Dawn Island partjai

- Ó köszönöm Kapitány! – mondta mosolyogva, aztán bemászott a kis hajóba. Utána mentem és elkezdtem eloldozni a kötelet.
- De viccet félre téve, még is mekkora utat terveztél ezzel az elrettentő tutajjal?
Lenéztem a vitorlásra, aztán ellöktem magunkat a mólótól és elindultunk a vízben. Némi gondolkodás után válaszoltam.
- Igazából csak egy helyre kell elmennünk vele.
- És hova?
- A szülő városomba. Szerzünk egy hajót. – kis szünetet tartottam, majd folytattam – Egy néhány régi ismerősömtől…
Kivontam a vitorlát és elővettem a zsebemből egy iránytűt, majd léptem egyet és leültem hátra a kormánylapáthoz.
Az út hátralévő részében beszélgettünk, hogy jobban megismerjük egymást, persze hamar átterelődött a téma történetek mesélésre egészen addig, míg délután egyszer csak váratlanul besötétedett az ég. Hatalmas sötét felhők gyülekeztek fölöttünk és a szél is kezdett erősödni a sodrással együtt.
- Ez nem lesz jó, vihar készül…
- És most mihez kezdünk?
- Egyszerűen túléljük – néztem rá önbizalommal teli mosollyal Nanami-ra.
- Azt könnyű mondani. Elnézve ezt az elrettentő tutajt nem sokáig fogjuk bírni a vihart.
A vihar pedig eljött. Mintha a tenger haragja tört volna ránk, tesztelve, hogy képesek vagyunk-e túlélni. Hogy elég nagy az akaratunk és az elszántságunk.
Nanami felhúzta a vitorlát, hogy legalább a szél ne boríthassa fel a hajót. Én továbbra is a kormánylapátnál voltam és igyekeztem irányítani a hajót, ami nem volt egy könnyű feladat. A hullámok fel-felcsaptak a vitorlás oldalán és ellepték vízzel a hajót. Mindkettőnknek heves „lapátolásba” kellett kezdenünk, nehogy megteljen a hajó vízzel.
Egy hatalmas hullám támadta meg a hajót és kis híján felborultunk, azonban a kis árboc leszakadt és a tengerbe zuhant. A vitorlát elvesztettük, de legalább a hajó és mi még egy darabban voltunk.
Csupán akkor kezdtünk kételkedni, mikor egy újabb hatalmas hullám tartott felénk. A széljárás kedvezett volna, így ha lett volna vitorlánk kiengedhettük volna egy pillanatra, hogy a szelet meglovagoljuk és elszökjünk a biztos halál elől, azonban már nem volt vitorlánk.
A hullám már majdnem elért bennünket mikor eszembe jutott valami. Felpattantam a kormánylapáttól és előrántottam mindkét bazooka-mat, majd eszeveszettül lőni kezdtem alattunk a vizet. a fegyvernek volt egy bizonyos erejű hátralökése, amit én már megtanultam kezelni. Eszembe jutott, amikor először lőttem velük és az ereje hátrarepített legalább két métert.
Gyorsan megráztam a fejemet és a feladatra összpontosítottam. Folyamatosan tüzeltem és kisvártatva érezhettük is az eredményét. A hajót mintha valami lökdöste volna előre, úgy haladt fokozatosan a végzetes hullám elől.
A hullám elért minket, de csak a vége. Szerencsénkre csak még jobban eláztunk, de nem borultunk fel.
Lassacskán a szél és a víz is csendesedni kezdett, majd a sötét felhők is el-eltünedeztek. Végül a nap kisütött és kellemes lágy szél fújdogált. A ramaty állapotban lévő hajónkon kívül semmi jel nem utalt az előbbi viharra.

Néhány órával és Nanami vizes szendvicsei után megpillantottuk az úti célunkat a horizonton.
- Hát itt lennénk.
- És hol is van az-az itt?
- Dawn sziget. Goa város.
- És van már ötleted hogyan szerezzük meg a hajót? Van egy olyan érzésem nem venni akarod...
- Fején találtad a szöget. Ellopjuk, méghozzá a családom dokkjából.
- Család? Milyen család, eddig ismerősökről volt szó...
- A család is ismerős nem? – kérdeztem vissza nevetve, közben egy izzadságcsepp gördült végig a homlokomon.
Nanami összehúzott szemöldökkel tekintett vissza rám.
- Családi... ismerős... mi? Na jól van ki vele, mi ez az egész?
Sóhajtottam egyet, majd gyorsan ledaráltam neki az életemet egészen addig a pillanatig, hogy elszöktem otthonról.
- Ó már értem, ne haragudj nem akartam felszakítani semmilyen sebet, vagy ilyesmi. Hát akkor menjünk.
- Rendben van. Az idő pont kedvez nekünk – böktem a fejemmel a lemenő napra – Mire odaérünk már lemegy a nap.
- Okés. Mennyire nagy a házatok? Vagy is inkább, van kész terved arról hogyan megyünk be és stb.?
Elmosolyodtam.
- Persze, hogy van. A dokk, ahol a hajó van egy privát, földalatti dokk, ami teljesen levan zárva. Egy csatornán keresztül van összeköttetésben a tengerrel, azonban azt egy áthatolhatatlan acél ajtó zárja le. A dokk bejárata szintén le van zárva, mivel senki nem használja már nagyon régóta.
- Ez nagyon jó de csak sok benne a le van zárva! Hogy akarsz ide bejutni?
- Kulccsal.
- Kulccsal?! NEKED VAN KULCSOD! – nézett rám ámulva.
- Még nincs. ezért kell előbb elmenni a családi rezidenciába. Ott lesz a kulcs. És ha meg van a kulcs, meglesz a hajó is.
- Ó értem, de még mielőtt elindulunk, van valami, amiről még tudnom kéne?
Ránéztem Nanamira, mélyen a szemébe, aztán lopva jobbra, majd balra pislantottam.
- Igen… - kis szünetet tartottam és megint oldalra pislantottam, mintha attól tartanék, hogy valaki megfog hallani minket, aztán suttogva folytattam – szeretem a kakaót.

Kay a vizet nézve kioldotta a köteleket és ellökte a tutajt. Nanami csendben várta a kissé megkésett választ.
- Igazából csak egy helyre kell elmennünk vele. - mondta
- És hova? – kérdezte Nanami, kissé zavarta ez a tudatlanság részéről. Ekkor megjelent Aka és oda dörgölőzött hozzá. Nanami megsimogatta fejét majd figyelte ahogy bebújik a kis rögtönzött ülése alá.
- A szülő városomba. Szerzünk egy hajót. – mondta de egy pillanatra megállt – Egy néhány régi ismerősömtől… - mondta de Nanaminak az volt az érzése ez még nem teljes igazság. Amíg Kay a hajóval foglalkozott, Nanami a hullámokat nézte. Szerette nézni ahogy egymásba olvadva ringatóznak, valahogy úgy megnyugtatta. A tengerről mindig az újjászületés jutott eszébe és valahol igaz is volt. A kalóz is a tengerről jött aki az álmait adta, és nem sokkal ez előtt a tengervolt az ami új életet adott számára. A gondolkozásból Kay zökkentette ki, kérdezgetni kezdte mindennapi dolgokról. Nanami meglepődött saját magán mennyire jól elbeszélgetett Kay-el. Igazából idejét se tudta már mikor beszélgetett utoljára így mással. Felszabadultan vidáman.
Amikor viszont elérkezett a délután a felhők besötétedtek. Az egész olyan rövid idő alatt történt hogy Nanami alig vette észre.
- Ez nem lesz jó, vihar készül… - mondta Kay ahogy az erősödő szelet és az egyre jobban fodrozódó tengerre tekintett.
- És most mihez kezdünk? – kérdezte Nanami, túl vészelt már egy két vihart de nem volt nagy tapasztalata benne.
- Egyszerűen túléljük – felelte Kay és arcából olyan eltökéltség sugárzott.
- Azt könnyű mondani. Elnézve ezt az elrettentő tutajt nem sokáig fogjuk bírni a vihart. – jegyezte meg.
A vihar hamarosan tombolni kezdett, úgy tépted a kis vitorlát mint egy dühös fenevad. Nanami egyre jobban félt, csak azért fohászkodott ne kezdjen el villámlani. Ahogy a vitorlát húzta fel félve kémlelte az eget de egyenlőre sehol nem látott se villámokat, se mennydörgést nem hallott. Kay a kormánylapátnál viaskodott a hullámokkal, mindkettőjük számára embert próbáló volt a vihar.
Amikor a hullámok vízzel telitették meg a kis tutajt, bősz lapátolásba kezdtek nehogy elsüllyedjenek, és bár a szél és víz is hideg volt, Nanami a nagy sietségben még se fázott egy percig se.
Majd egy hatalmas hullám eltörte a vitorlát. Nanami fülében a fa reccsenés olyan élesen csengett, hogy először azt hitte az ő csontja tört ketté. A hajó is egyre rosszabb állapotban volt de hál istennek ők még mindig egyben voltak. De ez az öröm nem tartott sokáig egy hatalmas hullám vette őket célba és bár a szél irány segített volna ki térniük előle de vitorla hiányába ez már nem volt lehetséges. Nanami érezte itt a vég, ezt már nem élik túl. Ekkor viszont Kay előkapta a két nagy fegyvert amire Nanami csak egy értetlen arckifejezéssel reagált. De aztán gyorsan megvilágosodott előtte az ötlet, és így már nem is volt olyan baromság Kay mutatványa. A vizet kezdte el lökni amivel szép lassan egyre jobban kifelé tolta a tutajt a hullám elől. Nanami magában bősz szurkolásba kezdett, és Kay ötlete be is vált. Bár a hullámból nem kevés vizet kaptak, de a hajó egybe maradt és vele együtt ők is.
Tovább küzdöttek a tomboló vihar ellen ami szép lassan csendesedni kezdett. Végül a felhők komótosan arrébb vonultak hogy utat engedjenek. Nanami elővett néhány szendvicset mondván egyenek valamit de mind csöpögött a víztől, ettől függetlenül Kay jól fogadta a kaját és habzsolni kezdte. Bele telt még néhány órába mire megérkeztek.
