Tsukihana - Segíts Tsukihanán!

Aznap szörnyű rémálmom volt. A bázis lángokban állt. Betörték az ajtókat és a társaimat összeverték, aztán elhurcolták a haditengerészek. Aztán egy árnyba burkolózott alak suhant elő a tűzből. Egy karcolás se volt rajta. Az arcát nem láttam. Nagyon homályos és sötét volt, még a közelben égő lángok ellenére is. De pontosan tudtam, hogy ki ő. Már mint konkrétan a nevét nem tudtam, csak azt, hogy ő árult el minket. Lába nem is volt, szinte csak árnyként suhant a földön, egészen addig, míg előttem lefékezett. A semmiből előrántott egy kardot. Én reflexszerűen a lőfegyveremért nyúltam, de nem sikerült. Folyamatosan bénáztam, közben folyamatosan hátráltam, de az alak csak követett. Végül sikerült előrántanom, de hiába húztam a ravaszt az nem lőtt. Talán kifogyott, de nem értettem ez hogy lehetett, hisz mindig tele tárral járok mindenhova. Újra megpróbáltam, de nem sikerült akkor sem. Sőt, még csak nem is volt a fegyverem a kezemben. Helyette egy kard volt, amit nem tudtam használni. Az alak hangosan felnevetett. Gonosz kacaja bezengte az egész szigetet. Amint abbahagyta felemelte a kardját és lesújtott. Én próbáltam a sajátommal védekezni, de elég esetlenül használtam és három-négy csapás után kiesett a kezemből. Ezt kihasználva felém szúrt, de furcsamód a kard fordítva állt a kezében ahelyett, hogy leszúrt volna, a kard markolatával elkezdte a fejemet csapkodni.
Hirtelen felpattant a szemem és a tűző nap hasított végig a retinámon. A kard markolatának csapkodása pedig nem múlt el, hiába ébredtem fel. Pár másodperc alatt rájöttem, hogy a „kard” egy sirály, ami a mellkasomon trónolt, a markolat pedig a csőre volt, amivel a fejemen kopogott.
- Hess innen!
A madár ijedtében még a pólómra piszkított, aztán tollakat maga mögött hagyva hirtelen felreppent és rikácsolva elreppent a távolba egy sziget felé. A sodrás engem is pont arra szigetre vitt.
Morgolódva feltápászkodtam a csónakból és áthajolva a peremén megmostam az arcomat a hideg, sós vízben. A frissítő víz hamar teljesen felébresztett. Nyújtóztam egyet, aztán pedig egy hatalmasat ásítottam. Utána pedig még négy kicsit.
Odahajoltam az egyetlen pici árbocomhoz és leengedtem róla a vitorlát. A szél is pont kedvezett, így még gyorsabban juthattam el a szigetre. Ekkor vettem észre, hogy a kellemetlen ébresztőórám meglepett egy csomaggal, mielőtt még elrepült. Lekaptam magamról a mályvaszínű, ujjatlan pólómat és a vízbe mártva mosni kezdtem. Addig öblögettem és dörzsöltem az anyagot, amíg újra makulátlanul tiszta nem lett.
Földobtam a vizes ruhát az árbocrúdra, hogy ott száradjon meg. A szél ugyanis gyorsan elfogja végezni a dolgát. Talán mielőtt még kikötök a szigeten már meg is szárad.
Ekkor jutott eszembe, hogy igazából fogalmam sincs hol lehetek és melyik sziget ez. Szemeimmel igyekeztem a szigetre fókuszálni, de a távolból csak egy nagy hegyet és erdőt láttam.
Egy tíz perc elteltével ki is kötöttem a parton. Nagy nehezen és egy óráig tartó szenvedéssel kihúztam a csónakomat a partra, hogy a víz ne vigye.
- Vajon lakatlan a sziget?
Az hogy válasz nem érkezett a kérdésemre, egyértelművé tette a választ a fejemben.
Hirtelen a hasam megkordult, de úgy, hogy az egész part beleremegett. Idejét se tudtam már mikor ettem utoljára.
- Bakker…
A hasamhoz kaptam a kezemet és erősen rámarkoltam, hogy csillapítsam a fájdalmat. Amint kicsit jobban lettem, visszaugrottam a hajómra és lehalásztam a pólómat. Amint felhúztam magamra, elraktam a fegyvereimet. Úgy láttam itt az ideje vadásznám valami kaját.
Így hát bevetettem magamat a sűrű erdőbe. Órákon keresztül kóvályogtam benne, mire sikerült találnom valami ehetőnek látszó állatot. Egy hatalmas agancsú szarvas csörtetett el előttem. Én a bokorban várva lapultam. Kivártam a megfelelő alkalmat, aztán előhúztam a pisztolyomat. Fölálltam, célra tartottam, aztán pedig lassan megindultam felé. Minden jól alakult volna, ha nem lépek rá egy gallyra. A hangra a szarvas fölkapta a fejér és rám nézett, aztán pedig elkezdet menekülni.
Én futottam után és lövöldözni kezdtem rá, de egy töltény se találta el. Végül lekaptam egy bazooka-t a hátamról és azt szegeztem neki.
- Gyere vissza!
Lőni kezdtem rá. Hatalmas robbanások közepette azonban teljesen felszívódott. Éhesen kullogtam utána reménykedve, hogy talán megtalálom és akkor elejtem. Addig-addig mászkáltam az erdőben, míg egyszer csak hirtelen előre zuhantam. Nem vettem észre, hogy előttem a föld hirtelen lejteni kezdett. Végig gurultam rajta, aztán egy bokron átesve elterültem a földön.
Felkeltem a földről. Leporoltam magam, kiszedtem a számból az összes levelet és ágat, majd körbe néztem. A szemem elkerekedett, amikor megláttam az előttem talán száz-százötven méterre elterülő várost.
- Ezt…nem…hiszem…el…
Rendbe szedtem magam, visszavettem a hátamra a fegyverem, aztán morgolódva megindultam a városba.

Egy kis időre külön váltam a társammal mert egy kis dogom volt. Most, hogy végeztem amivel kell elkezdtem keresni őt, de eddig nem jutottam semmire. Egy kis csónakkal utazgattam a tengeren amikor látótávolságon belül került egy sziget. Ahogy csak bírtam elkezdtem evezni, hogy mihamarabb odajussak. Jól jönne már valami étel mert teljesen kifogytam. Egyre közelebb értem és egy hatalmas hegyet láttam, de mikor megfelelően közel kerültem a szigethez egy kisebb kikötőt láttam egy várossal együtt.
~ Végre talán itt sikerül valami kaját szereznem. Vajon Kai is itt lesz?
Mind-e közben kikötöttem a kis tutajt és elindultam a település szívébe. Sok mindent láttam. Szebbnél szebb házakat és különféle boltokat de sehol sem találtam egy éttermet sem ahol tudtam volna enni. Felmásztam egy magas pontra ahonnan láttam egy mezőt, egy hegyet illetve egy erdőt. Úgy döntöttem, hogy az erdő felé veszem az irányt, hogy találjak magamnak egy kis eleséget. Robbanásokat hallottam, de nem törődtem velük csak keresgéltem tovább. Egy szarvas tűnt fel a robbanás irányából ami ijedtében pont nekem szaladt. Nem szalaszthattam el a helyzetet ezért olyan gyorsan ahogy csak bírtam megragadtam a fejét és kitörtem a nyakát. Kerestem pár faágat és száraz falevelet majd összehordtam őket és a katanaimmal szikrát csiszoltam amitől lángra kapott. Feldobtam a levegőbe a tetemet és feldaraboltam utána ráraktam a tűzre. mikor kellően megsült kivágtam húsdarabokat belőle és a többit ott hagytam a vadállatoknak. Visszamentem a városba majd sétálgattam tovább az utcán miközben nézelődtem,

