A sziget partjai és Oparu

Még egy utolsó ecsetvonást húztam a fekete anyagra, aztán önelégült mosollyal egyenesedtem fel. Az egész arcom és kezem fehér festékkel volt maszatos, de nem érdekelt. Kész volt és ez volt a lényeg.
- Hurrá! Végre kész van! – kiáltottam fel örömittasan és megragadtam a fekete zászlót, aztán a magasba emeltem.
- Ó itt vagy már épp akartam szólni, hogy... Váó de jól néz ki! – jelent meg Nanami a kezében egy bolyhos szőrkupaccal, ami Akaneko névre hallgatott és törvényesen egy macska volt.
- Ugye? – kérdeztem vissza nevetve és meglengettem a zászlónkat – Mától ez a Jolly Roger-ünk és bárki meglátja majd a jövőben, tudni fogja, hogy a Dragon kalózok jönnek! Háháhá! – büszkén és örömittasan nevettem fel, aztán elindultam a főárboc felé, hogy felhúzzam az újdonsült zászlónkat.
- Úgy van! – helyeselt Nanami is és vidáman a levegőbe emelte a kezeit a macskával együtt, aki viszont ezt nem díjazta annyira.
Ráharaptam az anyagra, aztán nekiveselkedtem és felmásztam az árbocon egészen a legtetejére. Mikor megérkeztem vidáman dudorászva kötöttem fel a zászlónkat. Hirtelen lábak topogtam fel a lábamtól kezdve a hátamon át egészen a vállamig.
- Szia Charlie. Nézd! Kész az új zászlónk! – mutattam neki is az újdonsült gyártmányomat. Charlie ránézett az említett objektumra aztán megeresztett egy széles mosolyt és egy felfelé mutató hüvelykujjal jelezte a tetszését. Ezt követően megpaskolta a vállamat és enyhén oldalra bökött. Követettem a tekintetemmel az irányt és a távolban egy szigetet láttam meg.
- Wáow!
Gyorsan lemásztam az árbocrúd feléig, majd elengedve leugrottam.
- Szárazföld! – újságoltam Nanami-nak.
- Tényleg? Akkor kikötünk igaz? - kérdezte ujjongva Nanami.
- Hát persze. Irány az ismeretlen sziget!
Elindultam a kormány felé és megfogva jobb oldalra pörgettem, mire a hajó éles kanyart vett. A sziget most így tőlünk enyhén balra lett, mire én újra megpörgettem a kormányt, ezúttal balra. Végül sikerült és beálltunk a megfelelő irányba a cikk-cakkozás után.
Néhány perccel később Nanami bukkant elő a kabinjából egy gurulós kis kocsival.
- Ideje vásárolni!
Egy kis izzadságcsepp gördült le a homlokomon.
- Ugye ez most nem komoly?

Kicsit kevesebb, mint tíz perc alatt el is jutottunk a szigethez. Azon belül is egy település kikötőjébe. Beparkoltunk és leengedtem a horgonyt, Nanami pedig felhúzta a vitorlákat.
- Nagyon fontos feladatot kapsz Charlie! Te leszel a hajó őrzője, amíg mi nem vagyunk itt!
Charlie kihúzta magát és szalutált egyet, majd elrohant és egyszer csak eltűnt a szemünk elől. Bizonyára álcázta magát.
- Akaneko! Akaneko hol vagy? – kiáltozta Nanami, de a szőrgolyó nem jött elő. Bizonyára jobb elfoglaltságot talált magának.
Nanami-val elindultunk a mólón a város belseje felé.
- Vajon hol lehetünk?
- Oprau-ban.
- Azta! Honnan tudod? Jártál már itt?
- Nem. Oda van kiírva – bökött Nanami az előttünk lévő hatalmas kifüggesztett vászonra, amire ez volt írva: Üdvözöljük Oparu városában! Beljebb haladva láthatóvá vált, hogy valamiféle ünnepség idején sikerült befutnunk ide. Legalábbis a város különös módon fel volt díszítve, illetve éppen folyt a díszítés. Különböző zászlókat húztak fel egyenruhás emberek. Érdekes módon rengeteg ember egy fajta színű egyenruhát viselt. Voltak vörösök, sárgák, narancsok, zöldek, kékek és lilák. A szín nélküli emberek pedig az utcákat söprögették, illetve takarították. Ez jött le legalábbis első ránézésre, mivel nem jutottunk beljebb, csupán néhány utcába sikerült bepillantani távolról. A kikötőt épp hogy elhagytuk és egy kisebb verekedés ütötte fel a fejét mellettünk. Úgy tűnt a vörösök és a sárgák kerültek összetűzésbe. Megörültem ennek. Jó rég volt már, hogy egy rendes bunyóban voltam, így az ujjaimat ropogtatva indultam meg, hogy segítsek a vörösöknek.
- Kai állj csak meg - fogta meg a vállamat Nanami.
- Mi az? - néztem vissza.
- Mi a vöröseknek drukkolunk vili?
Elmosolyodtam és visszafordultam a verekedők felé, aztán újra ropogtattam egyet a kezemen.
- Ez nem is volt kérdés.

Spoiler:

Nanami kezét össze csapva húzta ki magát büszkén és végig nézett újdonsült szobáján. Jó érzés volt látni az otthonos hangulatos kis szobát ami most már az otthona lesz. Idejét se tudta mikor volt saját szobája amibe tényleg szeretett visszatérni. Örömtelien vetette magát rá az ágyra és percekig csak tespedve nézett ki az ablakon. Kint gyönyörű volt az és Kay épp… Épp fogalma sem volt róla mit csinál, ez a tény viszont nem kecsegtetett sok jóval. A fiú szertelen életvitelét tekintve, jobbnak látta megnézni mit csinál még mielőtt valami orbitális baromságot követne el. Ölébe kapva Akanekot elindult meg keresni Kayt aki épp komolyan festegetett a hajón.
- Hurrá! Végre kész van! – hallotta örömteli kiáltását Nanami.
- Ó itt vagy már épp akartam szólni, hogy... Váó de jól néz ki! – táttotta el a száját Nanami. A Kay által készült zászló kifejezetten jól nézett ki.
- Ugye? Mától ez a Jolly Roger-ünk és bárki meglátja majd a jövőben, tudni fogja, hogy a Dragon kalózok jönnek! Háháhá! – felelte büszkén Kay, és már indult is kihelyezni az újdonsült zászlót.
- Úgy van! – felelte nevetve Nanami és magasba emelete Akanekot amit a macska egyáltalán nem díjazott, ennek pedig hangos nyávogással adott hangot. Nanami vigyorogva ölelte át a nagy szőrpamacsot.
- Úgye milyen szép Aka? – kérdezte tőle, mire a macska dorombolni kezdett. Nanami pedig ezt igennek vette.
Nanami letette a macskát és a hajó orrához sietett, hogy elsőnek láthassa a kifeszített kalóz zászlót.
- Szárazföld! – kiáltott le neki Kay.
- Tényleg? Akkor kikötünk igaz? – kérdezte ujjongva, nagyon megörült a hírnek és az első gondolata a csoki és az új ruhák voltak. Sőt elnézve vagyonát talán még egy újabb kardot is beszeret magának.