- Hát itt lennénk. – szólalt meg Kay.
- És hol is van az-az itt? – kérdezett vissza Nanami.
- Dawn sziget. Goa város. – válaszolta kurtán
- És van már ötleted hogyan szerezzük meg a hajót? Van egy olyan érzésem nem venni akarod... – kérdezte bizonytalanul
- Fején találtad a szöget. Ellopjuk, méghozzá a családom dokkjából. – mondta teljes nyugalommal.
- Család? Milyen család, eddig ismerősökről volt szó...
- A család is ismerős nem? – nevetett, közben egy kisebb izzadság csepp jelent meg a homlokán.
Nanami összehúzta a szemöldökét és úgy kémlelte Kayt.
- Családi... ismerős... mi? Na jól van ki vele, mi ez az egész? – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Kay mély sóhajt vett majd tőmondatokban elmesélte neki családjával való történetét. Nanami már a felénél megbánta viselkedését.
- Ó már értem, ne haragudj nem akartam felszakítani semmilyen sebet, vagy ilyesmi. Hát akkor menjünk. – mondta sajnálkozva
- Rendben van. Az idő pont kedvez nekünk – és a lemenő nap felé intett – Mire odaérünk már lemegy a nap.
- Okés. Mennyire nagy a házatok? Vagy is inkább, van kész terved arról hogyan megyünk be és stb.? – kérdezte, Kay arcán mosoly suhant végig.
- Persze, hogy van. A dokk, ahol a hajó van egy privát, földalatti dokk, ami teljesen levan zárva. Egy csatornán keresztül van összeköttetésben a tengerrel, azonban azt egy áthatolhatatlan acél ajtó zárja le. A dokk bejárata szintén le van zárva, mivel senki nem használja már nagyon régóta.
- Ez nagyon jó de csak sok benne a le van zárva! Hogy akarsz ide bejutni?
- Kulccsal. – mondta egyszerűen
- Kulccsal?! NEKED VAN KULCSOD!? – kérdezett vissza, szemei kifehéredtek és szája földig esett.
- Még nincs. ezért kell előbb elmenni a családi rezidenciába. Ott lesz a kulcs. És ha meg van a kulcs, meglesz a hajó is.
- Ó értem, de még mielőtt elindulunk, van valami, amiről még tudnom kéne? – kérdezte vigyorogva
Kay mélyen Nanami szemébe nézett majd hirtelen oldalra pillantott.
- Igen… - de elakadt, Nanami érezte hogy érzékeny pontra tapintott megint. – szeretem a kakaót.

Válaszomra Nanami szeme legalább háromszorosára duzzadt, fogait csikorogtatni kezdte, majd a feje fura rángatózásba kezdett. Talán ha lelocsoltam volna vízzel az azon nyomban elpárolgott volna a fejéről.
- MI VAN?! – szakadt ki belőle ordítva - Erre kellet ez a dráma?! Én meg itt töröm magam, hogy bele ne gázoljak a kicsi lelkedbe!
A következő pillanatban már repült is egy tockos és hatalmas púp nőtt a fejemen. Én azonnal hátsóra estem és a fejemre szorítottam a kezemet.
- Olyan kegyetlen van!
- Te meg hülye! – vágta rá azonnal aztán sértődötten elfordult.
Beletelt jó pár percbe, mire kiértünk a partra. Körülbelül egy fél kilométerre csúszott ki a hajó a szárazföldre.
- Miért nem egyből a városban kötöttünk ki?
Mielőtt válaszoltam volna gyorsan bele nyúltam a zsebembe és előhalásztam egy összehajtott papírdarabot.
- Ezért – feleltem kurtán és átnyújtottam neki a plakátot, majd körbe néztem, hogy senki se látta-e a partraszállásunkat. Nanami széthajtotta a plakátot, amin az én arcképemet láthatta a körözési díjammal.
- Fúúú! Rajtad vérdíj van! Nem csodálom, hogy megkergettek a városban – mondta, majd visszaadta a plakátot, amit elvettem tőle és újra összehajtva a zsebembe csúsztattam. Fontos volt számomra ez. Nem csak egyszerű plakát volt. Ezt adta nekem Balthazar akkor az ünnepségen. Azóta őrzöm magamnál kincsként.
- Na ezt nevezik lényeges információnak, kapitány! – törte meg a visszaemlékezésemet Nanami, majd megeresztett egy széles vigyort. Viszonzásképpen én is elvigyorodtam.
Elindultunk a város felé és némi hegymászás után el is értük a hatalmas városfalat. Az íves bejárat előtt négy haditengerész strázsált. Bár már lemente a nap és besötétedett, ha közel megyek fölismerhetnek.
~ A város túloldalán ott van a Gray Terminál, de ha itt őrködnek, akkor már lehet ott is vannak. Nem akarok sok időt pazarolni…
- És most? Egyszerűen besétálunk?
- Csak te.
- Mi az, hogy csak én? Hallod azért osztd meg velem fantasztikus terved okés?
- Nagyon egyszerű. Engem köröznek, én nem sétálhatok át csak úgy. Te viszont igen. Amíg te át mész rád fognak figyelni. Én pedig át mászok a falon. Ha kicsit lekötnéd őket, csak néhány másodpercre is az már sokat segítene.
- És ezt még is hogyan szeretnéd? Mivel kössem le? - kérdezte kissé ingerülten - a két szép szemmel?
- Azt rád bízom. Bent találkozunk – szóltam neki vigyorogva, aztán oldalra elhúztam és sunnyogva a városfal felé araszoltam.
Mielőtt elértem volna a városfalat Nanami már a kapunál volt. Gyorsan felszökkentem a falra és a kövek közti résen már másztam is fel a falon.
- ♫♪♫Egy icipici pók felmászott az ereszen,
És jött egy nyári zápor, lemosta hirtelen,
De kisütött a nap, és minden felszáradt,
Így az icipici pók felmászott az ereszen. ♫♪♫
Mászás közben halkan énekeltem ezt a kis nótát, majd hipp-hopp fent is voltam a tetején. Körbe kukucskáltam, hogy nincs-e valami őr a falon, de szerencsémre nem volt. Így felugrottam és már csak a lejutással kellett törődnöm. Átlendültem a falon és megkapaszkodtam a kövek közti résen, aztán vidáman fütyörészte másztam lefelé. Rég gyakoroltam már a mászást. Talán mióta megkaptam a fegyvereimet. Azóta, ha beakartam jutni valahová nemes egyszerűséggel szétlőttem a falat. De hiába, ez olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. Vígan másztam tovább.
Végül leértem az aljára, ahol Nanami már várt.
- Mi tartott már eddig?
Ránéztem aztán fel a legalább száz méter magas falra, majd vissza Nanami-ra.
- Inkább bejövök még egyszer, hátha akkor kedvesebb leszel – azzal már indultam volna neki a falnak, de hirtelen hátul elkapták a sálamat és Nanami húzni kezdett maga után.
- Nem mész te sehova!
Hanyatt estem és a földön fetrengve a nyakamhoz kapkodva húzott. Jó bár méter után tudtam kiszabadulni és rendesen Nanami mellett sétálni. Társam lendületesen ment az orra után egy kanyar után már viszont rászóltam.
- Várj már nem is arra van a ház!
- Nem is oda megyünk először.
- Hanem?
- Hahó! Valaki megette az összes szendvicset, ami nálam volt! Rémlik, okostojás?
- Hát…izé… - a sálamat igazgattam a nyakamon, mintha szűk lenne és veszett izzadásba kezdtem.
- Semmi hát izé! Szerinted, majd lesz mit ennünk az új hajón?
- Ööö, nem.
- Na látod. Előbb fel kell szerelkeznünk legalább két-háromnapi élelemmel. Meg ha már itt vagyunk néhány más dolgot is szerezhetünk.
Ezt megbeszélve a korábbi lendülettel folytatni akart az útját, de megállítottam.
- Viszont a bolt sem arra van – mondtam vigyorogva.
Ezt követően betértünk egy-két boltba vásárolva. Én csak az épületeket mutattam meg, Nanami ment be és vásárolt. Én nem akartam bemenni. Nem akartam, hogy valaki felismerjen bent. Ezeken a helyeken azért ismert voltam, bár nem is tartottam valószínűnek, hogy valaki rám ismerne, olyan rég magam mögött hagytam már ezt a helyet.
Amint végeztünk mindennemű beszerzéssel elmentünk a kikötő felé, majd megmutattam Nanami-nak a dokk bejáratát. A kikötő mellett egy kis épület volt az acélajtóval. Az ajtó mögött egy lépcsősor vezetett le a föld alá. Nem volt valami mélyen, körülbelül egy emeletnyire csupán.
Miután Nanami megjegyezte a helyet elindultunk a házhoz.
- És melyikben éltél?
- Abban ott fönt – mutattam föl a királyi palota mellett egyik nagyobb luxus villára. A város közepén egy nagy szikla volt, ahol a király és a tehetősebb arisztokrata réteg élt. Ezt a részt nevezték a helyiek Felvárosnak. Egy kiadós lépcsőzés után már fent is voltunk a Felvárosban, majd később már a ház előtt. Nanami tátott szájjal bámulta a hatalmas épületet.

- MI VAN?! – ordította le Kayt - Erre kellet ez a dráma?! Én meg itt töröm magam, hogy bele ne gázoljak a kicsi lelkedbe! – mondta fújtatva, és már ledítette is a ökölbe szorult kezét újabb tockossal megjutalmazva ezzel Kayt. Kay fején termetes kis púp jelent, az ütéstől a fenekére esett.
- Olyan kegyetlen van! – mondta miközben fájó púpjára szorította kezét.
- Te meg hülye! – közölte vele Nanami. Sértődöttel fordult el tőle és kezdte el a tengert bámulni. A szíve mélyén kissé lelkiismeret furdalása volt nem akart ennyire nagyot ütni de akkor is Kay volt a barom – legalábbis véleménye szerint. Közben kiértek a partra.