Úgy éreztem, társaim tiltakozása ellenére is kirándulni szeretnék Tsukihana szigetén. A kis csónakot elkötve, mindenkit hátrahagyva indultam el a sziget felé. Természetesen tudtak róla a többiek, így biztos lehettem benne, hogy megvárnak. Szokásos felszerelésemet vittem magammal. A szél nekem kedvezett, így percek alatt elértem a parthoz - a többiek horgásztak, így nem akartak a parthoz közel lenni.
Egy mezőn kötöttem ki, és miután kihúztam a csónakot a partra, nekiindultam a láthatárnak. A füvön és néhány kisebb állaton kívül életnek semmi jele nem volt, de messze tőlem mintha egy város körvonalait láttam volna, így arrafelé vettem az irányt. Már esteledett, mikor észrevettem, milyen csodálatos a vörösbe forduló mező. Mintha az ég és a föld egybefolyt volna, egyenletes vörösbe... Mindezt csak néhány távoli robaj hangja törte meg, mintha valaki robbantgatott volna. Mintha egy ijedt bőgést is hallottam volna, de talán csak a képzeletem játszott velem...
Pár perc múlva elértem a város határát, ahol elmúlt a pillanat varázsa. A nyüzsgő tömeg feledtette velem az előző élményt, én pedig elindultam befelé. Nem tudtam, merre veszem az irányt, de amint megláttam egy fogadót, úgy döntöttem, itt az ideje egy vacsorának, amit gyomrom boldogan fogadott. Belépve az ajtón, néhányan megbámultak hajam színe miatt, de nem kötött belém senki, melynek egyik oka a hátamra vetett kalapács-bárdom lehetett. Leraktam a fegyvert az ajtó mellé, és a pulthoz ültem, majd az étlapba mélyedtem. Attól nem aggódtam, hogy valaki ellopja Sen-t, hiszen gyorsabban futok, mint szinte bárki azzal a súllyal.

Pár nap telt el, hogy elindultunk az előző szigetről, amikor Kazu bejelentette, hogy valamit neki most el kell intéznie. Nem kérdezősködtem, igaz barátok voltunk de nem voltunk olyan viszonyban, hogy számonkérjük egymást. Kazu eloldozta kis csónakját amit még a hajó előző tulajdonosa "hagyott hátra" nekünk. Amikor a kapitány már messze járt végre alkalmam volt körbenéznem alaposabban a hajón. Minden kis zugba bepillantottam, igaz nem volt nagy hajó de eddig csak a fedélzeten lófráltam meg néha lementem a kabinba. Alapjába véve szép kis hajó volt. Talán még szebb mint amit én annó attól a kalóztól nyertem kockázással aki utána vállba lőtt. Én a hajómat Hideki Sakurára kereszteltem annak a lánynak az emlékére aki megmentett és ellátta a sebeimet. Kár, hogy szét kellett zúznom a hajóm. Még mindig tisztán emlékszem Sakura arcára. Nagyot sóhajtottam.
~Vajon egyszer újra láthatom?
Tovább keresgéltem. Igazából valami mérget vagy robbanószert kerestem. Létrehoztam olyan ötágú pengéket amelyeknek az egyik ágában egy kis lyukat fúrtam amibe mérget lehet fecskendezni. Ezek a táskám mélyén lapultak töltetlenül. Shell Townban 120 000ért megcsinálta volna az eladó nekem de elve nem volt nálam annyi pénz. Felidéztem még pár emléket majd csalódottan felkullogtam a fedélzetre ugyanis semmi használhatót nem találtam. Leültem és neki dőltem a hajó falának. A hajó lassú ringatózása már majdnem álomba sodort amikor is a gyomrom hatalmasat kordult. Feltápászkodtam és leindultam a kabinba. Kaja utána kutattam. Találtam némi maradékot amit rögtön be is nyomtam de ez nagyon kevés volt. Aztán a kabin ablakából egy sziget kezdett kibontakozni a messzeségben. Örömömben összecsaptam a két kezem és kirohantam a partra. Már majdnem Kazu után kiáltoztam amikor eszembe jutott, hogy nincs itt. Remélem ő is megtalálja ezt a szigetet. Megkerestem a távcsövünket és alaposabban megvizsgáltam a szigetet. Egy nagy mezőt láttam magam előtt elterülni ami mögött a távolban egy hatalmas hegylánc bontakozott ki. Gyorsan kicsit korrigáltam a hajó iránybeállításait majd kiültem a hajó elején található sárkányfejre és a távcsövemmel vizsgálgattam a szigetet. Izgatottan kutattam a térképek között de csalódottan ráeszméltem, hogy erről a szigetről bizony nincs térképünk. A hajó lassan elérte a partot és gyengéden a talajhoz koccant. Több helyről is kikötöttem - nem akartam, hogy miattam tűnjön el Kazu hajója - sőt még egy csapdát is állítottam ha esetleg valaki elakarná lopni. Lassú léptekkel indultam el a mezőn. Nem igazán láttam sok élőlényt csak pár nyulat meg egy szarvast. Az ég alja már kissé vöröslött tehát keresnem kell valami helyet éjszakára. Volt egy sanda megérzésem, hogy Kazu itt lesz. Egyszer csak egy nagy lejtőhöz értem. A lejtő alján egy várost pillantottam mag. Elvigyorodtam. Megvizsgáltam a tájat. Előttem, a város mögött egy hegy volt, amellett pedig egy hatalmas erdő. A város úgy tűnik egy medencében foglal helyet. Lefutottam a lejtőn és hamarosan beértem a városba. Nézelődve mentem végig a városon. Egész sok ember járt kelt mindenfelé beszélgettek. Nagyjából szimpatikus városnak tűnt. Ekkora egy ismerős arcot véltem felfedezni. Nagyot nevettem és futva indultam felé.
-Hé,hé Kazu! - kiáltottam társam felé.