- Hát persze. Irány az ismeretlen sziget! - felelte mosolyogva Kay azzal már indult is a kormány felé navigálni. Nanami se maradt tétlen, lerobogott a szobájába hogy összekészítse a bevásárló körúthoz szükséges dolgokat.
Ahogy ez lenni szokott a lányoknál, Nanaminak is kb kettő perc volt össze készülni a vásárhoz, és szélsebesen robogott vissza kis guruló kocsijával a fedélzetre.
- Ideje vásárolni! – mondta felvillanyozva
- Ugye ez most nem komoly? – kérdezte aggódó tekintettel és izzadó arccal Kay. Nanami ezen csak nevetett.
néhány perc múlva el is értek a szigethez ahol kiköthettek.
- Akaneko! Akaneko hol vagy? – kezdte el keresni macskáját de az úgy fent eltűnt. Nanami bosszankodva indult meg Kay-el a mólón át a város felé. Rettentően feltudta dühíteni Akaneko ha ezt csinálta.
- Vajon hol lehetünk? – kérdezte Kay.
- Oprau-ban. – felelte Nanami egyszerűen.
- Azta! Honnan tudod? Jártál már itt?
- Nem. Oda van kiírva – bökött egy vászonra amin nagy betűkkel díszelgett: „Üdvözöljük Oparu városában! A városban valószínűleg valami fesztivál vagy ünnepség lehetett, mert mindenki kivolt öltözve és sokan zászlókat viseltek.
Rengeteg különböző színű zászló kissé rikítóan hatott a tömegben. A kikötő végében viszont egy kisebb verekedés állta kalózaink útját, melyben a vörös és sárga színűek mérték össze erejüket. Kay megropogtatva tagjait nagy hévvel indult el a verekedő tömeg felé.
- Kai állj csak meg - fogta meg a vállát Nanami.
- Mi az? - kérdezte
- Mi a vöröseknek drukkolunk vili? – mondta egy széles vigyorral az arcán.
- Ez nem is volt kérdés. – felelte mosolyogva azzal a tömegbe vetették magukat.

Nem kevéssé meglepő módon a vörös csapat nyer, hathatós segítségetekkel. Ti néhány kisebb karcolással megússzátok a verekedést, a másik csapat romokban. A jómodor azt diktálja, hogy hagyjátok távozni a sérülteket, akik egymást támogatva élnek is a lehetőséggel. A vörösök vezetője hozzátok fordul, és meghajol.
- Köszönjük a segítségüket! A sárga tábor szurkolói ismét elvetették a sulykot, megtámadták az egyik társunkat, aki a jogos helyen húzta fel a zászlónkat! - mutat rá egy apró, piros szalagra, ami a közeli házon lebeg.
A férfi mondatai több kérdést vetnek fel, mint amit megválaszolnak. Szerencsére látja rajtatok, hogy újak vagytok itt, és röviden elmondja nektek, mi is folyik itt.
- Minden három évben megrendezésre kerül egy harcművészeti bemutató a szigeten a dojo-k között. Minden szín egy-egy iskolát reprezentál, és az évszázadok során kialakultak a szurkolótáborok, akik óriási fogadásokat kötnek egy-egy győzelemre. Ez néha-néha harcba is átcsap, főleg, ha a másik csapat csalni próbál! - kezdi belelovallni magát a beszédbe. - A Sárgák a mi harcművészeink életére törtek!
Amennyiben még kérdéseitek vannak, tegyétek fel neki, majd a fickó meghív titeket, hogy látogassátok meg a vezetőséget. Amennyiben meglátogatjátok őket, mindenképpen belefolytok a dolgokba, míg ha távolmaradtok... Nos, akkor is, de nem foglaltok állást senki mellett sem.

Bevetettem magamat a tömegbe és egy jobb egyenessel indítottam egy sárga felé, aki éppen lázasan egy piros egyenruhásat püfölt. A megütött egyen éles lendülettel dőlt hanyatt. Ennyi viszont nem volt elég. Lerángattam egy sárgát, aki épp egy vörössel volt összecsimpaszkodva és birkóztak. Magam elé rántottam és orrnyergen fejeltem, majd egy bal horoggal kiterítettem. Ekkor valaki elkapott hátulról. Egy erős szorítást éreztem a nyakamon és már satuban is tartottak. Enyhén kiléptem oldalra, majd könyökkel küldtem neki egy gyomrost, amitől meglazult a szorítás. A gyomor könyökölés után egyből kiegyenesítettem a kezemet és egy lágyékcsapás lett belőle, amitől már végképp eleresztett. Hátranyúltam a kezemmel és átkarolva egy csípődobással már a földre is küldtem. Ekkor oldalról egy alsó ütés érkezett a bordámba, amitől felszisszentem és reflexszerűen megfeszítettem az ott lévő izmot. Oda fordultam és egy jobb horoggal próbálkoztam, de lehajolt előle. Viszont ez se jelentett gondot, mivel a problémát egy térdeléssel kompenzáltam, ami be is talált az arcba és ezt néhány lehulló fog jelezte, meg a sajgó térdem, amibe beleharapott. Hirtelen két oldalról belém karoltak és egy-egy sárga lefogta a kezeimet. Egy harmadik pedig fenyegetően megindult felém szemből. Fölszökkentem, mivel a két fickó úgy is megtartott és a szemben lévő sárga hasába rúgtam, majd tovább lépve az arcába tapostam és onnan lendültem tovább, majd teljesen átfordultam és kicsavartam a kezemet a két lefogó karmaiból. Ez után egyszerre előre ütöttem mindkét kezemmel, ami egy-egy találatot jelentett. A hátam mögött megpróbált elszaladni egy sárgaruhás, de megfordultam és még éppen idejében elkaptam a ruháját és visszarántottam. Rámarkoltam elől a ruha nyakánál és folyamatosan ütlegelni kezdtem a fejét.
- Vissza! Mindenki vissza!
A verekedés ekkor megállt és mindenki azonnal abbahagyta az ütlegelést. Én viszont ezzel mit sem törődve tovább folytattam a kezemben lévő fickó gyepálását. Néhány másodperc után azonban kapcsoltam.
- Ja vége? Hoppá bocsesz!
Elengedtem a fickót, aki nyekegve a földre esett. A sárgák rendezték a soraikat és összeszedegették a sérült embereket és lassan elsomfordáltak.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem most már jó napom van – fordultam vidáman Nanami-hoz.
- Ezt örömmel hallom – válaszolt Nanami szuszogva. Ekkor egy vörös ruhás fickó lépett oda hozzánk és meghajolt előttünk.
- Köszönjük a segítségeteket! A sárga tábor szurkolói ismét elvetették a sulykot, megtámadták az egyik társunkat, aki a jogos helyen húzta fel a zászlónkat! – bökött rá ekkor a fickó, aki valószínűleg a csapat vezetője lehetett egy piros szalagra, ami a szomszédos házon lebegett.
- De mi ez a sok színbe öltözött ember? – tette fel a kérdést Nanami jogosan, mivel erre én is nagyon kíváncsi voltam.
- Minden harmadik évben megrendezésre kerül egy harcművészeti bemutató a szigeten a dojo-k között. Minden szín egy-egy iskolát reprezentál, és az évszázadok során kialakultak a szurkolótáborok, akik óriási fogadásokat kötnek egy-egy győzelemre. Ez néha-néha harcba is átcsap, főleg, ha a másik csapat csalni próbál! A Sárgák a mi harcművészeink életére törtek!