- Miért nem egyből a városban kötöttünk ki? – kíváncsiskodott Nanami, de Kay nem felet csak egy kissé gyűrött össze hajtogatott papír darabot nyomot a kezébe. Nanami értetlenül nézet rá majd szét hajtogatta a papírt ahol Kayt pillantotta meg vidám mosolyával.
- Ezért – felelte Kay röviden és tömören. Nanami teljesen elképedt, bár nem is oly rég még úgy tekintett volna erre a papírra mint a következő heti fizetésére, de most valahogy büszkeséggel töltötte el, hogy a kapitánya fején vérdíj van
- Fúúú! Rajtad vérdíj van! Nem csodálom, hogy megkergettek a városban – mondta ámulva, és sietve össze hatogatta a papírt majd vissza adta Kaynek.
- Na ezt nevezik lényeges információnak, kapitány! – szólalt meg Nanami hogy megtörje a kissé kínos csendet mely kettőjük közé ált be, ez széles Kayre jellemző vigyorral. Ő is viszonozta a mosolyt.
Ezzel el is indultak a városba csak hogy a bejárati kapu előtt négy Nanami által hadseregi kutya ált. Tekintve hogy Kayt körözik nem sétálhattak be egyszerűen.
- És most? Egyszerűen besétálunk? – kérdezte Nanami, bár tudta milyen választ fog kapni.
- Csak te. - mondta egyszerűen, mire Nanami szeme újra kigúvadtak, igazából csak egy „em”re számított.
- Mi az, hogy csak én? Hallod azért osztd meg velem fantasztikus terved okés? – mondta kissé ingerülten.
- Nagyon egyszerű. Engem köröznek, én nem sétálhatok át csak úgy. Te viszont igen. Amíg te át mész rád fognak figyelni. Én pedig át mászok a falon. Ha kicsit lekötnéd őket, csak néhány másodpercre is az már sokat segítene. – felelte, de Nanaminak nem volt innyére az ötlet. Túl sok buktatót látott benne.
- És ezt még is hogyan szeretnéd? Mivel kössem le? – kérdezett rá kissé csípős hangon - a két szép szemmel?
- Azt rád bízom. Bent találkozunk – felelte vigyorogva, amitől Nanaminak újra föl ment az agyába a pumpa. De mivel már Kay elsunnyogott a városfal felé. Nanami megindult a kapuhoz. Úgy döntött jobb ha ő kezdeményez.
- Jó estét uraim – mondta miközben csípőjét billegetve eléjük szambázott közben kezeivel a fején lévő kendőt mellkasa elé szorította. Az örök kissé megszeppenve de vigyorogva néztek rá.
- Hova hova ilyen sietősen Hölgyem? – kérdezte az egyik vigyorogva. Nanami előre dőlt egy kicsit hagyta hogy haja is előre hulljon majd kezeit össze kulcsolta lent közben kicsit összébb nyomva melleit.
- Haza felé tartok, sietek uraim mert egy faág kiszakította a felsőmet és… - mondta kissé vékony hangon szégyenlősen, közben kicsit lejjebb csúsztatta a fekete kendőjét. Az örök orra vére azonnal megeredt – Kérem át tudnának engedni? Édes apám így is nagyon mérges lesz. – mondta és közben hátra dobta haját és a kendő közben egy kicsit feljebb lebbent.
- Jaj hát persze persze tessék menjen csak [/color] – mondta a szélős őr nyálat csorgatva.
- Köszönöm. – mondta Nanami egy csábos mosollyal és sietve távozott. Amikor kellően eltávolodott az öröktől vissza kötötte a kendőjét . „ Baromok…” Tette hozzá magában.
A megbeszélt helyre érkezve Nanami megállt és kendőjét kezdte igazgatni, majd amikor ezzel is megvolt türelmetlenül kezdetd dobolni lábával.
- Mi tartott már eddig? – vonta kérdőre Kayt mikor megérkezett.
Kay nem válaszolt csak lenézet és újra rá.
- Inkább bejövök még egyszer, hátha akkor kedvesebb leszel – de még mielőtt elkezdhetett volna mászni Nanami elkapta a sálát és húzni kezdte maga után.
- Nem mész te sehova! – jelentette ki ellent mondást nem tűrő hangon.
Egy darabig húzta maga után majd Kay feltápászkodva beérte, és együtt haladtak tovább, immár mindenki a saját lábán.
- Várj már nem is arra van a ház! – szólt rá Kay.
- Nem is oda megyünk először. – válaszolta.
- Hanem? – kérdezett vissza
- Hahó! Valaki megette az összes szendvicset, ami nálam volt! Rémlik, okostojás? – emlékeztette mosolyogva Nanami.
- Hát…izé… - mondta kissé zavarban és közben sálán matatott.
- Semmi hát izé! Szerinted, majd lesz mit ennünk az új hajón?
- Ööö, nem. – felelte.
- Na látod. Előbb fel kell szerelkeznünk legalább két-háromnapi élelemmel. Meg ha már itt vagyunk néhány más dolgot is szerezhetünk. – jelentette ki, és indult is tovább
- Viszont a bolt sem arra van – állította meg Kay.
Kay megmutatta az utat Nanami meg vásárolt, bár az össze pénzét elköltötte jó formán nem nagyon bánta. Örült hogy nem csak magának is Akanekonak kellett ételt venni hanem valaki másnak is. A tásának. Mikor úgy ítélte meg hogy elegendő étellel, térképpel, kötszerrel és egyéb orvosi kelékkel szerelkezett fel jelezte Kaynek.
Ezt követően a dokk bejáratát nézték meg Nanami igyekezett minden információt megjegyezni a helyről és az útról.
- És melyikben éltél? – kérdezte Kay házához ment.
- Abban ott fönt. – mutatott fel egy kisebb luxus villára. Nanaminak lesett a szája, tényleg egy arisztokrata családból származott, de nem is akár milyenből. Hosszú lépcsősoron keresztül érték el a házat ahol régen Kay lakott, Nanami egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal amit a ház nyújtott.

- Gyere erről megyünk be.
Intettem Nanami-nak, hogy kövessen. Osonva megkerültük a házat és hátul megálltunk. Belenyúltam a táskába, amiben az általunk vásárolt holmik voltak, majd egy fekete csomagot eltettem a saját táskámba.
- És hol is jutunk be? – kérdezte Nanami tőlem, miközben pakolásztam.
- Ott a régi szobám ablaka – böktem föl a négy méter magasan lévő ablakra.
- Mégis, hogy gondoltad oda a bejutást?
- Így – mondtam vigyorogva, aztán megfordultam és nekifutottam a ház oldalának, majd felugorva elrúgtam magamat a faltól és egy rá merőleges falon lévő tető legalsó cserepében megkapaszkodtam, majd gyorsan felhúztam magam. A tetőn felszaladtam, majd a tetejéről az egyel magasabb szinten lévő tetőre kapaszkodtam. Itt is gyorsan felhúztam magamat és már az ablakom előtt is voltam. Pontosan úgy csináltam, mint régen a gyerekkoromban.
- Ugye nem várod el tőlem, hogy utánad csináljam?
- Dehogy, ezért kellett ez.
Ekkor belenyúltam a táskámba és előhúztam belőle a csomagot, amit azonnal ki is bontottam és egy kötél kandikált ki belőle. A végét rá kötöttem egy tőlem egy méterre lévő gerendán, aztán a többit ledobtam Nanami-nak.
- Szóval ezért kellett a kötél.
Nanami felmászott a kötélen egészen a tetőig, ahol pedig lenyújtva a kezemet felsegítettem. Felhúztam a kötelet és a tetőre dobtam viszonylag takarásba, hogy lentről véletlenül se lehessen látni. Ezután odafordultam az ablakomhoz. Reméltem, hogy mióta elmentem innen nem cserélték le az ablakot, ugyanis még régen megbuheráltam a zárat. Nem lehetett konkrétan bezárni. Elég volt az ablakot fölfelé tolni és a zár máris kipattant. Szerencsémre sikerült megcsinálnom, így az ablak kitárult.
- Nem valami óvatos családod van. Soha nem törtek még be hozzájuk?
Elgondolkoztam rajta, majd hamar rávágtam.
- Nem hiszem. Ezt a trükköt csak én ismerem. Mit gondolsz, hogy szöktem haza éveken át este a városból feltűnés nélkül? - vigyorogtam rá.
- Cseles – mondta mosolyogva Nanami, aztán mindketten bemásztunk az ablakon. Bent a szobám pont olyan volt, mint évekkel ezelőtt, mikor itt hagytam. Elég nosztalgikus volt, de gyorsan megráztam a fejemet és visszazökkentem a küldetésünkhöz.
- Egy nagydarab rézkulcsot kell keresnünk. Nincs sok időnk hátra, szét kell válnunk. Amikor kimegyünk az ajtón te mondjuk jobbra mész én pedig balra.
- Jó, jó, de a nagy darab réz kulcs kissé tág fogalom, mekkora az a nagy, és nincs valami jel rajta vagy valami amitől különbözik az átlagos kulcsoktól?
- Háromszor akkora, mint egy átlagos kulcs, ez elég nagy különbség.
Ezzel már Nanami is megbarátkozott és nem kérdezett vissza. Odaléptünk tehát az ajtóhoz, majd lassan lenyomtam a kilincset és megkíséreltem kinyitni. A zár halkan kattan és az ajtó engedett.
~ Huh, szerencsére nem zárták be.
Résnyire kinyitottam az ajtót, majd kinéztem rajta. Sehol senki. Kinyitottam teljesen és kiléptem a folyosóra. Intettem Nanami-nak is, hogy jöhet, majd elkezdem neki mutogatni. A folyosó vége felé böktem és az ujjaimmal lépdelni kezdtem, majd fölemeltem és jobbra böktem a kitartott hüvelykujjammal. Aztán lemutattam a földre, aztán kitartottam a kezemet és a másikkal pedig, mintha lemetszettem volna, majd egy kockát próbáltam elformálni a tenyereimből. Ezután fölemeltem mindkét kezemet a fejem fölé és egy kört formáltam, aztán a oldalra böktem egy festményre. Nanami értetlenül nézett rám és felvonta a vállát. Megismételtem neki még egyszer, de úgy látszott így se értette meg, sőt egyre ingerültebb lett. Mikor már harmadszorra mutogattam meg suttogva, de mégis tekintélyesen erős hangon csattant fel.