Erőt vettem magamon és berobogtam a nyüzsgő városba. Néhány utcányi bolyongás után megláttam egy takoyaki bódét és lehuppantam az egyik előtte lévő székre. Rajtam kívül csak egy furcsa kék köpenyes ember ült.
- Üdvözletem idegen. Mi szél hozta erre?
- Az éhség! – vágtam rá egyből a hasamat markolászva. A pultos elmosolyodott és lenyúlt a pult alá, majd elővett egy adag takoyaki-t.
- Oh köszönöm!
- Mindjárt kapsz még, csak ki kell sütnöm még. Az előtted lévő az utolsó adag, ami készen van. Láss csak neki addig.
- Nagyon köszönöm, uram! – hajoltam meg, amennyire csak ülve tudtam, úgy hogy ne hajoljak bele a kajámba. A férfi megint elmosolyodott, aztán hátra battyogott a konyhába és nekilátott a sütésnek. Jó ízűen estem neki a vacsorámnak. Egész nap nem ettem, így érthető volt az éhségem.
~ Az a rohadt szarvas is meglógott előlem. Remélem beledöglött a futásba…
Már majdnem végeztem az első tálcával, mikor észrevettem, hogy a köpenyes fazon engem stíröl.
- Ugye nem a kaját akarod ki nézni a számból, mert akkor rossz ajtón kopogtatsz.
A köpenyes alak, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam közelebb hajolt és suttogni kezdett.
- Segítened kell Dragon D. Kay…
Elkerekedett a szemem, még a takoyaki is kiesett a kezemből.
- Honnan tudod a nevemet?
- Láttam… - felelte misztikusan.
- Úh, te egy olyan jövendőmondó médiumos izé vagy? Azta!
- Nem. Ezen a plakáton láttam – húzott elő egy körözési plakátot a zsebéből, amin az én arcom díszelgett. A lelkesedés az arcomról szinte egy csettintéssel eltűnt és teljesen lelombozódtam. Mintha egy világ tört volna össze bennem. Mint amikor egy bűvész elmondja a trükkjét és onnantól kezdve megszűnik a varázs. Mint amikor… á mindegy.
- Illúzióromboló… - jegyeztem meg halkan.
- Az lényegtelen. Segítened kell Dragon D. Kay.
- Elég a Kay…
- Valaki elrabolja az embereket Dragon D. Kay…
- Csak Kay.
- Segítened kell. Gyere el velem egy találkozóra ott mindent megtudhatsz Dragon D. Kay.
- Kay.
- Dragon D. Kay.
- Kay! K! A! Y! Kay! Csak Kay! Elég ennyi, nem kell állandóan az egész nevemet hozzámondanod!
- Bocsáss meg Dragon D. Kay.
- Árrghh!
Elfordultam tőle és visszatértem az evéshez.
- De mi lesz a…
- Nem érdekel! Hagyj békén.
Tovább ettem, de a fickó nem hagyta abba. Sajnos a tálcányi takoyaki azonban elfogyott. Már csak a pultos friss adagjára vártam.
- De velem kell jönnöd.
- Nem.
Egy kis hatásszünetet tartott, mintha elgondolkozna, majd folytatta.
- Fizetem a vacsorád.
- Megvárod míg megeszem vagy elvitelre kérjem? – fordultam felé vigyorogva.

Az utcát járva egy ismerős hangot hallottam ami az én nevemet mondja. Hátranéztem és észrevettem Kai barátomat.
- Szervusz Kai. Végre találkoztunk. Remélem a hajónk még egyben van.
Kezdeményeztem a beszélgetést amit egy köpenyes idegen szakított félbe. Odajött hozzánk majd meg is szólalt olyan halkan, hogy csak én és a társam hallotta.
- Ti kalózok vagyok? Persze, hogy azok vagytok hisz lerí rólatok. Szükségem van a segítségetekre.
- Igen kalózok vagyunk. Ráadásul én leszek a következő kalózkirály. Szóval jól választott, de nehezen hiszem el, hogy pont kalózok segítségére lenne szüksége.
- Nem mondhatok sokat csak annyit, hogy az emberek sorra tűnnek el. Valószínűleg elrabolják őket, sőt biztos.
- Embereket? Többet biztos nem tud mondani?
- Sajnálom de nem. Ha megkérhetném önöket akkor kövessenek.
- Viccesen hangzik. Úgy, hogy megyek. Még egy kérdésem lenne. Jó kis kaland lesz?
- Azt nem tudhatom.
Az utolsó mondatánál elmosolyodott úgy, hogy lelkesen követtem. Ő elöl ment Kai meg mellette mert valamiről beszélgettek. Követtem őket bár nem tudtam, hogy merre megyünk. Felnéztem az égre és fekete felhőket láttam.
- Jó lenne sietni mert különben nagyon csúnyán el fogunk ázni. Semmi kedvem rohangálni szakadó esőbe úgy, hogy inkább most rohangáljunk.

Odaszaladtam Kazuhoz majd pacsiztunk egyet mire ő felnevetett.
- Szervusz Kai. Végre találkoztunk. Remélem a hajónk még egyben van.
Már épp válaszoltam volna amikor a még meg nem született beszélgetésünket egy köpenyes ember szakította félbe. Nem zavartatva magát elénk állt kicsit leporolta magát mintha elesett volna vagy ilyesmi és ránk szemezte mélyfekete szemeit és ezt modta:
- Ti kalózok vagyok? Persze, hogy azok vagytok hisz lerí rólatok. Szükségem van a segítségetekre.
Engem még lekötött a nyüzsgő emberek látványa az emberek jókedve. Teljesen magával ragadott a nagyvárosi hangulat és néhány csajjal szemezni is kezdtem. Közben fél füllel hallottam a Kazu és az idegen között lezajlott beszélgetést.
Igen kalózok vagyunk. Ráadásul én leszek a következő kalózkirály. Szóval jól választott, de nehezen hiszem el, hogy pont kalózok segítségére lenne szüksége.
- Nem mondhatok sokat csak annyit, hogy az emberek sorra tűnnek el. Valószínűleg elrabolják őket, sőt biztos.
Embereket? Többet biztos nem tud mondani?
- Sajnálom de nem. Ha megkérhetném önöket akkor kövessenek.
- Viccesen hangzik. Úgy, hogy megyek. Még egy kérdésem lenne. Jó kis kaland lesz?
-Azt nem tudhatom.
A kaland szóra felkaptam a fejem és egy pillanat alatt a városi hangulattal kialakult illúzió. Az égen nagy viharfelhők gyülekeztek. Én emberünk mellé szegődtem, hogy kicsikarjak belőle még némi információt.
-És mégis miféle küldetés lesz ez? Honnan tudhatnánk, hogy nem valami csapda?
-Miért akarnék csapdába ejteni két idegen férfit akik ráadásul kalózok tehát biztosan nem adnák meg magukat harc nélkül?
-Jogos.
Hittem neki de azért egyik kezemet belemélyesztettem a penge tartó táskámba. Egy ideig hallgatva cammogtunk tovább követve az idegent mire Kazu hangja törte meg a csendet.
- Jó lenne sietni mert különben nagyon csúnyán el fogunk ázni. Semmi kedvem rohangálni szakadó esőbe úgy, hogy inkább most rohangáljunk.
Felkacagtam és megszaporáztuk lépteinket.