Ezután a vörösök vezetője meginvitált minket magukhoz. Kérdően ránéztem Nanami-ra, aki nagy örömömre bólintott, így meg is indultunk valószínűleg a dojo-juk felé.

Az első gondolata az volt, hogy ilyen szedett vedett emberek elleni nincs értelme kardot használnia ez puszta kézzel is menni fog neki. Nanaminak nem kellett sokáig küzdő társ után keresgélnie. Nemére és szépségre tekintett nélkül egy hájas fickó nyomban fel emelte kezét és lecsapni készült rá. Nanami gyors mozdulattal kitér balra a férfi elől majd kardját hüvelyében tart elő kapta és tarkón vágta vele. Előre lépett néhány lépést és az előtte álló férfit hasba vágta jobb öklével. A férfi szívósabb volt mint gondolta hiszen válaszul egyenesen öklével támadott vissza. Nanami nem tudott kitérni az ütés elöl teljesen és a bal vállát érte. Zsibbasztó fájdalom áradt szét karjában, és ő az ütésre válaszul balra helyezve súlypontját erőteljesen fejbe rúgta a férfit. Abban a pillanatban amikor újra két lábon volt egy izmos kar úszott be szemei elé és ő az utolsó pillanatban guggolt le, elkerülve ezzel a támadást. Nanami maga mögé tett kezeit ezzel megtámaszkodva földön és egyenes a férfi lábaira rúgott. Ettől ellenfele elvesztette az egyensúlyát és hangosan csattan a földön Nanami előtt.
Nanami csak erre várt és abban a pillanatban a magasba emelte bal lábát és minden erejével a férfi hasába vágta. Egyenesen a gyomorszájba rúgott amitől a férfi fájdalmában felordított majd ájult rogyott vissza földre. Nanami szélessz vigyorral a száján pattan fel, és már meg is ragadta a hozzá legközelebb eső vállát. Hátra húzta a bal öklével betörte a férfi orrát. Hallotta ahogy a csontok ropognak, és érezte ahogy meleg vér lefolyik az öklén. Kezdett teljesen bevadulni és teljesen átadta magát hévnek. Ekkor egy magas férfi ragadta és hatalmas erővel rántotta hátra. Nanami egy kisebb repülés után a falnak csapódott, és összerogyott. Éles fájdalom nyílalt minden csontjába, szédül és feje lüktetet, de nem engedte testének hogy feladja a szolgálatot, támolyogva állt föl. A férfi széles vigyorral közeledett hozzá, láthatóan tetszett neki ahogy kiütötte Nanamit. Öklét a magasba emelve egyenesen Nanami fejére célzott, aki csak az utolsó pillanatra rántotta el fejét. A férfi ökle a falba csapódott, de nem rántotta vissza azonnal, megvetően nézte Nanamit aki lehajtott fejjel a földet bámulta. Ellenfele nem láthatta, Nanami széles vigyorát, hiszen ő csak erre a pillanatra várt, kardját megragadva a markolattal hatalmas ütést már Nanami tarkójára, és a férfi hangtalanul rogyott a földre.
- Vissza! Mindenki vissza! - - ordította el magát valaki mire, mindenki megállt. Nanami értetlenül nézet szét az utcán, a hang forrását keresve.
- Ja vége? Hoppá bocsesz! – szólalt meg Kay, kicsit bűnbánó tekintettel és elengedte az éppen akkor vert férfit.
A sárga ruhás társaikat támogatva kezdtek felszívódni mire Nanami felháborodva nézet. „Most meg mi van?Már is vége?!”
- Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem most már jó napom van – nézett rá Kay mosolyogva.
- Ezt örömmel hallom – felelte és ekkor vette észre, hogy hangosan veszi a levegőt. Fel se tünt neki eddig , hogy kissé kifárasztotta a verekedés.
- Köszönjük a segítségeteket! A sárga tábor szurkolói ismét elvetették a sulykot, megtámadták az egyik társunkat, aki a jogos helyen húzta fel a zászlónkat! – szólalta meg egy vörös ruhás férfi és egy közeli házon lévő piros szalagra mutatott.
- De mi ez a sok színbe öltözött ember? – kérdezte Nanami.
- Minden harmadik évben megrendezésre kerül egy harcművészeti bemutató a szigeten a dojo-k között. Minden szín egy-egy iskolát reprezentál, és az évszázadok során kialakultak a szurkolótáborok, akik óriási fogadásokat kötnek egy-egy győzelemre. Ez néha-néha harcba is átcsap, főleg, ha a másik csapat csalni próbál! A Sárgák a mi harcművészeink életére törtek!
A férfi meghívta őket dojojukba. Nanami látva Kay arcán megjelenő mosoly, belátta a vásárlást kénytelen lesz későbbre halasztani.

Feltevésetek helyes, a piros díszkíséret a dojo-ba kísér titeket. Útközben nem történik semmi érdekfeszítő, habár a csapatok szurkolói megnéznek titeket, és híretek gyorsan el fog terjedni a szigeten. Némi gyaloglás után már köszönthetitek is az "öreget", vagyis a csapat sportolóinak tanítóját. Fehér kimonóban ül a terem közepén, a földön, körülötte néhány piros ruhás, kardot viselő fiatal ül. Nem fiatal (negyven év fölötti, a körülötte ülők huszonöt körüliek), de mégis úgy érzitek, hogy egy kézzel is el tudna bánni veletek. A fiatalabbak (összesen hárman) próbálnak rá hasonlítani, de nincs meg bennük ez a kisugárzás, habár ők sem tűnnek veszélytelennek. Mikor megérkeztek, kísérőitek gyorsan letérdelnek és meghajolnak felé, majd gyorsan beszámolnak a történtekről.
- Köszönöm, barátaim. - biccent felétek az öreg. - Akari vagyok, a Vörös Dojo vezetője. Azt javaslom, hogy ez után ne menjetek ki az utcára, amíg tart a verseny. Az utazókat gyorsan beszippantja valamelyik csapat, mint ahogy azt ti is tapasztalhattátok, és a többi csapat nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfelekkel. Felajánlom szerény dojo-mat hajlékul, míg itt tartózkodtok, és amennyiben érdekel, meghívlak a versenyre is, mely holnapután fog kezdődni. Ők a tanítványaim, akik részt vesznek a viadalon. - mutat rá a mellette ülőkre.
A "szerény" dojo nagyjából a város határán van, röpke néhány száz négyzetméteres területen helyezkedik el, melynek egy része gyakorlótér, de rengeteg épület is található ott, melyekben kényelmes szállást találhattok. Az előző döntés még mindig fennáll: vagy elfogadjátok, és végleg elkötelezitek magatokat (a többi csapat szemében) a pirosak mellett, vagy megpróbálhattok a városban szállást találni. Esetleg visszamehettek a hajóra.
Idáig nem szabtam meg az időpontot, és ti sem tettetek rá utalást, úgyhogy nemsokára esteledik. Posztotok addig tartson, míg éjjel arra nem ébredtek, hogy valami, vagy valaki motoszkál a szállásotok körül, függetlenül a választástól.