- Mit akarsz ezzel mondani?!
Elkezdtem újra mutogatni, közben kommentáltam.
- A folyosó végén… menj le a lépcsőn… és fordulj jobbra… lent lesz… az elő… szoba… és a nap… Pali – böktem újra a festményre, ami Pauli nagybácsit ábrázolta, de mindenki csak Pali-nak szólította. Ez persze a festmény alatti névtáblán is fel volt gravíroztatva, annyira elterjedt a családi köztudatban.
Nanami szem forgatva indult el a folyosón balra én pedig jobbra. Először a konyha felé. Biztos voltam benne, hogy ott nem lehet a kulcs, de eléggé éhes voltam, szóval nem volt mit tenni. Végig mentem a folyosón és amint fordultam volna el, abban a pillanatban hátra is ugrottam. Egy másodpercre apámat láttam kijönni egy szobából és egyenesen felém tartott. Gyorsan visszamentem a folyosón és benyitottam egy szobába, ami szerencsére üres volt. Meg vártam, amíg elmegy előttem és eltűnik a folyosó végén, aztán léptem csak ki.
- Mi a francot kereshet ilyenkor itt? – suttogtam halkan magamnak. Gyorsan végig siettem a folyosón aztán balra fordulva sunnyogtam a konyhába. Pechemre a személyzet egy csekély létszámú része is ébren volt és sürgött forgott a házban. Így előlük is állandóan bujkálnom kellett. Az volt a szerencsém, hogy nagy volt a házunk és ismertem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Nanami nem szenved ez miatt olyan nagy hátrányt és meg fogja tudni oldani a hasonló helyzeteket.
A konyhában alaposan kifosztottam a hűtőt és nagy lakomát csaptam. Sajnálatos módon egy cseléd kétszer is megzavart, mire nekem azonnal be kellett bújnom egy szekrénybe vagy épp egy asztal alá.
Miután befejeztem a nem túl nyugalmas étkezést elindultam visszafelé az emeletre. Újra végig sasszéztam a folyosók és szobák között kerülgetve a személyzetet. Elmentem egy nyitott ajtó előtt is ahonnan fény szűrődött ki. Apám dolgozó szobája volt az. Épp csak benéztem és láthattam, hogy az íróasztala fölé görnyed és erősen nézz valamit. /Valójában a tegnapi újság fölé görnyed, amiben egy új körözési plakát volt mellékelve egy Dragon D. Kay nevű kalózról. Ezért is ilyen nyugtalan ma és képtelen aludni./
Gyorsan tovább haladtam egészen az immár üres hálószobáig. Először meglepődtem, hogy anyámat nem találtam bent, de később belegondoltam és igazából jellemző volt. Valószínűleg valamelyik sznob társaság tracspartiján volt éppen.
Elkezdtem keresgélni az ágyneműben. A párnák és az ágy alatt. Kihúztam a fiókokat és egyesével áttúrtam őket, de semmit sem találtam. A szekrényeket is átvizsgáltam, de ott se volt semmi.
Aztán megakadt a szemem a szoba falán lévő képen.
~ Hát persze!
Gyorsan oda siettem és leemeltem a képet. Mögötte a falba ágyazva ott hevert egy széf. Elkezdtem tekergetni rajta a zárját keresve a helyes kombinációt, de sehogy se sikerült. Próbálkoztam a születési dátumokkal, a kedvenc számaival és azoknak különböző kombinációival, a szüleim házassági évfordulójának a dátumával, de az sem volt jó. Végső elkeseredésemben előhúztam az egyik bazooka-t a hátamról és kettőt hátra léptem, majd tüzeltem. A lövés szétrobbantotta a széf ajtaját és a falat is rendesen megpörkölte. A hangja valószínűleg végig zengte az egész házat. A füst eltűnt én pedig odasiettem és belenéztem a széfbe. A kulcs nem volt benne, viszont egy halom köteg pénz már annál inkább.
Hamar elkezdtem pakolászni a táskámba őket és reménykedtem, hogy mostanra Nanami megtalálta a kulcsot, mert ha nem irtó nagy bajban leszünk.
Pár pillanat alatt végeztem a pakolással és már húztam is fel a nyúlcipőt. Mikor visszaértem a szobám elő, akkor vettem észre, hogy Nanami is pont ezen a folyosón van és ő is a szoba felé tartott.
- Mond, hogy nálad van.
- Igen , de futás, mert észrevettek!
Kinyitottam előtte az ajtót, ahova berohant, majd gyorsan becsuktam magunk után aztán az ablakhoz léptünk, ahol kimásztunk a tetőre. Persze az ablakot becsuktam kívülről, mint régen gyerekkoromban, ahogy csináltam, nehogy feltűnjön bárkinek is, hogy babráltak vele.
Nanami-t leengedtem a kötéllel, majd utána eloldoztam és visszaraktam a táskámba. A tetőkön végig szökdelve lemásztam, mint mikor megszöktem.
- Akkor irány a hajó!
Majd elindultunk a dokk felé.

- Gyere erről megyünk be. – mondta Kay és intett Nanaminak.
Nanami kíváncsian fürkészte a környéket minden apró részletett a memóriájába vésve. Volt egy olyan érzése nem lesz olyan sétagalopp, mint amilyennek tervezték. Halkan megkerülték a házat, hátulról próbáltak bejutni. Kay közben egy fekete csomagot tette el,de Nanami gondolatai máshol jártak.
- És hol is jutunk be? – kérdezte kíváncsian, hisz ez Kay pályája.
- Ott a régi szobám ablaka – mutatott fel egy ablakra. Nanaminak egy pillanatra kigúvadtak a szemei. . „Ember még is hogyan jutunk fel oda?” suhant át a kérdés az agyán.
- Mégis, hogy gondoltad oda a bejutást? – kérdezte meghökkenve Kayt.
[color=crimson]- Így – felelte vigyorogva és nekifutásból fel pattant a legalsó tetőre. Nanami kissé letaglózva figyelte. „Hát hogyne cirkuszból jöttem…” – jegyezte meg magában kissé epésen.
- Ugye nem várod el tőlem, hogy utánad csináljam?
- Dehogy, ezért kellett ez. – vigyorgott le rá Kay. A táskájából elővett egy kötelet vett elő. Az egyik végét egy gerendához kötötte majd a másikat ledobta neki hogy másszon fel. „Ajvé... „ – morogta magában Nanami.
[color=darkcyan]- Szóval ezért kellett a kötél. – mondta halkan Nanami.
Eztán mászni kezdett,nem is volt olyan megerőltető mint ahogy gondolta, de tény és való a kötél mászás valahogy nem volt az erőssége. Amikor felért Kay egy ablakot kezdett vizslatni. Majd feltolta és már hallották is ahogy kattant a zár. Nanami szóhoz se jutott, náluk ilyen elő se fordulhatott volna. - Nem valami óvatos családod van. Soha nem törtek még be hozzájuk? – kérdezte kíváncsian.
- Nem hiszem. Ezt a trükköt csak én ismerem. Mit gondolsz, hogy szöktem haza éveken át este a városból feltűnés nélkül? – mondta vigyorogva egy kisebb szünet után.
- Cseles – felelte mosolyogva és bemásztak. A szoba rettentően poros volt láthatóan jó ideje senki nem törődött vele, Nanaminak hirtelen csavarni kezdte az orrát a por. De nem engedett a tüsszentés kísértésének, és gyorsan össze csippentette az orrát.
- Egy nagydarab rézkulcsot kell keresnünk. Nincs sok időnk hátra, szét kell válnunk. Amikor kimegyünk az ajtón te mondjuk jobbra mész én pedig balra. – mondta Kay.
- Jó, jó, de a nagy darab réz kulcs kissé tág fogalom, mekkora az a nagy, és nincs valami jel rajta vagy valami amitől különbözik az átlagos kulcsoktól? – kérdezett vissza. Valahogy olyan lába lógósnak érezte ez a rögtönzött tervet, bár gyorsan belátta, neki sincs ennél jobb.
- Háromszor akkora, mint egy átlagos kulcs, ez elég nagy különbség. – felelte Kay.
Amikor kiléptek az ajtón, Nanaminak görcsbe ugrott a gyomra, sajnos a gazdag családok háza egy valamiben nagyon is hasonlított. Mégpedig hogy mindről le rítt milyen emberek lakját. Nanaminak akaratlanul is felrémlett szülő háza a sok vegyes érzelemmel. De nem engedhette meg most magának hogy ezzel foglalkozzon, így hát gyorsan elterelte a gondolatait és igyekezett ezt az egészet úgy fel fogni mint egy munkát. Egy munkát amiből sok sok pénze jön és abból rengeteg csokit és ruhát vesz majd magának. Amikor kiléptek Kay heves értelmetlen mutogatásba kezdett. Először a folyosó vége felé mutatott majd egy helyben járt végül jobbra mutatott hüvely újával. Nanami feje körül renget kérdőjel jelent meg, értetlenül nézett Kayre. „ Ez meg a fenét csinál?” – tette fel a kérdést ahogy Kay heves mutogatást figyelte. Már majdnem betudható volt egy kezdetleges ír és japán stepp tánc egyvelegének is.
- Mit akarsz ezzel mondani?! – kérdezte közben válalait felfelé húzta.
- A folyosó végén… menj le a lépcsőn… és fordulj jobbra… lent lesz… az elő… szoba… és a nap… Pali – mondta Kay miközben újra mutogatni kezdett.