/Bocs hogy várni kellett rám nem nagyon volt ihlet :D/

Már épp a kacsa mellett döntöttem volna, amikor egy kezet éreztem a vállamon. Szinte reflexszerűen hátraütöttem. Valami súrolt a könyököm, majd láttam, hogy egy kék köpenyes figura ugrott hátra.
- Ha akarsz valamit, akkor más módja is van annak, hogy jelezz. Egy csirkét kérek. - mondtam a pultosnak visszafordulva. Nem véletlenül kértem ezt - épp most kerültek ki a sütőből.
- Kalóznak nézel ki. - hallottam magam mögül egy női hangot. Meglepődve pillantottam hátra. A köpenytől nem láttam az illető arcát és alakját, de a hangjából ítélve nő lehetett.
- Fel vagy fegyverkezve, és nincs egyenruhád.
- Éws mvfvosst mfit aarszss csfinálhni? - kérdeztem, egy fél csirkecombbal a számban. Meglepő módon a nő értette a kérdést, és válaszolt is.
- A városban emberek tűntek el. Mivel a sziget eléggé félreesik...
~ Na ja, mi sem erre tartottunk...
- ... nincsenek haditengerészek, akik segítségét kérhetnénk. Ezért kérnénk a te segítségedet.
- Felejtsd el, nem érdekel. - vontam vállat, és visszatértem az ételhez.
- Téged nem érdekel, hogy emberek tűnnek el és talán halnak meg?!
- Nem. - mondtam egykedvűen. A falumbeliek megvédése más dolog volt, őket ismertem. - Ráadásul esni fog, és amint láthatod, a páncélom nem igazán szereti a nedvességet. - mutattam ki az ablakon. A válaszban szinte fizikailag érezhető mennyiségű felháborodás volt.
- A kényelmed miatt hagynál cser...
- Ja. A ti ügyetek, ti intézzétek el. - szakítottam félbe a kezdődő kifakadást. Egy halk sóhaj hagyta el a köpenyes ajkát, és hivatalosabb, dühösebb hangnemet kezdett használni.
- Akkor hadd fogalmazzam meg másként. Tudjuk, merre horgonyzik a hajód. Tudjuk, hogy vannak rajta emberek. És van elég hajónk, hogy elsüllyesszük.
- Mehetünk. - dobtam néhány érmét az asztalra, és pár pillanat múlva már a hátamon is volt Saihyou. A nő csendben kiment az ajtón, én pedig követtem.
- Kitartóan tudsz győzködni. - jegyeztem meg a köpenyes hátának, de az szó nélkül hagyta kommentemet.

A kék köpenyesnek úgy tűnt nagyon sietős dolga lehetett, mivel kénytelen voltam elvitelre kérnek a következő tálcányi takoyakit. Ígéretéhez híven ki is fizette nekem, aminek roppantul örültem, mert szűkén voltam a pénzzel és az ingyen kaja amúgy is valahogy jobban esett. Senki se értsen félre, ha normálisan kereső ember lennék és kemény kétkezi munkával dolgoznék, akkor biztos jólesne abból a pénzből megvenni a dolgaimat, amiért én a saját két kezemmel dolgoztam meg keményen. Ám ne feledkezzünk meg arról a kicsinyke, jelentéktelen és mellékes információról, hogy kalóz vagyok. Törvényen kívüli, tolvaj, rabló, ingyenélő, kincshajhász és többek között még éhes.
Habár a kék fickónak sietős volt a dolga, nekem is az evés. Útközben kibontottam az egyik csomagomat és elkezdtem enni, persze közben követtem őt. Már jó tíz perce sétálhattunk mikor valami hideg és nedves csattant az orromon.
- Héé!
Felnéztem az égre keresve azt az elvetemült egyént, aki ezt a gaztettet követte el ellenem, de ekkor még kettő ilyen hideg és nedves dolog csöppent az arcomra. Fölöttem már feketéllettek a felhők.
- Oh, csak esik?
- Siessünk! – szólt hátra a kék fickó. Mivel nem akartam nagyon elázni hallgatva a fickóra megszaporáztam a lépteimet. Viszont az eső is megszaporázta a víz szórási rátáját, de szerencsére nem volt olyan vészes. Még csak csöpögésbe kezdett.
Körülbelül egy percnyi séta után már meg is érkeztünk a helyre ahova meg kellett érkeznünk. Furcsa kék vezetőm ugyanis nem árult el többet erről az egészről, így én csak ezt tudhattam. A hely ahova meg kellett érkeznünk. Igen itt voltunk.
Nem is teketóriáztunk tovább, legalábbis kék ruhás barátom, hisz ő azonnal belépett. Aztán én is, hisz nem óhajtottam kint maradni és ázni a csöpögő esőben. Kitudja, talán később még jobban rázendített volna. Szinte előre sajnáltam már azokat a szerencsétleneket, akik ilyenkor is az utcán voltak és áztak.
Egy jól kivilágított helységbe érkeztünk. Körbe nézve jó páran voltak még a teremben, ám fele banda kék köpenyt viselt. Úgy tűnt nem csak nekem fizették ki a vacsorámat. Elgondolkodtam rajta egy picit, hogy ki lehet ilyen pénzes ember és mire kellünk neki, de aztán legyintve rá, hogy úgy is minden kiderül előre sétáltam. Még utánam is jó páran érkeztek. Az egyre fokozottabb ázottságukról pedig arra következtettem, hogy kint egyre jobban esett az eső.
Nem sokára kialudtak a lámpák és a terem homályba burkolózott.
- Mi ez áramszünet? – kérdeztem a mellettem lévő kékköpenyesemtől, ám válasz nem érkezett. Oldalra fordítottam a fejemet, de nem láttam sehol és nem azért mert sötét volt. Persze azért se, de ha ott lett volna, legalább a körvonalát felfedezhettem volna a sötétben. De nem volt ott.
- Ez eltűnt…
Oldalról egy füstfelhő robbanás érkezett, majd a fehér füstből egy férfi sétált fel az előttünk lévő emelvényre.
- Itt kötelező mindenkinél a köpeny? – tettem fel a költői kérdést, amire senki sem válaszolt lévén, hogy költői volt. A lámpák feloltódtak. Körbe néztem, de az összes kék köpenyes fazon felszívódott és látva az emberek meglepett arckifejezését, ők sem vették ezt észre, csak mikor már késő volt. Fránya hatás vadászok.
- Milyen béna belépő! - hurrogott be tőlem balra valahol a tömegben egy férfi.
- Próbáld meg újra, akkor lehet kevesebb szánalmat fogsz kelteni bennem! – szólt egy másik valahonnan a közeléből.
A fent lévő fehér köpenyes próbálta figyelmen kívül hagyni az előző két bekiabálót és megköszörülte a torkát jelezvén, hogy kezdi a beszédet.
- Szedj már be valami köptetőt! – hallatszott az első számú tahótól, mire a másik mellette lévő nevetésbe kezdett.
- Ez jó volt – kommentálta a társa bekiabálását, ám ezután már csöndbe maradtak és a fehér köpenyes végre elkezdhette a beszédet.
- Üdvözlöm Önöket, kalózok! Mint tudják, a városon eluralkodott a káosz.
- Én új vagyok itt és nem igazán tudom. – szóltam a férfinak, ám mintha meg se hallotta volna folytatta tovább a mondandóját.
- Nemrég, kalózok embereket raboltak el. Mindenki… - itt megszakította a beszédét, amit sajnáltam nagyon, mert szavaiból úgy tűnt, hogy most jött volna az izgis rész. Egy nagyon dühös fejet vágó, azonban egész igényesen felöltöző öltönyös fószer csörtetett be a terembe.
- Most azonnal távozzon minden kalóz! – ordított a tömegre, azonban az emelvényen a férfi ezt nem hagyta szó nélkül.
- Kérlek, ne mozduljatok, odakinn haditengerészek várnak rátok!
Szavai végeztével szinte varázsütésre menetelés zaja szűrődött be a terembe kintről.
- Mit keres itt John alpolgármester úr?
- Ahhoz magának semmi köze!
- Most azonnal tűnj el a magánbirtokomról és vidd a koszos kis testőrséged is, különben kénytelen leszek szólni a főnködnek, hogy zavarod a klubfoglalkozásom.
- A nézőid mind törvényen kívüli bűnözők!
- Minden papírom megvan, ahhoz, hogy amíg vállalom a felelősséget értük az lehet itt, aki akar!
Az öltönyös fazon erre már nem tudott mit visszavágni. Éljen a jog és a törvény, bár kalózok lévén ezt senki sem mondhatta ki. Elég hülyén hangzott volna.
Az emelvényen lévő fehér köpenyes férfi csalódottan tekintett ránk, miután az alpolgármester kilépett a teremből.
- Ez elrontotta a kedvem. A megbeszélést holnap reggel kilenc órára halasztom, addig mind érezzétek jól magatokat a rezidenciámon.
Ezután fogta magát és kiviharzott ő is. Persze nem olyan látványosan, mint ahogy bejött, de azért mindenki szó nélkül nézte. egy darabig hatásszünet volt. Senki se mert vagy tudott ebben a pillanatban mit csinálni vagy mondani, ám ekkor megjelentek újra a kék köpenyes emberek és mindegyikük odament a saját „szerzeményéhez”
- Gyere megmutatom a birtokot.
- Fú, nem lesz ez túl gyors? Még csak alig egy órája ismerlek.
A köpenyes nem reagálva a szerintem vicces megjegyzésemre elindult megmutogatni a birtokot, végül pedig a szobámat. Szerencsétlennek többet kellett sétálnia, mint ahogy saját magának betervezte, ugyanis mindig visszakellett menni valahova, mert újra megakartam nézni. ennek köszönhetően legalább négyszer bejártam a birtok minden zugát. Legalábbis ahova bemehettem. A házigazda szobájába valamiért nem engedett be, pedig körbenéztem volna ott is.
A szobám ajtaját kinyitotta előttem, majd intett, hogy lépjek be elsőként. Így tettem, majd körbenéztem. Egy ágy feküdt a sarokban, oldalt némi szekrény. Középen egy kis asztal, a szoba végében pedig egy hatalmas ablak, díszes függönnyel.
- Remélem megfelelő a szoba.
- Hát elmegy – vágtam rá flegma módon.
- Amennyiben nincs más óhaja én mennék is. – próbálkozott elsunnyogni, de rossz lóra tett.
- De lenne még valami.
A férfi megállt. Próbálta összeszedni magát, aztán lassan magfordult és felöltött egy vidámabb arckifejezést.
- Dámázzunk – kaptam elő egy táblát és egy zacskó korongot.