Elindultunk a pirosak kíséretében a dojo felé. Útközben rengetegen meg bámultak minket, de én csak kedvesen integettem nekik. Elérve a helyet elakadt a lélegzetem. A dojo előtt egy gyönyörű szép, gondozott kert volt kis halas tóval. Maga az épülete egy két emelet magas szimmetrikus és teljesen szabályos szerkesztésű faépület volt. Mindkét szinten piros színű íves tetőlátszott.
A kísérőnk elhúzta az ajtót és bevezetett minket. Egy tágas terembe jutottunk, ahol a padlón sorban tatamik helyezkedtek el. A terem közepén ült egy öreg ember, fehér ruhában. Mellette jó pár huszonéves körüli, piros ruhás, kardos fiatal ült. Pontosan ugyanabban a pózban, mint az öreg. Úgy tűnt róla lesik a példát. Amit nem is csodáltam, mert a fickóban volt valami kézzel megfoghatatlan dolog. Talán valami aurája lehet, mindenesetre kinézete ellenére sugárzott belőle az erő.
Amint beértünk a kísérőink leborultak elé és beszámoltak a városban történtekről. Miután végzett, az öreg felénk nézett aztán biccentett.
- Köszönöm, barátaim. Akari vagyok, a Vörös Dojo vezetője. Azt javaslom, hogy ez után ne menjetek ki az utcára, amíg tart a verseny. Az utazókat gyorsan beszippantja valamelyik csapat, mint ahogy azt ti is tapasztalhattátok, és a többi csapat nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfelekkel. Felajánlom szerény dojo-mat hajlékul, míg itt tartózkodtok, és amennyiben érdekel, meghívlak a versenyre is, mely holnapután fog kezdődni. Ők a tanítványaim, akik részt vesznek a viadalon.
Az öreg a mellette ülő piros ruhásokra mutatott. Nanami-val összenéztünk és egy pillantás elég volt ahhoz, hogy mindketten tudjuk, ugyanarra gondol a másik is. Elvigyorodtam és visszafordítottam a tekintetemet a mesterre.
- Köszönjük – hajoltam meg előtte – Elfogadnánk mindkét ajánlatát – gondoltam a szállásra és a versenyre való meghívásra is.
- Ennek örülök.
Az öreg intett egyet, mire a kísérőnk felállt a földről és kivezetett minket az épületből. Megkerülve láttam csak meg, hogy nem csak egy épületből – ami valószínűleg az edzőterem volt -, hanem egy egész épület komplexumból áll a telek. A vörös zászlóból ítélve, pedig mind az övéké lehetett. A dojo egyik mellék épületében kaptunk szállást. A szoba elég szerény berendezésű volt, de legalább kaptunk. Középen egy alacsony kisasztal, oldalt a falnál pedig egy-egy összehajtott futon volt. Miután meg mutatták a szobánkat magunkra hagytak, kint pedig a nap már kezdett nyugovóra térni.
- Kíváncsi vagyok erre a versenyre holnapután – szólalt meg Nanami és megragadott egy futont. Mellé léptem és széthajtottam a sajátomat, majd elkezdtem a szemben lévő falhoz ráncigálni.
- Én is. Alig bírom kivárni – mondtam izgatottan.
- Sejtettem, de ha lehet, ne köss bele ott senkibe. Nem hinném, hogy holmi kis nyikhajok lesznek ott.
Akaratlanul is elvigyorodtam, ahogy bele gondoltam.
- Ugyan már. Úgy ismersz, mint aki keresi a bajt? Úgy is leverem mind.
Azzal egy utolsó taszítottam a matracomon és az végre beállt a helyére, ahova szántam.
- Pontosan erről beszélek! – kapta fel a vizet Nanami és fenyegetően megrázta az öklét felém miközben ordított. – Haj… Hiába beszélek… - sóhajtott fel végül, majd miután lehiggadt és elgondolkozott valamin hozzátette:
- Egyébként kíváncsi vagyok, hogyan harcolnak.
- Hát a sárgák puszta kézzel elég bénán az biztos… De talán a többi szín nagyobb kihívást jelent majd.
- Jézus Kay, már megint ezen jár az eszed? Istenem... te menthetetlen vagy! Figyelj, te is láttad a dojo tulaját, nagy valószínűséggel az össze "színnek" – itt a kezeivel kis idézőjeleket mutogatott – van egy hasonló vezetője és a nyakamat rá hogy nem csak a kocsmai verekedéshez értenek. Érted? Ezért kell távol maradnunk, na meg nem lenne jó tengerészekbe botlani sem.
- A távolság csak nekem kedvez – vigyorodtam el és lekaptam a hátamról az egyik páncélöklömet és kibiztosítottam. Nanami erre elvigyorodott.
- De azért ha már kikezdesz valakivel akkor tedd amikor én is ott vagyok... majd én fedezlek hátulról.
- Okés – fordultam felé és egy felfelé mutató hüvelykujjal jeleztem a helyeselésem.
Ezek után még egy óráig szöszmötöltünk a szálláson. Én leoperáltam magamról a fegyvereimet és megtisztogattam őket, aztán az ágyam melletti falhoz támasztottam őket, a pisztolyokat pedig a párnám mellé tettem. Ráugrottam a futonra és gyorsan betakaróztam, aztán már húztam is a lóbőrt.
Nanami hangjára ébredtem fel.
- Kay… Kay!
- Mi az már… - nyögtem ki erőtlenül és a fejemre húztam a párnát.

Nanami csendben haladt Kay mellett és azon tűnődött tényleg jó ötlet volt a pirosokkal tartani. Bár néhány perc múlva rájött nem igen tud felhozni olyan érvet ami ezen cselekedet kizárása mellett állna így inkább csak a várost figyelte. Az ember eltávolodtak tőlük, ő pedig nem értette miért. Kellett neki néhány perc mire felfogta hogy a kizárólag azért bámulják őket mert a pirossakkal haladnak az úton. Kifejezetten zavarta ahogy a tömeg bámulta őket, kivált kép hogy a fejükön vér díjvolt. Nem tudta hova juthatott már el körözési plakátjuk de így már sokkal nagyobb volt az esélye hogy felismerik. Amikor viszont Kayhez fordult, hogy beszéljen vele erről Kay abban a pillanatban fordította arcát felé széles mosollyal. Nanami értetlenül meredt rá, aztán megértette nem neki mosolyog hanem a tömegnek, és közben integet. „ Degenerált” – jegyezte meg magában és egy lesúlytó pillantást küldött a fiú felé, bár Kay ezt észre se vette.
A dojo előtt szépen gondozott kis kert állt, egy apróbb halastóval. A hatalmas épület tekintélyt parancsoló kisugárzás egy pillanatra meg toppantotta Nanamit. „Jesszus hova jöttem én…” szólalt meg elhűlve magában.
Kísérőik elhúzták előttük az ajtót, de Nanami kissé félve lépett be. Túl nagyon volt ez a ház és kifejezetten emlékeztette nagyapja házára ahol kicsinek sokat járt. Egy tágas terembe kisérték őket a padlón renget tanami feküdt egymás mellett. Nanami kíváncsian tekintett körbe, kíváncsi volt milyen helységben járhatnak most, de hamarosan rá jött. A terem közepén török ülésben egy idős de még is erős férfi ült. A férfi tiszta szemei erőt és tekintély sugároztak, Nanami pedig érezte ahogy végig méri. Nem tetszett neki ez az érzés, egy pillanatra azt érezte mintha össze nyomná. férfi mellett egy tucat fiatal fiú ült hasonló pózban piros ruhában. Talán a tanítványai lehettek, de ez már kevésbé érdekelte Nanamit.