„Retardált” – jegyezte magában tömören és lényegre törően Nanami Kay jelmagyarázatára, majd szemet forgatva elindult a folyosón. Valahogy nem volt túl jó előérzete az egésszel kapcoslatban. „Ez a hely hemzseg a tengeri kutyáktól ha lebukunk innen nem jutunk ki élve.” – gondolkodott. „Az mondjuk biztos ha még is élve és egybe kijutunk készítek egy Kay –Magyar szótárt…” Ekkor viszont valami fura a lábához dörgölőzött, Nanami majdnem felsikoltott annyira megijedt, de a valami egy halk nyávogó hangot hallatott. Akaneko újra a lábához dörgölőzött.
- Jesszus Aka, hogy a csudába kerülsz ide? Egyáltalán hogyan .. - de a kérdést nem fejezte be. Igazából nem is értette miért kérdi ezt a macskától. Már rég megszokhatta volna hogy Akaneko mindig ezt csinálja. Egyszer csak eltűnik ki tudja hova és a lehető leg váratlanabb és megmagyarázhatatlanabb helyen tűnik fel újra. Nanamit persze ez rettentően idegesítette és borzalmasan érdekelt hogy hogyan csinálja ezt macskája de arról is meg volt mindemellett győződve hogy a macska élvezi hogy ezzel húzhatja a fejét. Ahogy a folyóson haladt az első szoba amit elért az előszoba. „HOGY MI?!” – hökkent meg amikor benézett, hogy a jó égbe keveredett ide, azt nem értette de arra rájött hogy a ház egyik legforgalmasabbnak nevezhető pontján van. Ezért gyorsan vissza fordult a probléma csak az volt hogy igazából fogalma sem volt hol és hogy keresse a kulcsot, valamint azt se tudta mely szobába lehetnek emberek. Egyre gyorsabbra és gyorsabbra fogta lépteit, jó formán már szalad a folyóson, amikor Akaneko egy pillant alatt előtte termet és a legközelebbi szobába osont.
-Aka, Ne! – suttogta utána de a macskát nem túlzottan érdekelte gazdája intelme. Nanami a macska után ment és egy nappaliban találta magát. Aka mint aki otthon lenne egy szép bútor sor középső szekrényénél ült és kényelmesen nyalogatta a mancsát. Nanami már épp rá akart ripakodni a macskára amikor eszébe jutott végül is nincs itt senki és neki egy kulcsot kell keresni. Mivel semmi kiinduló pontja nincs akár itt is kezdhetné a keresést. Így hát neki látott a szekrényeknek és a komódoknak. Puhán lépett a fényes parkettán nehogy megreccsenjen igyekezet mindent a legfinomabban kinyitni meg mozdítani ne hogy zajt csapjon. Bele telet vagy tizenöt percbe mire végig kutatta a szobát és kijelentette magában hogy itt nincs a kulcs. Már el is indult Akanekoért amikor feltűnt neki hogy a szekrény rész ahol Aka ült nem lett megnézve. Ahogy a szekrényben kotorászni kezdett feltűnt neki hogy néhány könyv a második polcon kissé kijjebb ál. Kihúzta őket és egy kicsi vékony faládáikat talált a falban. Kivette és már épp kereste hogyan nyithatná ki amikor hirtelen egy éles hang törte meg a csendet. Nanami annyira megijedt hogy kiejtette a kezéből a kis faládikát ami hangosan csattant a földön de legalább kinyílt. Egy nagy réz kulcs esett ki belőle. „ Ez Kay volt, el kell tűnnöm!” – futott át az agyán és már fel is kapta a kulcsot. Körbe nézett hol van Akaneko.
- Akaneko! Akaneko hol va… - de a mondtatott már nem tudta befejezni, a macska szőrén szálán felszívódott, pontosan ahogy szokta.
Nanami fújt egy nagy levegőt majd az ajtónál termett, kikémlelt a folyósra, nagy megkönnyebbülésére nem volt még ott senki. Úgy vágódott ki a szobából mint apuska golyó és futott vissza felé, oda ahol el váltak Kayel. Útközben már hallotta a ház zúgolódását, és érezte ahogy minden izma megfeszül. Néhány lépéssel a szoba előtt már meg is pillantotta Kayt. Hatalmas kő esett le a szívéről.
- Mond, hogy nálad van. – hadarta idegesen.
- Igen , de futás, mert észrevettek! – válaszolta úgy fent lihegve Nanami
Berohanta az ajtón és onnan ki a tetőre. Amíg Kay lecsukta az ablakot addig Nanami el kezdett lemászni, de amíg Kay leszerelt a kötelet és leért egy örökké valóságnak tűnt neki. Gyomor görcse egyre erősödött, ő pedig idegesen tekintett jobbra balra, a lehető legjobban próbálta felmérni környezetét, ha netán harcra kerülne a sor.
- Akkor irány a hajó! - mondta sietve Kay amikor leért. Nanami csak bólintott gyorsan és már szaladtak is a dokk felé.

Már majdnem elértük a felváros kijáratát, amikor Nanami oldalra rántott és egy szűkebb utcában nyomott be egy szemetes kuka mögé.
- Hé! Ezt meg mi…
- Sssss!
A számra tapasztotta a kezét, így nem bírtam befejezni a mondatot. A következő pillanatban egy menetelő osztag rohant el mellettünk egyenesen a ház felé. Talán hangos lehetett a széfnyitó módszerem. De lehet, hogy sima gyakorlat az éjszaka közepén, csak úgy spontán merő véletlenségből.
A legalább két tucat főből álló osztag elmasírozott mellettünk aztán előbújtunk a rejtekhelyünkről. Én felkelve a földről gyorsan leporoltam magamat.
- Siessünk tovább, de óvatosan, nehogy észrevegyenek.
- Rendben – bólintottam Nanami-nak aztán együtt indultunk volna a lépcsőhöz, de ekkor lihegve jött fel rajta valaki. A légszomjban és asztmás rohamban szenvedő fiatal, kövérkés srác ugyanolyan egyenruhát viselt, mint az előző osztag, aki elhúzott mellettünk néhány pillanattal ezelőtt.
- Váh…váh…várjatok… huh… meg… - lihegte, amint felért. Felnézett ránk, majd feltolta kör keretes szemüvegét az orrára, ami az izzadságtól lentebb csúszott. Végig mért minket. először Nanami-t, aztán engem. A hátamon és oldalamon lévő fegyverekre terelődött a tekintete, majd az arcomra. Vissza a fegyverekre, aztán újra az arcomra. Másodpercekig csak meredten bámultuk egymást. Se pislogni, se nyelni nem mertem.
- Jó estét! Vigyázzanak errefelé gonosz emberek mászkálnak. Épp az előbb törtek be a Dragon villába.
Nanami-nak nagy kő esett le a szívéről azonban a következő kép, amit látott már nem volt annyira megnyugtató számára, hisz odaléptem a srác elé, aztán képen vágtam. A szemüvege reccsenve eltört, ő pedig, mint egy zsák krumpli elterült a földön eszméletlenül.
- Te normális vagy?! Ezt meg minek kellett?!
- Mert gonosznak nevezett és nem ismert fel – válaszoltam, mintha a világ legegyértelműbb dolgáról lett volna szó.
- Gratulálok, most már mindenki tudni fogja, hogy itt jártunk! Csak kussolnunk kellett volna meg heherészni! Ez a barom fel se ismert volna minket, de ha meglátják itt eszméletlenül rögtön rá jönnek itt voltunk és akár ki következtethetik hova megyünk.
- Most már mindegy – húztam fel a vállamat.
- Na jó, fogjuk meg és húzzuk be oda és tűnjünk el innen. Nincs valami út, ami ilyen sikátorokon keresztül oda?
Elgondolkodtam rajta. A fejemben elkezdett kirajzolódni a város térképe, legalábbis, ami gyerekkoromból megmaradt, közben pedig megfogtam a srác kezét és felemeltem a földről, hogy becibáljuk a kis mellékutcába. Nanami a lábánál próbálkozott, de amint felemeltük és tettünk vele egy lépést, egy férfi jött arról, ahol nem régiben a katonák elmentek.
- Hé Buck merre vagy? Buck? Mi tart már eddi…
Ekkor a férfi elhallgatott, mert észrevette, amint az említett Buck-ot éppen cibáljuk be egy kis utcába.
- Na basszus…
A férfi előkapta a hátáról a puskáját és ránk szegezte, de ezzel egy időben én is előhúztam a bazooka-mat ás rácéloztam.
- Tedd le a fegyvert és add meg magad Kay!
~ Végre valaki felismert a körözésről – gondoltam magamban csillogó szemekkel. De most nem volt idő erre. Cselekednem kellett. Meghúztam a ravaszt, mire a nagy erejű lövedék a férfi lába elé becsapódott a detonáció pedig hátra vágta. Nem halt meg, de valószínűleg egy jó időre elkábult. Az újabb erőteljes lövés hangra pedig biztos felfigyeltek a közelben lévők, így nem maradhattunk itt.
- Tűnjünk innen, de nagyon gyorsan!
Nanami-nak nem kellett kétszer mondani azonnal elengedte Buck-ot és már futottunk is le a lépcsőn.
Lent egy újabb osztag elől kellett elbújnunk, így kerülő úton mentünk a kikötő felé. Ott viszont újra gondjaink adódtak. Haditengerészet tömkelege volt ott. Néhány hajójuk abban a pillanatban futott ki a tengerre.
- Ezzel később gondjaink lehetnek, legalábbis ha leszerelték a hajóról azt… - dörmögtem magamban.
- Mi?
- Áh semmi. Gyerünk erre – mutattam egy utcára. Sokáig bolyongtunk az utcákon, mikor aztán elértük a városfalat. Itt aztán megálltam és elkezdtem kotorászni a táskámban. Nanami idegesen kémlelt körbe.
- Miért vagyunk itt? Az ellenkező irányba kéne mennünk.
- Ezért. – húztam elő egy csomag dinamitot és egy hozzá tartozó hosszú kanócot – Idecsaljuk őket a hangra, addig mi meg elmegyünk minden gond nélkül a dokkig.
Gondosan elhelyeztem egy elhagyatott romos épület közelében, aztán meggyújtottam a kanócot.
- Legfeljebb két és fél percünk van. Siessünk.