Három órával később

Megfogtam az utolsó mozgatható korongomat és átszökdeltem az ellenfelem három korongján, majd letettem egy szabad mezőre. Ezzel így az összes korongomat átpakoltam a túlsó oldalra.
- Nyertem! Ezzel az állás 50 – 0 nekem! Még egyet?
- Szerintem bölcs dolog lenne a csúcson abbahagyni – próbált mentegetőzni a férfi. Ezúttal azonban hagytam magam. Elégszer a porba aláztam már ma dámában, meg aztán holnap is van nap.
- Jól van rendben. Köszönöm a játékot – mosolyogtam rá. A férfi bólintott aztán kisietett a szobámból. Amint az ajtó becsukódott monoton lépesek zaja hallatszódott, ami idővel felgyorsult, majd folyamatosan halkulni kezdett. Elnevettem magamat a kék fickó futásán, aztán elpakoltam a dámát és ruhástul bedőltem az ágyba. Igazából nagyon fáradt voltam. Elég hosszú napom volt.

Reggel kopogásra ébredtem.
- Mi az már? – dörmögtem félálmosan. Ekkor kinyílt az ajtó és egy férfi állt kint, aki egy kocsit tolt, amin kis tálcák voltak reggelivel.
- A reggelije – mondta monoton hangon és levette egy tálcát, majd az asztalomra tette. Utána becsukta az ajtómat és tovább gurult.
Felültem az ágyamban, aztán egy hatalmasat nyújtóztam és ásítottam. Megvakartam az oldalamat, majd közelebb húztam magamhoz az asztalt és neki is láttam az evésnek.
Végeztével már rohantam is vissza a terembe, mert vészesen közeledett a kilenc óra és nem akartam lemaradni.

Hosszas sétálás után megérkeztünk. Megismertük az illetőt aki a köpenyeseket küldte utánunk. Egy másik férfi tört be nem sokkal azután hogy épp hogy csak belekezdett ez a pacák. A vitájukat figyelmesen végighallgattam majd mikor kiment az ellenséges ember egy jó nagyot röhögtem.
- Na ez vicces lesz. Alig várom már az ellenségeket
A kísérők körbevettek minket majd szó nélkül más más felé irányítottak. Engem és Kai-t egy ember hozott ide így együtt is maradtunk. Egy jó kis szobát kaptunk ahol minden megvolt. Leültem a legelső székre majd a lábaimat feltettem egy kisebb asztalra és hátradőltem.
- Na öreg most már itt vagyunk. Szóval te már nem kellesz.
- Mivel vége van a színjátszásnak így elmondhatok nektek valami. Így már úgy viselkedhetek ahogy szoktam és nem kell a talpnyalósat játszani.
Teljesen más hangon szólalt meg nem volt olyan mély. Inkább magas és lágy.
- Ne öregezzetek mert csaj vagyok. Emellett úgy se megyek el nehogy valami baromságot csináljatok. A férfiak úgy is mind hülyék ezért kell valaki óvónőnek mellétek.
- Hahahahahaha. Érdekes nő vagy. Abban igazad van hogy én egy barom vagyok és totál hülye de legalább be vallom.
Semmi értelmes dolgot nem tudtam volna csinálni így én elmentem aludni függetlenül attól, hogy mennyi az idő. Számomra egyértelmű volt, hogy Kai nem fog jönni amíg ez a gyönyörű amazon itt lesz szóval egészen reggel kilencig terveztem az alvást.