Amikor a férfi közelébe értek, ő csak biccentet, és kísérőik csendben távoztak.
- Köszönöm, barátaim. Akari vagyok, a Vörös Dojo vezetője. Azt javaslom, hogy ez után ne menjetek ki az utcára, amíg tart a verseny. Az utazókat gyorsan beszippantja valamelyik csapat, mint ahogy azt ti is tapasztalhattátok, és a többi csapat nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfelekkel. Felajánlom szerény dojo-mat hajlékul, míg itt tartózkodtok, és amennyiben érdekel, meghívlak a versenyre is, mely holnapután fog kezdődni. Ők a tanítványaim, akik részt vesznek a viadalon. – mutatott a mellette ülök fiatal fiúkra. „Hát én azt hittem az össze a tanítványod de akkor mindegy…” – jegyezte meg magában Nanami. Ekkor Kay kérdőn nézett rá mire ő csak egy apró fejbólintással jelezte, hogy részéről mehet a dolog. Kay láthatóan megörült a dolognak és a tőle megszokott optimista mosollyal fordult a Akari felé.
- Köszönjük – felelte és meghajolt. – Elfogadnánk mindkét ajánlatát.
- Ennek örülök. – válaszolta Akari, majd intett egyet a kísérőknek akik kivezették Nanamiékat az épületből. Amíg szállásuk felé haladtak, Nanami azon gondokozott vajon Akanekonak nem lesz baja a hajón. De aztán belátta fölösleges aggódnia. Akaneko az a macska volt aki a jég hátán is megélne, tehát kizárt hogy ne találja fel magát egy hajon. Egyébként is esteledett, és tekintve hogy már elkötelezték magukat a pirosak mellett, nem biztos hogy jó ötlet lett volna vissza indulni a hajóhoz.
A szállások a hatalmas épületen kívül egy mellék épületben volt, ahogy eddig se itt se volt semmi különös a berendezésben teljesen átlagos volt. Miután átadták a szobát el is köszöntek Nanamiéktól.
Nanami fejében tovább pörögtek a gondolatok még akkor is amikor ágyával kezdett bíbelődni.
- Kíváncsi vagyok erre a versenyre holnapután – osztotta meg véleményét Kayel ahogy az egyik futon húzta a szoba túloldalára.
- Én is. Alig bírom kivárni – felelte kisgyermek izgatottsággal. „ Na tesék már is heyben vagyunk” – jegyezte meg magában Nanami.
- Sejtettem, de ha lehet, ne köss bele ott senkibe. Nem hinném, hogy holmi kis nyikhajok lesznek ott.
Kay erre csak vigyorogni kezdett.
- Ugyan már. Úgy ismersz, mint aki keresi a bajt? – kérdezte de hangjában ott volt az irónia - Úgy is leverem mind. – tette hozzá kissé fölényesen. Nanami mélyet sóhajtott. Kezdte belátni Kay valószínűleg úgy született hogy szemernyi realitás nem szorult belé.
- Pontosan erről beszélek! – pirított rá Kayre, miközben fenyegetően megrázta öklét. – Haj… Hiába beszélek… - sóhajtott fel és újra a gondolataiba meredt. „Talán jobb is így… Végtére is én se találkoztam volna ezzel a csodamadárral ha vereti össze magát. - Egyébként kíváncsi vagyok, hogyan harcolnak. – tette hozzá Nanami.
- Hát a sárgák puszta kézzel elég bénán az biztos… De talán a többi szín nagyobb kihívást jelent majd. – felelte Kay.
- Jézus Kay, már megint ezen jár az eszed? Istenem... te menthetetlen vagy! Figyelj, te is láttad a dojo tulaját, nagy valószínűséggel az össze "színnek" – és kezével kis macskakörmöket rajzolt a levegőbe – van egy hasonló vezetője és a nyakamat rá hogy nem csak a kocsmai verekedéshez értenek. Érted? Ezért kell távol maradnunk, na meg nem lenne jó tengerészekbe botlani sem.
- A távolság csak nekem kedvez – felelte optimistán vigyorogva. Erre már Nanami se bírta tovább, az ő arcára is mosoly ült ki.
- De azért ha már kikezdesz valakivel akkor tedd amikor én is ott vagyok... majd én fedezlek hátulról.
- Okés – felelte Kay.
Kay ezek után a fegyverei tisztásával foglalkozott, Nanami pedig Az ágyon feküdve nézett kis az ablakon. Nem szeretett idegen helyen aludni de az elmúlt egy évben már megszokta. Nem sokkal ezután elnyomta az álom. Az éjszaka közepén ébredhetett fel, bár maga se tudta mennyi az idő. De valami fura motoszkálást hallott. Nem tudta megállapítani pontosan mi vagy ki lehet a zaj forrása de rossz előérzete támadt. Keze a futon melletti kardra téved és erősen megszorította markolatát ekkor meghallotta Kay mély szuszogást, és úgy döntött jobb ha felébreszti még mielőtt valami rossz történne.
- Kay… Kay! – suttogta Nanami.
- Mi az már… - nyögte miközben a fejére húzta a párnát.
- Valaki van itt! Azt hiszem bajban vagyunk.

- Valaki van itt! Azt hiszem bajban vagyunk.
- Biztos a szobaszerviz… - dünnyögtem a párnám alól.
- De itt nincs is szobaszerviz!
- Miért hol vagyunk?
- A dojo-ban te agyoniskolázott! – felelte ingerlékenyen Nanami és az öklét lóbálta felém.
- Nyugalom. Nem kell úgy ordibálni – mondtam neki álmosan, ám ekkor én is meghallottam a kinti járkálást. Néhány lépés után viszont folyamatosan halkulni kezdett.
- Látod? Már el is ment. Na jó éjt – azzal visszadőltem a párnámra és megkíséreltem visszaaludni. Ez viszont nem volt olyan könnyű, mert Nanami ismét felrázott.
- Kay itt valami tényleg nincs rendben. Egyre melegebb van és …
- Jól van, jól van. Ha kinézek megnyugodsz végre? – tettem fel a költői kérdést és álmosan feltápászkodtam a matracomról és az ajtóhoz tántorogtam. Megdörzsöltem a szememet és ásítottam egyet, aztán eltoltam az ajtót.
Hirtelen forróság csapott az arcomba és füst tódult be az ajtón a szobába. A folyosót már a lángok mardosták. Több se kellett, az álom azonnal eltávozott a szememből és egy csapásra felébredtem.
- Na basszus! Ránk gyújtották a házat, azok a szemetek!
Gyorsan becsaptam az ajtót, mielőtt még több füst és hő ömlött volna be a szobába.
- És most mégis mit csináljunk?
- Hát kimegyünk – feleltem neki egyszerűen.
- De az ajtón nem tudunk! Ég az egész folyosó!