Köríves kerüléssel elindultunk a dokk felé. Úgy futottunk, ahogy csak bírtunk, majd hamarosan hallatszódott a robbanás. Abban a pillanatban a következő elágazásnál jobbra bevetődtünk egy kis elhagyatott sikátorba. Nem kellett sokat várnunk, hogy a haditengerészek elrobogjanak mellettünk. Mikor lecsendesültek az utcák a sikátorban tovább folytattuk utunkat, majd még tízpercnyi kommandózás után végre elértük a dokkot.
- Huh végre itt vagyunk. A kulcs?
- Itt van. Nyitom is.
Nanami bedugta a lyukba a kulcsot és próbálta elfordítani teljesen, de az úgy a negyedénél elakadt benne és nem ment tovább. Hiába próbálkozott vele, nem sikerült neki.
- Nem megy – szólt kétségbeesetten.
- Az lehetetlen. Ennek kell lennie! Engedj oda.
Átadta nekem a terepet, mire megfeszülve kíséreltem meg elfordítani a kulcsot. Nem sikerült a folyamat, azonban helyette az ajtó résnyire kitárult.
- Na jó ez fura…

Nanami és Kay futva haladtak a városban, bár Nanaminak fogalma sem volt róla hol vannak bízott Kayben és abban hogy kivezeti innen. Egyik pillanatban hangokat hallott, ahogy fülelni kezdet csizmák monoton de egyre erősödő hangját vélte felfedezni a távolban. Feléjük haladtak.
- Hé! Ezt meg mi… - kezdte Kay, valószínűleg ő is meghallotta a hangot de Nanami gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.
- Sssss! – szólt rá, és a legközelebbi sikátor árnyékába húzta Kayt. Még épp időben, ugyan is ejtése beigazolódott, egy osztag haladt el feléjük a ház felé. Bár tudta hogy ez előbb utóbb bekövetkezik, még is arra számított ők addigra már kint lesznek innen. Újabb csapat futott el a sikátor előtt mire előmerészkedtek, előtte Nanami eleresztette Kayt és felkecmeregtek a földről.
- Siessünk tovább, de óvatosan, nehogy észrevegyenek. – mondta Nanami.
- Rendben – felelte Kay és újra futásnak eredtek a lépcsők felé, de még mielőtt pár lépésnél többet haladhattak volna egy lihegő hang ütötte meg a fülüket. Nanamibna vér is megfagyott mikor meglátta, egy őr volt. Erősen fújtatva és izzadva közeledett „ Jézus most végünk!” futott át rajta a gondolat. „Ki kell találnom valamit azonnal!” – és lázas gondolkodásba kezdett hogyan tudnák a lehető leghalkabban ártalmatlanítani a férfit.
- Váh…váh…várjatok… huh… meg… - lihegete társai után akik már túlságosan messze jártak ahhoz hogy bármit is halljanak belőle. Igazából csak ha kiáltozni kezd azt halloták volna meg vagy talán azt se. lihegte, amint felért. Ahogy feltolta körkeretes szemüvegét izzad orrnyergén végig mérte Nanamit és Kayt, eközben Nanaminak a torkában dobogott a szíve,, lázasan gondolkozott de eddig még semmi használhatót nem tudott kitalálni. Láthatóan észre vette Kay fegyverét is.
- Jó estét! Vigyázzanak errefelé gonosz emberek mászkálnak. Épp az előbb törtek be a Dragon villába. – mondta. Nanami szája lesett a megrökönyödéstől, de abba a másodpercben be is csukta és ujjongani kezdett magában. Egyszerűen alig akarta elhinni hogy tényleg sikerült a világ legnagyobb balekját kifogniuk. Egy kis színjátszás – amiben az elmúlt egy évben profira fejlesztette tudását – és már mehetnek is.
Ekkor viszont Kay egy laza mozdulattal a fiú elé lépett és úgy képen törölte hogy csak úgy nyekkent a földön. Nanami vérnyomás azzonnal kettő huszra ugrott és szemében kis piros lángocskák jelentek meg.
- Te normális vagy?! Ezt meg minek kellett?! – kérdezte kicsit suttogva de indulatosan.
- Mert gonosznak nevezett és nem ismert fel – felelte Kay teljesen egyértelmű hangon. Nanami fejét hátra vette sokkot kapott, és feje fölött három pontocska jelent meg egymás mellett vízszintesen.
- Gratulálok, most már mindenki tudni fogja, hogy itt jártunk! - szidta le újra - Csak kussolnunk kellett volna meg heherészni! Ez a barom fel se ismert volna minket, de ha meglátják itt eszméletlenül rögtön rá jönnek itt voltunk és akár ki következtethetik hova megyünk. - mondta
- Most már mindegy – húzta fel a vállát, Nanaminak kedve lett volna megütni Kayt de belátta arra most nincs idő.
- Na jó, fogjuk meg és húzzuk be oda és tűnjünk el innen. Nincs valami út, ami ilyen sikátorokon keresztül oda? – kérdezte.
Nanami a lábánál fogta meg a férfit, és abban a pillanatban hogy megemelték, tudta ez egy háj pacni borzalmasan nehéz. Viszont amit meg tették az első lépést egy számukra ismeretlen hang törte meg a csendet. Nanami riadtan kapta hátra fejét, és azonnal tudta mekkora hibát követett el. Azzal hogy Kay leveszésével volt elfoglalva, nem figyelt a környezetre, és most lebuktak.
- Hé Buck merre vagy? Buck? Mi tart már eddi… - mondta a hang de nem fejezte be, amikor felfogta mi is történik Buck haverjával.
- Na basszus… - mondta Kay, abban a pillanatban elengedte a férfit aki újra hangosan koppant a földön és le kapta hátáról a fegyverét, közben viszont a másik tengerész sem vesztegette az idő, Nanamiékra szegezte fegyverét.
- Tedd le a fegyvert és add meg magad Kay! – mondta. „Basszus kulcs fel ismerte! – futott végig Nanami agyán – Ki kell találnom valamit de azonnal! – riadtan kapkodta szemét a házak között,
Kay viszont gyorsabb de egyszerűbb megoldást választotta, egyszerűen a földre célzott puskájával, és a lövedék által keltett széllökést keltett hogy a férfi nyekkenve ért földet néhány méterrel odébb. Nanami fején egy apró de jól látható izadságcseppecske jelent meg, igazából már készült is szólni Kaynek, de rá jött erre most nincs idő.
- Tűnjünk innen, de nagyon gyorsan! – fordult felé Kay amit egy gyors bólintással helyeselt.
Futásnak eredtek, de a közelben újabb csapat jelent meg, és jobbnak látták ha ezt már nem vállalják be. Ketten nem sok esélyük lenne ellenük, Nanami erősen bízott Kay-ben és abban a tudatban hogy kitudja vezetni ebből a városból.
- Mi? – kérdezte Nanami, amikor Kay motyogott valamit.
- Áh semmi. Gyerünk erre – mutatott az egyik utcára, és Nanami követte.
Mikor kiértek a városfalhoz, Nanami elsőként is gyorsan körbe kémlelet, nem volt túl bíztató a látvány.
- Miért vagyunk itt? Az ellenkező irányba kéne mennünk. – kérdezte frusztráltam
- Ezért. – és egy dinamitot vett elő – Idecsaljuk őket a hangra, addig mi meg elmegyünk minden gond nélkül a dokkig. – mondta Kay.
- Zseniális vagy! – mondta vidáman Nanami, Kay tervét tényleg jónak találta
Amíg Kay elhelyezte a dinamitot, Nanami szemmel tartotta a terepet.
- Legfeljebb két és fél percünk van. Siessünk. – szólt Kay mikor végzett.
Körívesen haladtak a dokk felé, ahogy futottak hirtelen hatalmas robbanás törte meg a csendet. A bomba aktivizálódott és teljesítette a rá bízott küldetést. Köríves kerüléssel elindultunk a dokk felé. Abban percben már ugrottak is eszébe jobbra mert épp előttük haladt el egy újabb csapat tengerész, Nanami elégedetten figyelte ahogy tervük beválik, bár kissé kezdett már elege lenni a városból.
- Huh végre itt vagyunk. A kulcs? – szólalt meg Kay, mikor elérték a célpontjukat.
- Itt van. Nyitom is. – vette elő Nananmi és már tette is bele a lyukba, csakhogy az nem nyílt ki. Próbálta forgatni a vége felé már rángatta is de egy millimétert nem mozdult.
- Nem megy – szólalt meg kétségbeesve.
- Az lehetetlen. Ennek kell lennie! Engedj oda. – vágta rá Kay.
Kay az ajtónak feszülve kezdte el feszegetni az ajtót, de nem járt sikerrel, viszont az ajtó még is kinyílt.
- Na jó ez fura…- mondta Kay.

Kinyílt az ajtó és bent a korom sötét helyett világosság fogadott minket. Oldalt lámpások fénye árasztotta el a lefelé vezető folyosót.
- Fura ezeknek nem kéne égnie.
Beléptünk a folyosóra és elindultunk rajta lefelé. Ahogy közeledtünk zaj csapta meg a fülünket, ami egyre jobban erősödött, ahogy közeledtünk a folyosó végéhez. A hang valamiféle éneklés volt, bár inkább kornyikálásnak lehetett volna nevezni. A dalos kedvű egyénnek nem volt valami bársonyos hangja. Az éneklés mellett kiszűrődött valami zene is. Mintha mulatoztak volna lent.
~ Anyám itt rendezett medencés bulit? – tűnődtem el, de elvettetem az ötletet. Ez még tőle is sok lett volna. Kijutva a folyosóból egy téglalap alapú terembe jutottunk. Előttünk egy móló és tenger víz húzódott, a mólókhoz beparkolva pedig három hajó díszelgett. A hajókon pedig kalózok mulatoztak. Korsóval a kezükben táncoltak és énekeltek.
Összecsaptam az ökleimet.
- Ideje levernünk őket! Senki nem parádézhat büntetlenül a hajónkon. Persze mi igen – tettem hozzá gyorsan.
- És melyik hajót kötjük el a három közül?