Reggel.

Ha rajtam múlt volna sokkalta tovább is tudtam volna aludni, de ezt Kai nem hagyta. Talán aludt valamicskét éjszaka vagy nem. Kaptunk reggelit is amiből többször is hozattam repetát mert farkas éhes voltam.
- Az ingyen kajánál nincsen jobb. Ti is zabáljatok be amennyit csak lehet.
Teljesen tele ettem magam, de sajnos sziesztára már nem volt idő mert sietni kellet vissza a terembe.

// A lányon kapucni volt így sokat soha nem láttunk. Ezért lett belőle lány. Remélem nem probléma. Kai a beszólások a te reszortod lesz. Ezért bocsi csak hulla vagyok így örülök annak hogy tudtam írni.
Mesélő-san kérlek agy még egy kis időt mert miattam akadtunk el és én csak most írtam szóval ne a többieket büntesd miattam.//

Sokat sétáltunk mire elérkeztünk az épülethez. Nem volt sok időm szemügyre venni mert ha még pár percet kinn maradunk akkor nagyon eláztunk volna. Ezután kisebb effektek közepette megcsodálhattuk az embert aki idehivatott bennünket. Már épp a lényegre tört volna amikor egy másik fickó toppant be és vitatkozni kezdtek. Mosolyogva végighallgattam a vitájukat majd amikor a - feltehetőleg - haditengerész fickó elhagyta az épületet. Kazu amikor kiment hangosan felnevetett.
- Na ez vicces lesz. Alig várom már az ellenségeket!
Én is elvigyorodtam.
~Kellemesnek ígérkezik ez a kaland - nevettem magamban.
Ezek után a tulaj - vagyis az akitől a megbízást fogjuk majd kapni - kísérők által végig vezetett minket az épületen és más más szobákba helyeztek el minket. Mivel mi egy csapatba tartoztunk ezért Kazuval mi együtt maradtunk. A szoba amit kaptunk tágas volt és jól berendezett. Kazu kényelembe vágta magát hátradőlt és odaszólt a kísérőnknek.
- Na öreg most már itt vagyunk. Szóval te már nem kellesz.
- Mivel vége van a színjátszásnak így elmondhatok nektek valami. Így már úgy viselkedhetek ahogy szoktam és nem kell a talpnyalósat játszani.
Ekkor hangja elvékonyodott és ellágyult.
- Ne öregezzetek mert csaj vagyok. Emellett úgy se megyek el nehogy valami baromságot csináljatok. A férfiak úgy is mind hülyék ezért kell valaki óvónőnek mellétek.
Elmosolyodtam.
~Gondoltam, hogy egy férfinak nem lehet ilyen szép arca. A buggyos fölsővel jól kitakarták a mellét. - vigyorogtam magamban.
- Hahahahahaha. Érdekes nő vagy. Abban igazad van hogy én egy barom vagyok és totál hülye de legalább be vallom. - törte meg Kazu a gondolatmenetemet.
Felnevettem a felszólalásán és a nőre néztem. Kazu kettesben hagyott őket és elment aludni. Én felmértem a viszonyokat és amikor a hölgy indulni akart én marasztaltam:
-És, mi a neved? - kérdeztem tőle kedvesen.
Kedvesen odaült mellém és megsimogatta az arcom.
-Majd keress meg ha már nem állsz a főnök szolgálatában - vigyorgott rám.
Majd felállt és kiment a szobából. Én köpni, nyelni nem tudtam. Megráztam a fejem és már indultam volna felé azonban amikor kiértem a folyosóra már eltűnt a szemem elől. Mivel nem ismertem az épületet nem indulhattam utána. Így hát kissé csalódottan visszakullogtam a szobámba és lefeküdtem.

Reggel

Reggel korán keltem és mivel nagyon unatkoztam ezért felébresztettem Kazut, hogy menjünk valamerre csináljunk valamit. Elmeséltem tegnap este mi volt a csajjal amit ő nevetve hallgatott végig. Lementünk étkezni és Kazu csakúgy tömte magába az ételt. Én is elég jól belakmároztam.
- Az ingyen kajánál nincsen jobb. Ti is zabáljatok be amennyit csak lehet.