- Ki mondta, hogy az ajtón megyünk? – kérdeztem tőle vigyorogva és a páncélöklömért nyúltam. Felkaptam, majd a fal felé fordítottam és meghúztam a ravaszt. A falon egy hatalmas lyuk keletkezett, amin kiugorhattunk. Mivel az első emeleten volt a szobánk nem volt vészes az ugrás. Visszanéztem az épületre, amit lassan teljesen elemésztettek a lángok. Az ugrásunk után nem sokkal jutott be a tűz a szobánkban. Ha még sokáig maradtunk volna bent, biztos mi is elégtünk volna. Még szerencse, hogy Nanami felébresztett.
A szóban forgó személy ekkor megbökte a vállamat.
- Nézz csak oda Kay.
Az említett irány felé fordultam és megláttam egy kisebb fáklyás csoportot, ahogy tőlünk ellentétes irányba szaladnak. Valószínűleg ők lehettek a gyújtogatók.
- Kapjuk el őket!
Nanami egyetértően bólintott, aztán elkezdtünk utánuk futni. Néhány tíz méter után a dojo-ból örömujjongás hallatszódott és egy csapat tört ki, majd tűnt el. A dojo úgyszintén lángra kapott és Nanami megtorpant.
- Segítenünk kell az oltásban! Még az is lehet, hogy vannak még bent emberek!
- Mi? És hagyjuk meglógni őket? Ránk gyújtották a házat!
- Az most várhat! Előbb segítsünk – zárta le a témát Nanami és elindult a dojo felé. Pár másodpercig csak álltam és váltogattam a tekintetemet a távolodó emberek és az égő dojo között.
- De hát én eddig csak szítottam a tüzet, nem oltottam!
Újra pillanatváltás a két lehetőség között, aztán megfordultam és a dojo felé kezdtem futni én is.
- Áh a francba is!
A dojo-ból kimenekítettünk három embert, aztán nagy nehezen sikerült eloltanunk a tüzet, bár nem sokat tudtam ebben segíteni. Szerencsére senki nem halt meg, Nanami pedig gyorsan ellátta a sérülteket. Közben kiderült az éjszakai támadás igazi célja. A pirosak egyik embere elveszett és úgy tűnt az ismeretlen származású gyújtogatok ragadták magukkal. A hab a tortán az volt, hogy az a fickó, akit magukkal vittek, ő volt a legesélyesebb jelölt a pirosak közül.
- Egyet se féljen főnök, visszahozzuk az emberét.
- Megtennétek? Ó nagyon köszönöm. Hálám örökké üldözni fog titeket!
- Ugyan semmiség. Ez a minimum a szállásért cserébe. Ilyen padlófűtést bármelyik panzió megirigyelne.

- Valaki van itt! Azt hiszem bajban vagyunk. – suttogta Nanami aggódva.
- Biztos a szobaszerviz… - nyöszörögte vissza Kay. Nanami valahogy érezte másra nem számíthat. Kaytől ez a fajta reakció teljesen megszokott volt. „Istenem miért versz engem?!”
- De itt nincs is szobaszerviz! - folytatta kissé ripakodva.
- Miért hol vagyunk? – kérdezet vissza Kay mire Nanami csak egy hátast dobott. „Egyszer megverem!”
- A dojo-ban te agyoniskolázott! – suttogta miközben szemei lángra gyúltak és fenyegetően emelete öklét Kay felé.
- Nyugalom. Nem kell úgy ordibálni – felelte álom ittasan, de Nanami figyelmen kívül hagyta a választ. Újra fülelt de most semmit nem hallotta.
- Látod? Már el is ment. Na jó éjt – hanyatlott vissza a párnára, és már folytatta is a durmolást. Nanami érezte, ahogy vérnyomása az egekbe szökik. „Na azt már nem!” – jelentette ki magában határozottan. Innentől eltökélt szándékává lett ébren tartani Kayt ha van értelme, ha nincs. De ekkor valami teljesen másra lett figyelmes. A szoba hőmérsékletére, meleg volt lassan már izzadni kezdet a takaró alatt.
- Kay itt valami tényleg nincs rendben. Egyre melegebb van és … – kezdte.
- Jól van, jól van. Ha kinézek megnyugodsz végre? – fortyant fel kissé, és álmosan feltápászkodott. Megdörzsölte szemét és hatalmasat ásított, majd komótosan kimászott az ágyából. Amikor Kay elhúzta az ajtót vörös fény töltötte be a szobát, a padlón lassan szúró füst kezdett el bekúszni a szobába. Nanami azonnal kipattant az ágyából és felkapatta kardját. „Rohadt életbe!”
- Na basszus! Ránk gyújtották a házat, azok a szemetek! - konstatálta Kay a helyzetet és azzal a lendülettel be is vágta az ajtót.
- És most mégis mit csináljunk? – kérdezte kissé aggódva Nanami.
- Hát kimegyünk – felelte olyan természetes hangon Kay mintha csak a reggeliről beszélgettek volna. „Hogy a picsába tud ilyen nyugodt lenni?!” – akadt ki Nanami.
- De az ajtón nem tudunk! Ég az egész folyosó!
- Ki mondta, hogy az ajtón megyünk? – nézett rá vigyorogva. Ez volt az arc, amiről Nanami már tudta, itt semmi ésszerűre ne számítson. Felkapta páncél öklét és egyenesen a falra célzott. Kay módszere bevált, a termetesen lyukon egyenes a kertbe tudtak ugrani. Lentről még borzalmasabb látványt nyújtott a hajlékuk, már több helyen omladozott. Nanami szíve elszorult egy pillanatra, amikor arra gondolt vajon ki élhette még túl a tűzvészt. Ekkor viszont valami más vont a el figyelmét. Nem messze tőlük egy néhány ember szaladt el fáklyákkal a kezükben.
- Nézz csak oda Kay. – bökte meg Kayt.
- Kapjuk el őket! – jött a válasz, Nanami egy percig sem ellenkezett, örült hogy kiadhatja dühét. Néhány méterrel odább viszont hangos kurjantások öröm ittas kiáltások hallatszódtak. A dojó lángokban állt.
- Segítenünk kell az oltásban! Még az is lehet, hogy vannak még bent emberek! – kapta el Kay karját.
- Mi? És hagyjuk meglógni őket? Ránk gyújtották a házat! – ellenkezet a fiú.
- Az most várhat! Előbb segítsünk – kiáltott rá ellentmondást nem tűrő hangon. Kay néhány másodpercig csak állt és nézte hol a dojot hol Nanamit, de végül beadta a derekát
- De hát én eddig csak szítottam a tüzet, nem oltottam! – esett ki belőle. Nanami valami teljesen másra számított, mint például „igazad van” vagy épp „ menjünk, mentsük meg őket” jelmondatokra. Azt hitte már megszokta Kay egyszerűségét, de most újra rá kellett jönni, ez egyáltalán nem így van, a fiú még most is képes tagbaszakadt baromságokkal traktálni.
- Áh a francba is!
A dojóból már teljesen lángolt, Nanami azonnal berohant hátha talál valakit, de mindössze három embert sikerült kihozniuk a lángok közül. Amíg a többiek a lángokkal foglakoztak, a három férfi égési sérüléseit látta el. A füstmérgezés már teljesen más tészta volt, az egyetlen gyógyszer amivel szolgálni tudott már kifogyóban volt. Amíg el látta a sérülteket azt is megtudta mi volt a támadás célja. A legesélyesebb embert elrabolták így a pirosakat kiütötték nyerési pozíciójukból. Nanamiban egyre csak gyűlt a düh. „Hogy lehet valaki ennyire aljas? Egy rohadt meccsért képesek mások életét kockára tenni!”