- Az a miénk! – vágtam rá habozás nélkül és mutattam a tőlünk legtávolabb lévő hajóra. Aztán végig rohantam a mólón és a rámpa előtt lefékeztem, majd rászökkenve, egyensúlyozva felsiettem a hajóra. Betoppantam a fedélzetre. Volt némi előnyöm, mivel a nagy dínom-dánom miatt nem figyeltek fel először rám. A hozzám legközelebb álló fickó megállt és rám nézett. Próbálta ki találni, hogy ki is lehetek, ám nem adtam neki időt, hogy összeszedje a gondolatait. Egy alsó felütéssel állba vágtam, mire dobott egy hátast és elterült a földön. A korsó, ami a kezében volt pedig hangos koppanással esett a földre és folyt ki a fedélzetre a rum. Azonnal neki estem a következőnek, akinek leosztottam egy jobb horgot, bal horgot, majd egy jobb egyenest, amitől átlendült a korláton és hangos csobbanással bele esett a vízbe. A hátam mögül egy kalóz ordítva és cikk-cakkos futással rontottam nekem. Felé fordultam, ő pedig már ütött is. Elhajoltam az ökle elől, majd megragadtam az alkarját és magamon meg a korláton átlendítve őt is a vízbe dobtam. Eddigre már Nanami elintézte a maradék kalózt, így nekem már csak a szomszédos hajókról kellett gondoskodnom.
- Készítsd elő indulásra a hajót, addig fedezlek! – ordítottam Nanami-nak, majd előkaptam a hátamról a fegyvereimet és becéloztam a szomszédos hajó főárbocát. A lövedékek telibe kapták, majd hangos recsegő hangon egyenesen a másik hajóra dőlt.
- Ezzel el lesznek egy ideig.
Csakhogy nem ment minden olyan könnyen. Sok kalóz szinte egy szempillantás alatt kijózanodott és rohant le a saját hajójáról egyenesen a miénk felé. Az a fránya adrenalin. A hajó másik oldalához futottam és lelöktem a lécet, ami a fedélzetre vezetett a mólóról. Ezzel még két kalózt megfürdettem. Már kiáltani akartam Nanami-re, hogy mi tart eddig, de ekkorra pont elindultunk.
Elindultunk kiféle. Előrerohantam a hajóorrhoz, hogy rálássak a kijáratra, ami félig nyitva volt.

Bent meleg fények táncoltak a falon, vidámság jó hangulatot árasztva.
- Fura ezeknek nem kéne égnie. – jegyezte meg Kay.
A folyóson lefelé indultak és ahogy egyre beljebb jutottak zajok hallatszódnak. Nanami találgatni kezdte magába mi lehet, majd végül az éneklés mellett döntött. Nem is tévedett nagyot, bár ő valami normálisabb társaságra gondolt, nem kalózokra. Bár akkor ő ezt még nem sejtette, ahogy elérték a folyosó végét egy téglalap alakú terembe jutottak, aminek jó formán a felét víz adta. Három díszes hajó ringatózott kecsesen a vízen, kikötve, mintha azért sóvárognának valaki vigye ki őket a nyílt vízre. A gond csak az volt hogy telis tele volt kalózokkal.
- Ideje levernünk őket! Senki nem parádézhat büntetlenül a hajónkon. Persze mi igen – jelentette ki Kay határozottan.
- És melyik hajót kötjük el a három közül? – kérdezett vissza Nanami, bár Kay előző mondatával is voltak némi kétségei. Ekkor viszont meg jelent újra Akaneko, a macska szépen elosont Nanami lába mellett farkával megcirógatva combját. Nanami nem is foglalkozott vele nagyon nem akarta ezen felhúzni magát.
- Az a miénk! – mutatott rá a legmesszebb hajóra. Kay azzal meg is iramodott a hajó felé, Nanami kisebb késéssel követte. A hajón szerencsére mindenki erősen illuminált állapotban volt. először csak egy közép korú férfi vette észre őket de még mielőtt komolyabb ellenállást tanúsított volna Kay kiütötte. A rumos üveg a kezében hangosan tört szét a padlón ami oda vonzotta mindenki figyelmét. Ekkor meg kezdődött a kalóz mentesítés, Nanami előhúzta kardját, rögtön látta nem lesz annyira nehéz menet. Az alkohol már megette áldásos hatását, és a mozgás koordináció már erőteljesen romlott volt az uraknál. A reflexeket pedig ne is említsük. Nanami ugrándozva a kalózok között, sújtott le kardjával és igyekezett minél jobban kihasználni hogy részegek. Mindig randomra választotta meg célpontját és főként oldalról vittbe szúrásokat. Ennek az volt az előnye hogy az alkohol miatt az érzékek tompultak és a környezet információi is lassabban jutnak el a szervezethez.
Nanami kilépett jobbra majd maga mellé szúrt kardjával, majd megfordult és a felé éppen ütni készülő kalóz támadását védte ki, de azonnal el is lökte magától a férfit mert most egy harmadik enyhén lomha mozgású fiúcska tört az életére egy veszélyes rumos üveggel. Már épp végzett volna amikor Kay hangját hallotta meg:
- Készítsd elő indulásra a hajót, addig fedezlek! – ordította Kay és Nanami az utolsó kalózt is letakarítva a hajóról rohanvást futott a horgonyhoz. Amint felhúzta rohant az árbocokhoz majd a kormányhoz. Igazából össze vissza rohangált mert fogalma sem volt hogyan kell ezt pontosan csinálni egy ekkora hajónál
. - Ezzel el lesznek egy ideig. – mondta Kay miután ártalmatlanított a másik két hajót.
Nanami közben bajlódva hajóval imádkozott magába hogy induljanak már el de ekkor eszébe jutott Akaneko! Fogalma sem volt róla hol van, mit csinál.
-Aka! Akaneko itt vagy? Akaneko! – kiáltott de semmi, a hajó párkányhoz futott, idegesen pillantott ki amikor megpillantotta a macskát a hajó orrán kényelmesen ücsörögve. A düh elöntötte a fejét de Kay már ideges arccal fordult felé hiszen neki el kell indítania hajót. Vissza rohant a helyére, imádkozva, és csodák csodájára elindult a hajó.

Átcsusszantunk a kijáraton és máris a nyílt tengeren voltunk.
- Jiháá! – kiáltottam fel hangosan örömömben, majd hátraszaladtam Nanami-hoz. Elé ugrottam, rá fogtam mindkét kezére, majd szökdécselni kezdtem.
- Van egy saját hajónk! Van egy saját hajónk! Huhú!
- Na kapitány mi az első parancs? - kérdezte vigyorogva Nanami. Elengedtem a kezeit, majd megálltam. Az államat kezdtem el dörzsölni jelezve a gondolkodást. A hajó szélirányban volt. A vitorla kifeszítve. Nem maradt más, mint…
- A hajó átkutatása! – mondtam neki mosolyogva, majd meg is indultam a kabinok felé. Sorra néztem meg őket. Eközben Nanami a lent lévő raktérbe ment le körbe nézni.
Benyitottam az első kabinba. Egy komplett berendezett szoba volt. Nem luxusszálló módjára, de az én igényeimnek tökéletesen megfelelt. Egy ágy a szélén. Szekrény, mellette némi polc. Egy szép hosszú íróasztal, majd a további nézelődésemet valami megzavarta. Hátra kaptam a fejemet. Mintha valami mozgott volna mögöttem. Ám hiába néztem magam mögé a nyitott ajtóra és a falra semmit nem láttam. Egy ideig még gyanakvóan néztem, majd visszafordultam és közelebb sétáltam a szekrényhez. Kinyitottam, de az üres volt. Becsuktam és az íróasztal fiókjához léptem, de ekkor hirtelen mögöttem a falról leesett egy felakasztott kép. Abban a pillanatban hátrafordultam és előrántottam az egyik pisztolyomat. Ám most sem volt ott semmi. Bár valahol, mintha egy folt különösen homályos lett volna, ami fölöttébb fura volt. Lassan eltettem a pisztolyomat és visszafordultam a fiókhoz. Azonban fülemet továbbra is hegyeztem és éberen figyeltem. Nyúltam a fiókhoz, de csak ráfogtam nem húztam ki. Csendben maradtam és hallgatóztam. Apró pici lépések hangja ütötte meg a fülemet, de csak épphogy elbírtam csípni. Mozdulatlan maradtam egészen addig, míg a lépések közel nem értek, egészen az asztalig. Amint mellettem járt egy-két méterre felpattantam a helyemről és odaszökkentem.
- Áh-há! – ordítottam, mire az asztalon egy barna színű folt hirtelen fehérré változott, majd a foltnak két szeme lett, ami rám pislogott. Visszapislogtam rá. A folt lassan fehérből átment zöldbe és kikörvonalazódott az egész lény. Mert mint kiderült egy kaméleon volt. Kinyújtottam a tenyeremet és leraktam elé. Először csak nézett engem, aztán pedig a kezemet, majd félősen lassan belemászott. Fölemeltem a csöppséget és az arcom elé tartottam.
- Egyedül vagy ezen a hajón?
A kis zöldesség bólogatni kezdett.
- Nincs senki, aki vigyázzon rád?
Megrázta a fejét.
- Szegény elveszett lélek, egyedül vagy ebben a kietlen világba! – szorosan magamhoz öleltem – Majd én vigyázok rád! Jó lesz?
Elengedtem a szorításból és újra magam elé emeltem. A kis kaméleon két lábra állt és vidám trillázó hangot adott ki, majd hevesen vigyorogva bólogatni kezdett.
- És mi a neved?
A kaméleon újra trillázni kezdett és hozzá megvonta a vállát.
- Szóval nem tudod. Hmm… - elgondolkoztam, majd pár másodperces szünet után széles mosollyal rávágtam – Mit szólsz a Charlie-hoz?
A név hallatán újabb vidám trillázásba kezdett.
- Gyere bemutatlak a társamnak! – azzal elindultam vissza a fedélzetre. Útközben lenéztem a kezemre, de Charlie nem volt ott. Elkezdtem keresni, de sehol nem találtam. Végül a vállamon pillantottam meg, ahogy épp ott csücsült.