Úgy tűnt, hogy a világ végéig kell caplatnunk, mikor az eső is elkezdett szemerkélni. Mogorván felnéztem az égre, és sokadszorra döntöttem úgy, hogy egy esernyőt fogok összetákolni magamnak. Kísérőmet, illetve vezetőmet nem igazán hatotta meg a természeti jelenség, továbbra is sietősen gyalogolt egy csak általa ismert célhoz.
- Mondd, hova is megyünk?
- Megtudod, ha odaértünk.
- Kösz. Van időm beugrani egy boltba valamilyen köpenyért?
- Nincs. - válaszolt kurtán, majd hirtelen hátrafordult, és valami kék villant felém. Reflexből elkaptam, és egy pillanattal később felfogtam, hogy ez egy ugyanolyan köpeny, mint ami rajta van. Ránéztem, de ő már továbbindult.
- Mikor beérünk az épületbe, add vissza. Addig használhatod. - hangvétele teljesen ellentétben állt a cselekedettel. Éreztem rajta, hogy neheztel azért, mert nem törődtem a szigetlakókkal, de ha egy köpenyt kölcsönad, az azt jelenti, hogy nagy szükségük van bárkire.
- Ömm.. Rendben. Kösz. - Szavaimra csak egy vállrándítás volt a válasz, mire én csak elmosolyodtam. Hátamra kanyarítottam a köpenyt, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy felszerelésem szárazon fog maradni.
Néhány perc alatt a csepegésből zivatar kerekedett, de épp, mikor nekikezdett volna, beértünk az előszobába, én pedig ledobtam a köpenyt egy akasztóra. Kísérőm karon ragadott, és gyorsan bevonszolt egy szobába, ahol jópár kék köpenyes és köpeny nélküli embert láttam.
- Itt várj. - suttogta, majd kialudtak a lámpák. Elég kényelmetlenül éreztem magam, hiszen nem volt időm körülnézni. Így meg hiába meresztettem a szemem, nem láttam senkit. Néhány másodperc múlva felgyulladtak a lámpák, de kísérőm eltűnt mellőlem. Sőt, a jelenlevő összes kék köpenyes is. Önkéntelenül is lepillantottam a padlóra, de nem láttam semmilyen csapóajtót. Eközben egy fehér füstfelhőből előjött egy fehér köpenyes fazon, pótlandó az eltűnteket.
- Itt kötelező mindenkinél a köpeny? – kérdezte tőlem nem messze valaki, mire kedvem lett volna válaszolni, de valaki belém fojtotta a szót.
- Milyen béna belépő! - kiabált be valaki más.
- Próbáld meg újra, akkor lehet kevesebb szánalmat fogsz kelteni bennem! – kiáltott egy harmadik ember, és én csak nehezen tudtam türtőztetni magam. Talán egy kis etikett-lecke nem ártana nekik.
A fent lévő fehér köpenyes próbálta figyelmen kívül hagyni az előző két bekiabálót és megköszörülte a torkát jelezvén, hogy kezdi a beszédet.
- Szedj már be valami köptetőt! – hallottam újra a második fickót, és lassan simogatni kezdtem a kalapácsomat, ami az övemen lógott.
- Ez jó volt! – erre már szorosabban megmarkoltam a kalapácsot, és hátrafordulva dühös pillantást vetettem rájuk. A célzást nem lehetett félreérteni, és így a vendéglátó végre elkezdhetett beszélni.
- Üdvözlöm Önöket, kalózok! Mint tudják, a városon eluralkodott a káosz.
- Én új vagyok itt és nem igazán tudom. – hallottam ismét az első ember hangját.
- Szintén. - mondtam hangosan.
- Nemrég, kalózok embereket raboltak el. Mindenki… - fúlt el hangja, mikor egy magán öltönyt, arcán dühös kifejezést viselő férfi csörtetett be a szobába.
- Most azonnal távozzon minden kalóz! – ordított ránk. Az adrenalinom egy pillanat alatt az egekig nőtt, de egyelőre nem mozdultam.
- Kérlek, ne mozduljatok, odakinn haditengerészek várnak rátok!
Szavai végeztével szinte varázsütésre menetelés zaja szűrődött be a terembe kintről. Remek. Próbáltam kitalálni, vajon ki tudjuk-e vágni magunkat, ha szükség lenne rá.
- Mit keres itt John alpolgármester úr?
- Ahhoz magának semmi köze!- vágott vissza John indulatosan.
- Most azonnal tűnj el a magánbirtokomról és vidd a koszos kis testőrséged is, különben kénytelen leszek szólni a főnködnek, hogy zavarod a klubfoglalkozásom.
- A nézőid mind törvényen kívüli bűnözők!
- Minden papírom megvan, ahhoz, hogy amíg vállalom a felelősséget értük az lehet itt, aki akar!
Ez az alpolgármesterbe fagyasztotta a szót, és pár másodperc múlva dühösen kiment a szobából.
- Ilyet kaphatok én is? - csillant fel a szemem, de figyelmen kívül hagyott mindenki.
- Ez elrontotta a kedvem. A megbeszélést holnap reggel kilenc órára halasztom, addig mind érezzétek jól magatokat a rezidenciámon.
Megvakartam a fejem. Nem igazán tudtam, hogy a többiek mit fognak szólni ahhoz, hogy egy pár napig nem hallanak rólam, de rájöttem az áthidaló megoldásra. A kísérők bejöttek a szobába, és mindenki odament a "párjához". Az én köpenyesemet onnan lehetett megismerni, hogy csöpögött a köpenye a víztől, míg a többiek teljesen szárazak voltak. Úgy tűnik, csak az az egy tartalék köpenye volt, amit nekem kölcsönadott.
~ A jótett elnyerte méltó büntetését. - vigyorogtam magamban, majd elkomorodtam, hiszen engem is hasonló helyzetbe kényszerítettek.
- Elküldhetnék a bandámnak egy üzenetet, hogy ne várjanak vissza egy ideig? - kérdeztem kísérőmet. Néhány perc múlva már egy szobában ülve írtam a levelet. Igazából nem volt benne sokminden, de annyi elég volt, hogy a többiek felismerjék stílusomat. Maga a szoba vörös árnyalatokban pompázott, és nem volt túlzsúfolva bútorokkal - két szék, egy asztal, ágy, és könyvespolc.
Meglepetésemre kísérőm vette magára a postás szerepét, és én egyedül maradtam.
~ Most mit csináljak reggelig? - töprengtem. Felkeltem a székről, ahol a levelet írtam, és a könyvespolchoz léptem. "A testmagasság növekedésének hatása a divatra", "Fehér zászló a győzelemhez", "Családi receptek - hogyan legyen minél rövidebb egy barátságos összejövetel".
~ Erről ennyit.
Kísérő hiányában inkább nem mentem ki a szobából, hátha olyan helyre tévedek, ahová véletlenül nem kéne. Az asztalra nézve észrevettem egy csengőt. Felvettem, és kíváncsiságból megráztam.
- Hívott, uram? - nézett be egy cirka 200 éves lakáj az ajtón, én pedig próbáltam kitalálni valamit, ami miatt nem tűnök teljesen idiótának.
- Ööömm.. Kaphatnék valamilyen állványt, amire lerakhatom a páncélomat? - kérdeztem, kivágva magam a szorult helyzetből. A lakáj egy pillanatra meghökkent, távozott, és néhány perc múlva egy fegyverállvánnyal tért vissza.
- Tökéletes! - lelkendeztem, és miután felpakoltam rá felszerelésemet, a lakáj meghajolva elköszönt, én meg lefeküdtem aludni.

Felriadtam. Mindjárt kilenc, és kezdődik az eligazítás! Mikor kinyitottam a szemem, hangos sóhajokat hallottam a szobából. Körbenéztem, és meglepődve vettem észre, hogy három ember van körülöttem - egy férfi orvosköpenyben, tegnapi kísérőm, és egy cselédruhás lány.
- Mi történt? - kérdeztem rémülten, de az orvos válasza minden aggályomat eloszlatta
- Azt hittük, valami baja van! Már fél órája próbáljuk önt felkelteni, de meg sem mozdult!
- Jaaaa, az? Teljesen normális, már ilyen vagyok gyerekkorom óta. Csak akkor kelek fel, ha kialudtam magam, vagy ha életveszély fenyeget. Van valami reggeli? - nyújtóztam egy nagyot, majd pillantásom a sarokba állított kiskocsira tévedt. Némi fejcsóválás és kivizsgálási ajánlat után távoztak a "vendégek" a szobából, én meg nekiestem a reggelinek. Mikor befejeztem, belső órám jelzett, hogy ideje indulni. Egy perc alatt felpáncélozódtam, és az ajtó előtt váró vezetőmmel elindultam a terem felé.