- Egyet se féljen főnök, visszahozzuk az emberét. – szólalt meg Kay ezzel kizökkentve Nanamit a szitkozódásból. Viszont a mondat tartalmát csak később sikerült felfognia.
- Megtennétek? Ó nagyon köszönöm. Hálám örökké üldözni fog titeket!
- Ugyan semmiség. Ez a minimum a szállásért cserébe. Ilyen padlófűtést bármelyik panzió megirigyelne. – nevetett fel Kay. „Ember… Tőle megszokott baromság…”
- Elnézést, a kapitányom nem teljesen százas de ne aggódjon tényleg vissza hozzuk! – tette hozzá magyarázat képen látva a férfi arcát.

- Elnézést, a kapitányom nem teljesen százas de ne aggódjon tényleg vissza hozzuk! – szólt közbe Nanami.
A nagy dojo oltása után sorra került a többi épület is, majd jöhettek a sérültek ellátása, amiben Nanami vállalt nagy segítséget.
Eközben az öreg elővarázsolt egy papír darabot a ruhája ujjából és átnyújtotta nekem.
- Ez meg micsoda? - kérdeztem tőle, csodálkozva, de azért elvettem tőle és elkezdtem széthajtani.
- A sziget térképe - mondta, amiről a széthajtás után én is megbizonyosodhattam. Nanami ekkora befejezte a sebesültek ellátását és csatlakozott hozzánk. Büszkén kezdtem el mutogatni neki a frissen kapott papírdarabot.
- Nézd! Van egy térképünk!
- Fantasztikus. És tudjuk hova kell mennük?
- A sárga x jelöli a támadók dojo-ját. Valószínűleg oda vitték a foglyul ejtett növendékünket. Szerencsére nincs messze. Gyorsan elérhetitek.
Összecsavartam a térképet és beleütöttem a bal kezembe és diadalittas arcot vágtam.
- Vegye úgy, hogy már el is van intézve!
- Azért ne bízd el ennyire magad - intett óva Nanami, majd az öreghez fordult - Megtesszük, amit tudunk.
Így hát el is indultunk. Elsősorban elhagytuk a katasztrófaövezetnek elkönyvelt dojo-t. Amint kiértük a telekről és nyitottam volna szét az összetekert térképet, Nanami kikapta a kezemből.
- Héé!
- Ezt majd kezelem én. Neked legyen gondod a másik dojo embereire.
Elvigyorodtam és megropogtattam az öklömet.
- Rám bízhatod őket.
Nanami széthajtotta a térképet és nézegetni kezdte. Fölemelte a fejét és körbe nézett a tájon, aztán magunk mögé a dojo-ra, végül pedig újra a térképre. Hümmögött egyet, aztán elindult a közeli erdő irányába. Gyorsan fölzárkóztam mellé és a környezetet kémleltem. Míg ő némán vezetett és a térképet bújta, én az esetleges támadókat, vagy csámborgó sárgákat kerestem a szememmel.
Utunk során átvágtunk az erdőn és néhány kisebb patakon, meg egy nagy folyón. Csetepatéba sajnos nem keveredtünk. Csöndes volt az erdő leszámítva baglyok huhogását, ami olykor a frászt hozta rám. Félelmetes lények voltak, ahogy a fejüket forgatták.
A fák ágai mögül végül előbukkant a dojo sziluettje a sötétben. Hasonlóan nézett ki a vörösökére. Legalábbis az építészeti stílusa. Az alapanyagai viszont már egy sokkal masszívabb építészeti kellék volt. A kőből készült épületeken kívül a zászlók színe is más volt, de nem is vártunk mást.
Ahogy megláttuk a dojo területét, akkor érkezhetett vissza az utolsó csapat is. Egy hat-hét fős csapat rongyolt be egy kapun, amit rögtön utánuk be is csukták az őrök.
- Olyan mintha egy erőd lenne ez az egész. Nyilván számítanak valami támadásra, ezért nagyon óvatosan kell bejutnunk. Talán még álruhát is szerezhetnénk, hogy könnyebben mozogjunk bent. Kay?
Nanami ekkor vette észre, hogy eddig hiába beszélt, mert elmentem mellőle és oda futottam a falhoz, majd lekaptam a hátamról a bazooka-mat. A fal felé céloztam és meghúztam a ravaszt. A hatalmas dördülés után a lövedék átszakította a falat és egy jókora lyukat robbantott a falba, amint könnyűszerrel átjuthattunk.
- A bejárat előállt.
Nanami még mormogott valamit, aztán ő is kivált a bozótból és felém szaladt óvatosan. Visszaakasztottam a hátamra a fegyveremet, aztán mikor Nanami elért, behatoltunk a dojo területére.
- És most merre?
- Hát mivel valószínűleg meghallották a lövést mindegy, mivel mindenki ide fog jönni.
- Akkor meg mégis mi a frászért kellett neked berobbantanod a falat?! - akadékoskodott Nanami meglehetősen hangosan.
- Ne ordíts, mert tudni fogják, hogy még itt vagyunk.
- Amúgy is mindenki tudja, te vadbarom! - azzal lenyomott egy tockost a fejemre.
- Jól van, jól van. Mit szólsz akkor ahhoz? - böktem egy alacsony épületre, miközben a fájó részemet dörzsölgettem.
- Miért pont oda?
- Mert olyan konyha kinézete va...
Újabb ütés érkezett a fejemre, de már a föld adta a párját.
- Ne idegesíts jobban! Hihetetlen vagy! Oda megyünk - mutatott egy tőlünk balra lévő épületre - Valószínűleg az lesz a fogda.
Fölkeltem a földről és kocogó futásban elindultunk a fogda felé. Lehalásztam a hátamról a páncélöklömet és a tőlünk legtávolabbi magas épület tetejét becélozva tüzet nyitottam. Felkészülve a következményekre azonnal lehajoltam, amit nagyon is jól tettem, ugyanis Nanami ökle fésülte meg a hajszálaimat.
- Állítsál már magadon! Nem hiszem el, hogy nem bírod ki egy percig rombolás nélkül!
- Hé csak figyelem elterelés! Most azt hiszik, hogy ott vagyunk!
- Ja, akkor jó. Szép munka.
Hamar elértük az épületet. Útközben azonban volt jó néhány tag, akit lekellett rendeznünk és szerencsére egyik sem tudott semmilyen módon riadót fújni. Az épület mellet még lerendeztünk két őrt, aztán megálltunk a bejárati ajtó előtt néhány méterrel.
- És most? Nem kopoghatunk be csak úgy - aggodalmaskodott Nanami.
- Miért ne?
Bekopogtam a vasajtón és vártunk. Pár másodpercen belül elcsúszott a retesz és a rács mögül kinézett egy borostás férfi. Abban a pillanatban előrántottam az övemről a pisztolyomat és a fickó képébe toltam.
- Légy jó fiú és nyisd ki az ajtót.