- Ügyes…
Charlie halk kuncogásba kezdett, ám ekkor pont kiértünk a fedélzetre.
- Nanami! Merre vagy? Ezt nézd meg kit találtam!
Keresni kezdtem a szememmel, de nem volt sehol. Biztos még a raktérben lehetett, ám ekkor egy ágyú dörrent és mellettünk tizenöt méterre a vízbe egy ágyúgolyó csapódott.
- Megtámadtak! De hol és ki?
A választ Charlie adta meg. Kis kezével a bal oldalam felé mutatott, ahol egy haditengerészeti hajó úszott felénk.
- De miért lő ránk? Semmi gyanúsat nem csináltunk. Ilyen gyorsan rájöttek volna, hogy a hajóért mentünk.
Ekkor vettem észre az árboc tetején lengő kalóz zászlót. A homlokomra csaptam és lassan lecsúsztattam a kezemet.
- Chalrie, megtennéd?
Charlie azonnal kihúzta magát és szalutált egyet, majd a hátamon leszaladt és átszökkent az árbocrúdra, aztán már nyargalt is fel a zászlóhoz.
Ekkor még egy lövés érkezett. Ezúttal a másik oldalunkra.
- Mi történt?! – ért vissza Nanami is a fedélzetre.
- Haditengerészek – böktem a távolban felénk tartó hajó felé.
- Hát nem csak ők…
Követtem Nanami tekintetét a hajó hátulja felé és megláttam én is a dokkból nem rég kiért kalózokat, a másik épségben maradt hajóval.
- Ez hiányzott még nekünk…
Fogtam magam és a kormányrúdhoz szaladtam. Pár fokkal jobbra kormányoztam. Nanami utánam rohant.
- Mit csinálsz?
- Gyere vedd át. Megvárjuk, míg elég közel érnek és ha jelt adok elrántod a kormányrudat és megejtünk egy hirtelen jobbkanyart!
Kifutottam a fedélzetre és elővettem az egyik bazooka-mat. Lerángattam egy kötelet és a csuklómra kötöttem, majd fölálltam a párkányra. Persze közben a tengerészek továbbra is lövöldöztek minket. Szerencsénkre nem találtak el közvetlenül minket, de azért volt egy-kettő ágyúgolyó, ami elég közel volt.
A kalózok is lassan beértek minket, sőt a tengerészeket is. Szinte már egymás mellett voltak. Ekkor jött el a mi időnk.
- Most!
A hajó hirtelen egy éles jobb kanyart vett. A két üldözőnk is észbe kapott és velünk együtt fordultak azonban a kalózhajó kívül volt és hozzánk közelebb, a tengerész hajó pedig közvetlenül mellette. Én elrugaszkodtam a párkányról és rámarkolva a kötélre végig lendültem a hajónk mellett. Célra tartottam és lőttem.
A lövedék a kalózhajó egyik ágyúja melletti résen behatolt a hajóba és a másik oldalon lévő ágyú mellett kilövődött egyenesen a haditengerészeti hajónak. A lövedék könnyen áthatolt a kalózhajón, mivel az szimmetrikus felépítésű volt. A haditengerészek meg most azt hiszik, hogy ők lőttek rájuk.
Szerencsénkre a terv bejött mivel a tengerészek leálltak a mellettük lévő hajóval hadakozni.
Azzal a lendülettel, amivel levetettem magam vissza is szökkentem a fedélzetre és elvágódtam rajta. A vitorlába belekapott a szél és már száguldottunk is a végtelen vizekre.

Ahogy a hajó kiért a nyílt tengerre, friss sós levegő illata csapta meg Nanami orrát, az üde hideg levegőt finoman cirógatta Nanami arcát, ő pedig nagyon kortyolt a levegőből. Abban a pillanatban megszűnt a gyomor görcse, úgy érezhette végre nyugodtan fel lélegezhet. Fura érzés járta át minden porcikáját, egy nagyon rég elfeledett érzés, de nem tudta meg mondani micsoda.
- Jiháá! – hallatszott Kay hangja, ahogy örömittasan ujjong. Nanami elmosolyodott rajta. Kay már szalad is hozzá és kezét megfogva ugrált.
- Van egy saját hajónk! Van egy saját hajónk! Huhú! – mondta boldogan, Nanaminak is fülig szalad a szája, de az ahogy Kay arcára nézett valami fura melegség és nyugodtság járta át a testét. Végre valahára megint egy kicsit gyerekké változott, aki kiélvez minden örömteli pillanatot az életben, aki nem folyton a gondokon és problémákon agyal, hanem ha a nevetés ideje van, szívből nevet. Jól esett neki nevetni.
- Na kapitány mi az első parancs? - kérdezte vigyorogva , Kay gondolkozva dörzsölgette az állát, kissé vicces is volt.
- A hajó átkutatása! – felelte vigyorogva. Nanami boldogan bólintott, most őt is elöntötte a kíváncsiság. A hajó teljesen jó állapotban volt - már amennyire ő értett hozzá – elsőként a hajó orra felé kezdett len bóklászni. A hajón voltak ágyúk és nem kevés fegyver. Valószínűleg nem rég tölthették fel, Nanami nem időzött sokáig itt. Ezután elsőként már nem is nézte merre halad csak szökdécselve ugrált a hajón és mindenhová benyitott ami éppen szimpatikusnak tűnt neki. A konyha pindurka volt, de nagyon hangulatos és felszerelésekben volt hiánya, de ami kifejezetten boldoggá tette hogy majd két hétre elegendő étellel volt teli rakva. Hús gyümölcsök, zöldségek, fűszerek kenyér minden ami szem szájnak ingere meg volt, ezért hát el is vett egy nagy fürt szőlőt. A navigációs szoba teli volt térképekkel is mindenféle fura ketyerével amiből Nanami csak a távcsőt és a körzőt ismerte fel. Láthatón a leterített térképekből valahova nagyon készültek a kalózok. Bár most már nekik mindegy, ha mennek is valahova nem ezzel a hajóval az biztos. Majd le ment újra a fedélzetre a navigációs szobából és a háló fülkéket kezdte el keresgélni. Ahogy lefelé ugrált a lépcsőkön egy kisebb folyósóra ért, négy szoba nyílott róla az egyikben Kay volt, bár Nanami hallotta hogy beszél valamit de most inkább hóbortosan tovább szökdécselt a legutolsó szobába. Ekkor Akaneko jelent meg mellette.
- Na milyen Aka? – kérdezte tőle vidáman és lehajolt hozzá megsimogathassa. – Egyszerűen tökéletes, nem? – mondta nevetve. Akaneko egy hangos dorombolással jelezte igenlő válaszát. A legutolsó szobához érve Nanami benyitott és tátva maradt a szája. A szoba félkörösen illeszkedet a hajó vonulatához, szint minden oldalán ablakok voltak, középen egy kényelemes ágy, jobb oldalt egy hatalmas tükör, míg a bal oldalt 3 láda és egy közepes íróasztal ált székkel. Nanami belépett a szobába.
- IGEN! – kiáltott fel örömtelien. – Látod ezt Aka? Ez tényleg tökéletes, ilyenről álmodtam mindig!!! – azzal felkapta Akanekot és az ágyra huppant vele. Akaneko hangos nyávogással jelezte hogy nem igazán van oda az ágyra ugrásért. Nanami jólesően engedte el testét a puha rugós ágyban.
- Jaj Aka olyan ez mint egy álom! Most már nekünk is van otthonunk! – mondta de azonnal el is hallgatott. Megdöbbent azon amit mondott.
Otthon család… Borzalmasan régen nem is gondolt ezekre a szavakra. Már túl régóta érezte magát egyedül, szinte mér el is felejtette milyen érzés is ez, most pedig csak dermedten nézte a plafont és próbálta felfogni mit mondott, hogy mi történt. Ekkor viszont egy ágyúdörrenése törte meg a csendet. Nanami ijedten pattant fel.
- Te itt maradsz! – parancsolt Akanekora és már szalad is a fedélzetre. Amikor kiért
- Mi történt?! – kiáltott Kaynek Nanami amikor kiért a fedélzetre
- Haditengerészek – válaszolt és a hajóra bökött.
- Hát nem csak ők… - tette hozzá Nanami aki közben már másik irányba is elnézett.
Kalózok és Haditengerészek egyszerre, Nanami az boldog illúzióból újra a kemény és rideg világ esett, de nem volt mit tenni, harcolni kellett.
- Ez hiányzott még nekünk… - jegyezte meg Kay is, majd a kormányhoz szaladva kissé elfordította.
- Mit csinálsz? – kérdezte Nanami.
- Gyere vedd át. Megvárjuk, míg elég közel érnek és ha jelt adok elrántod a kormányrudat és megejtünk egy hirtelen jobbkanyart! – adta ki a parancsot. Nanaminak fogalma sem volt róla mit talált ki Kay, de mint eddig is most is bízott benne, bár ennek ő még nem volt a tudatában. Engedelmeskedve a kormányhoz sietett és vár a jelre. Kay eközben a kezére kötött egy kötelet majd bazooka –val a kezében a párkányra mászott. A haditengerész ekkora már olyan közel ért hogy csak a szerencsén múlott hogy nem találták el őket. Nanami egyre idegesebb lett.
- Mi lesz már Kay?! – mondta halkan, bár tudta ő ezt nem halja.
A kalózok és a hadi tengerészek is már veszélyesen közel értek, Nanami már azt fontolgatta nem vár Kayre ő most azonnal el forgatja a kormányt.
- Most! – kiáltotta Kay, Nanami teljes erejéből meglódította a kormányt aminek következtében a hajó éles kanyart vett. Üldözőik velük együtt fordultak de ekkor Kay a kötéllel kezében kiugrott a hajók közé. Mindkét hajót eltalálta de mind ezt olyan gyorsan tette hogy észre sem vették ellenfeleik hogy ő lőtt. Helyette inkább egymásra gyanakodva egymás torkának este. Nanami elismerően bólintott Kay ötletére. Ahogy Kay vissza tért a hajó szélsebesen indult meg a végtelen tenger felé.