem pedig egy téren ezt el sikerült érnem. Ám tudtam, hogy nem értetthetem ezt meg velük, meg részben jogosan is dühös rám, így inkább próbáltam lehorgasztani a mosolyom, de ez sikertelen volt.
-Tudod Fuyuma, jó barátok voltunk a szüleiddel, és téged is szerettünk kiskorodban, ám amióta meghaltak és te vagy az orvos egyre messzebb mentél. Mindenkin segítettél minden fizetség vagy bármiért cserébe, mi is csak szeretetből adtunk neked élelmet, így szépen megéltünk egymás mellett, de érezhetően mintha kihasználtad volna a bizalmunk egyre kijjebb húztad a határt, ám ezúttal túl messzire mentél! Még mindig fontosnak tartunk, ezért azt mondjuk, hogy kaptál valahol máshol lehetőséget, és megélünk, ahogy azt tettük anyád előtt is, így kérlek hagyd itt ezt a szigetet minél hamarabb! Így lesz a legjobb mindenkinek! - mondta zokogva a nő, amihez nem tudtam mit hozzáfűzni, ha ellentmondok akkor elzavarnak erőszakkal úgyis, hisz ismerem eléggé a falubelieket, így marad az, hogy távozok magamtól.
Aznap este épp pakoltam a dolgaim össze, hogy elkötök egy vitorlás halászcsónakot és azzal hagyom el a szigetet, ám egy gondolat nem hagyott nyugodni. „Mit kezdjek én így most? Máshol nem bánnának így velem orvosként, máshoz meg a harcművészeteken kívül nem értek!” - ez a gondolat nem hagyott nyugodni pakolás közben, ám szinte végszóra, amikor végeztem a pakolással eszembe ötlött egy ötlet.
-Hisz én még lehetek kalóz is, ha ez az orvososdi nem jött össze egy szigeten! Bár ahhoz kellene egy hajó és társak... Sebaj, majd szerzek jó társakat útközben, meg egy jó hajót is! - örültem meg magamnak, majd lementem a kikötőbe és elkötöttem egy vitorlás halászcsónakot.
„Ez biztos nem fog nekik tetszeni, de nem baj, ennyi áldozatot csak tudnak értem hozni végezetül” - mormogtam magamnak amikor kijjebb kerültem a nyílt vízre a hajóval, majd még valami eszembe jutott.
-Milyen szép is lenne ez az út, ha értenék is a hajókázáshoz, nem csak sodorna a tenger. Na sebaj, van nálam elég élelem és víz jó pár napra. Csak találok egy szigetet mielőtt elfogyna minden tartalékom. - húztam meg a vállam, majd a csónak alján elfeküdvén inkább nyugovóra tértem.
Nem volt kedvem sokat morfondírozni azon, hogy mikor és hova kerülök.
Tárgy: Fuyuma Sadoishi 
Pént. Ápr. 08, 2011 6:48 am