A férfi arcán látszott, hogy próbálja feldolgozni az őt ért információkat, amikre abszolút nem számított. Némi mérlegelés után nem talált más megoldást, minthogy megadja magát. A halk kattanás jelezte, hogy kinyílt a zár. A szabad kezemmel ráfogtam az ajtóra és hirtelen egy erőset taszítottam rajta. A férfi feje először a vasajtón, majd a kőfalon koppant. végül csak annyi hallatszódott, hogy a földre rogy az eszméletlen test.
Beléptünk a fogdába, aztán gondosan becsuktuk magunk után az ajtót és bezártam. Az őrt félrehúztam egy félreeső mélyedésbe és ott a falnak támasztottam. Miután megpaskoltam a fejét tovább indultunk átkutatni a helyet.
A fogdájuk eléggé pangott. A cellák üresek voltak. Az őrökből is kevés volt. Szerencsére őket is sikeresen különösebb gond nélkül leszereltük. Már épp kezdtünk arra a feltevésre jutni, hogy rossz helyen járunk, mikor Nanami megpöcögtette a vállamat.
- Abba a szobában jártunk már? - mutatott egy vaskilincses faajtóra, amin egy kis rácsos ablak volt.
- Nem rémlik... Nézzük meg.

Miután a dojok oltását befejezték és ellátta a sérülteket fel állt kicsit levegőzni. Az éjszakai hűs levegő segített ki tisztítani a gondolatait, és kicsit szusszanni egyet. Amíg állt és a tájat szemlélte, észre vette Kayt is aki nagy erőkkel kalimpált felé.
- Nézd! Van egy térképünk! – kiáltotta neki. Nanamit valahogy nem dobta fel hír.
- Fantasztikus. És tudjuk hova kell mennük?- kérdezte kissé szarkasztikusan.
- A sárga x jelöli a támadók dojo-ját. Valószínűleg oda vitték a foglyul ejtett növendékünket. Szerencsére nincs messze. Gyorsan elérhetitek. – felelte a főnök. „Nagyszerű most már hívatásos megmentők vagyunk?” – tette fel magába a kérdést.
Kay nem osztotta Nanami letörtségét és vidáman össze csavarva a térképet csapott kezébe.
- Vegye úgy, hogy már el is van intézve! – „Ó istenem… mond mit vétettem ellened… valyon azt tudja hogy mekkora a dozso és hányan őrzik? Fogadok nem… „
- Azért ne bízd el ennyire magad – szólt rá - Megtesszük, amit tudunk. – fordult újdonsült főnökéhez, majd egy köszönéssel elindult a már száguldó Kay után.
Amint be érte a fiút könnyed mozdulattal kapta ki kezéből a térképet.
- Héé! – reklamált Kay.
- Ezt majd kezelem én. – jelentette ki ellent mondást nem tűrően. - Neked legyen gondod a másik dojo embereire.
- Rám bízhatod őket. – felelte kezét ropogtatva hatalmas vigyorral az arcán.
A térkép bár nem volt bonyolult és könnyen lehetett rajta tájékozódni, még is okozott némi fejtőrést Nanaminak. A nagy kérdés az volt honnan a legjobb megközelíteni az ellenség területét. Végül is egy kisebb kerülővel vette célba a bázist. Számba véve ugyan is a dozso elhelyezkedését és a legforgalmasabbnak vélhető helyet arra jutott, hogy keleti szárnyat őrzik a leg kevésbé hiszen ott nagyon forgalomra nem lehet számítani, de az is meglehet, hogy téved. Az erdőn átvágva közelítették meg az épületet ami inkább hasonlított egy monstrum nagyságú erődre, mint egy dozsora. Kőből épült masszív falai, valamint magas kerítése egyértelműen támadások legsikeresebb kivédésére lett tervezve. Nanami nem mesze az építmény előtt meg állt és néhány percig a bokrok közül kémlelet. Ekkor érkezett meg ugyan is egy hat hét fős csapat.
- Olyan mintha egy erőd lenne ez az egész. Nyilván számítanak valami támadásra, ezért nagyon óvatosan kell bejutnunk. Talán még álruhát is szerezhetnénk, hogy könnyebben mozogjunk bent. – mondta de válasz nem érkezett ez pedig Kay esetében nagyon rossz dolgot jelentett. - Kay? – kérdezte de ekkor látta meg ahogy a fiúk épp lyukat készül ütni a falba. Már nyította is a száját hogy leordítsa de hangját elnyomta a bazooka hangja.
- A bejárat előállt. – szólt vidáman hátra fordulva. „Ó ISTENEM MIÉRT VERSZ ENGEM? ÉS MA MÉG HÁYNSZOR FOGOM FELTENNI EZT A KÉRDÉST? Barom állat…”
Kénytelen volt követni az utat amit Kay készített.
- És most merre?
- Hát mivel valószínűleg meghallották a lövést mindegy, mivel mindenki ide fog jönni.
- Akkor meg mégis mi a frászért kellett neked berobbantanod a falat?! – akadt ki.
- Ne ordíts, mert tudni fogják, hogy még itt vagyunk.
- Amúgy is mindenki tudja, te vadbarom! – kiáltotta és öklével Kay fejére csapott.
- Jól van, jól van. Mit szólsz akkor ahhoz? – kérdezte. Nanami nem igazán értette Kayt.
- Miért pont oda?
- Mert olyan konyha kinézete va... – felelte, de ő már reflexből ütötte Kay fejét.
- Ne idegesíts jobban! Hihetetlen vagy! Oda megyünk! – közölte ellentmondást nem tűrően és balra indult el. - Valószínűleg az lesz a fogda.
Amikor kellő távolságba értek Kay újra levette hátáról a páncéltőrjét és elsütötte, de Nanami már sejtette. Reflexből indította karját, de a fiú resten volt és kitért előle.
- Állítsál már magadon! Nem hiszem el, hogy nem bírod ki egy percig rombolás nélkül! – torkolta le.
- Hé csak figyelem elterelés! Most azt hiszik, hogy ott vagyunk!
- Ja, akkor jó. Szép munka. – vett vissza magából Nanami.
Elindultak az épület felé, ami a két azt őrző őrt leszámítva gondtalan volt.
- És most? Nem kopoghatunk be csak úgy - aggodalmaskodott az ajtó előtt.
- Miért ne? – kérdezett vissza Kay, és bekopogott. Nanmi már fogta a fejét, de néhány másodpercen belül elhúzódott a retesz, mire Kay puskát tolt a kis rés elé.
- Légy jó fiú és nyisd ki az ajtót. – mondta. „Hm… okos… én se csinálhattam volna szebben, de ettől még nem lett több agysejtje kettőnél!”
Az eredmény, hogy halk kattanással nyílt az ajtó, de Kay megtoldotta egy kisebb lendülettel. Válaszul hangosan koppant a férfi feje odabent majd összeesett.
Rengeteg szoba fogadta őket, és amíg Nanami valami rendszert próbált találni a dolgokba Kay bezárta az ajtót. Futva indultak neki a szobáknak, de semmit nem találtak, míg nem amikor már kezdték feladni megakadt egy ajtón a szeme.
- Abba a szobában jártunk már? - mutatott egy vaskilincses faajtóra, amin egy kis rácsos ablak volt.
- Nem rémlik... Nézzük meg.