Szerencsére még időben visszaértem a terembe. Lihegve vetettem magamat a tömegbe és furakodtam az elejére, ahol tegnap is álltam.
Az óra ekkor ütötte meg a kilencet, mindenki a színpadra vetette a tekintetét és izgatottan vártuk, hogy mi lesz. /tücsökciripelés/ Várni vártunk, de nem történt semmi. Az emberek már sugdolózásba és türelmetlenkedésbe kezdtek, aztán egy bő negyedóra múlva megjelent a tegnapi fickó.
A két tegnapi jómadár a sor elején megint rákezdett a füttyögésre és fújogatásra.
~ Az ilyenek miért jönnek el? – tettem fel a költői kérdést magamban, majd indultam volna, hogy elhallgattassam őket, mert már engem bosszantottak ezzel. Ám ekkor a kék köpenyesek akcióba lendültek és határozott mozdulatokkal csendre intették a két zavaró forrást.
Figyelmemet újra a színpadra fordíthattam, ahol is a pasas végre neki kezdett a szónoklatának.
- A feladatotok, mint tudjátok megmenteni azt a néhány elrabolt civilt és kideríteni, mi is áll az ügy hátterében. Hamarosan kapni fogtok egy térképet híveimtől, amelynek segítségével felbírjátok kutatni a hajót, amely a hegy mögött tanyázik. Sajnos útközben van egy kis akadály, ami a térképen fel lesz tüntetve, remélem sikerül megoldaniuk a helyzetet, sok szerencsét!
A férfi említett HIV-ei beözönlöttek közénk és átadták nekünk az anyagot. Széthajtottam a térképet és alaposan elkezdtem tanulmányozni.
~ Veszélyes akadály… ~ olvastam a lapról ~ Patkánykutyák?
Hirtelen két alak formálódott meg a szemem előtt. Az egyik egy patkány méretű rágcsáló fogas, gyűrűzött farkú kutyaszerű lény volt. A másik pedig a kutya méretű, szürkésszínű rövid patkánylábú szőrös lény volt.
Nem merülhettem mélyen bele a képzelgéseimben, mert ekkor a kedves HIV-ek kitessékeltek minket, hogy haladjunk a munkával.
Kint az idő csodaszép volt. Nyoma se volt a tegnapi esőnek vagy az azelőtti viharnak. A nap sütött, a madarak csicseregtek, a szivárvány pedig… színes volt.
~ Vajon van arany a lábánál? És ha igen melyiknél?
A csoport végig masírozott a városon. Sokan csoportokba verődtek és úgy haladtak vagy épp a helyieket faggatták. Én beletemetkeztem a térképbe úgy mentem előre. Csupán a látószögemben lévő néhány lábat követtem.
- Patkánykutya, patkánykutya… patkány… kutya… patkánykutya – motyogtam magamban. Még mindig nem tudtam túljutni ezen a szón és a jelentésbeli lényen.
Elmélkedésemből egy soha eddig nem hallott hang zökkentett ki.
- Patkánykutya! – ordítottam el magam és ösztönösen félrevetődtem.

A terembe cirka tíz perccel a hivatalos kezdet előtt érkeztem. A tömeget elnézve, úgy döntöttem, én inkább a falnak támaszkodva töltöm a megbeszélést. Ezzel ugyan megbotránkoztattam néhány kékköpenyest, akik azt hitték, a fal melletti hely az ő kiváltságos helyük, de végül belenyugodtak a helyzetbe. A kényelemért cserébe nem láttam semmit, de azzal nyugtattam magam, hogy úgyis mindjárt elkezdődik, és a tegnapot véve alapul, nagyon gyorsan vége is lesz. Ezt gondoltam egészen húsz percen át.
~ Hol a pokolban járhat? - kezdtem felmérgesedni, de végül egy sóhajtással elővettem fenőkövemet, és élezni kezdtem Saihyou-t, nem törődve az ismét felháborodó őrökkel. A kő hangja zene volt füleimnek, nem úgy a körülöttem állóknak.
- Ne rám nézzetek. Amint megérkezik a házigazda, abbahagyom. - néztem fel egy pillanatra, majd még nagyobb hévvel próbáltam eltüntetni egy apró egyenetlenséget.
Egy hangosabb fújolásra figyeltem fel. A hang ismerősnek tűnt, és egy pillanat múlva bekattant, hogy a tegnapi fickók kezdik újra a műsort. Több emberrel egyetemben én is ösztönösen megindultam feléjük, de az indulatok elszabadulása előtt néhány köpenyes leállította őket. A színpadon álló munkaadónk megvárta a teljes csendet, majd végre-valahára elkezdte ismertetni a feladatot.
- A feladatotok, mint tudjátok megmenteni azt a néhány elrabolt civilt és kideríteni, mi is áll az ügy hátterében. Hamarosan kapni fogtok egy térképet híveimtől, amelynek segítségével felbírjátok kutatni a hajót, amely a hegy mögött tanyázik. Sajnos útközben van egy kis akadály, ami a térképen fel lesz tüntetve, remélem sikerül megoldaniuk a helyzetet, sok szerencsét!
- Ennyi? - fakadtam ki önkéntelenül. Harmadszor sikerült felhúznom a köpenyeseket, akik közül az egyik morogva adta oda az említett térképet.
~ Patkánykutyák? Az meg mi lehet? - lepődtem meg. - Biztosan veszélyesek..
- Hé, főnök, miért nem mehetünk hajóval? - kiabáltam a színpad felé, de addigra már eltűnt a fazon, minket pedig kiebrudaltak a teremből.
Néhányadmagammal együtt léptem ki a kapun, majd az egyik helyi férfihoz léptem.
- Ne haragudjon, meg tudná mondani, mi az a patkánykutya? - kérdeztem, de értelmes válasz helyett csak nevetést kaptam.
- Na igen, a legendás patkánykutyák! - nevetett tovább a férfi, majd legyintve továbbállt.
- Kösz.. - mormoltam, majd a többiek után siettem. Kellemesen hűvös, tavaszi időnk volt, de a nap vakítóan sütött. Kellemes párhuzam!
Páncélommal nyikorogva haladtunk a térképen jelzett úton, és nekem egy régi olvasmányom jutott az eszembe.
~ Én lennék a Bádogember, de vajon kik a többiek? - enyhén összerezzentem, mikor egy üvöltés harsant fel a távolban, majd a fülem mellett.
- Patkánykutya! - a második kiáltás rózsaszín hajú útitársamtól származott, aki egy pillanat alatt az út melletti árokba vetődött.
~ Megvan az Oroszlán. - nevettem el magam, majd megpróbáltam felidézni az első üvöltést. Mintha valamilyen állat kiáltott volna.
- Felismerte ezt valaki? - tettem fel a költői kérdést.

Miután jól megreggeliztünk azt az utasítást kaptuk, hogy a főterembe kell menni a további parancsokért. Csak ez nem volt olyan egyszerű teli hassal és úgy, hogy még az álmom vissza vissza kacsingatott a szemem sarkából.
Egy vörös hajú kisfiúról álmodtam és éreztem, hogy valami nagyon erős kötelék köt hozzá. Nem tudtam magamban értelmezni az álomképet így hagytam elúszni a többi már elfelejtett gondolatom közé. Kazuval sétáltunk tágas folyosókon keresztül és pár perccel kilenc előtt meg is érkeztünk az aulába.
Úgy tűnt mi érkeztünk először ezért kényelembe helyeztük magunkat egy asztalnál és vártuk a történéseket.
Kilenc előtt pár másodperccel egy második fickó is beesett a terembe. Szimpatikusnak tűnt bár hatalmas bazookája láttán úgy gondoltam még várok azzal, hogy leszólítsam. Majd úgy is megismerem a szándékait.
Pár perc múlva valami idegesítő hang ütötte meg a fülemet de nem zavartattam magam különösebben miatta csak figyeltem és vártam, hogy végre történik-e valami.
Ahogy a vezér megérkezett aki kiadta volna nekünk merre tovább egy időben megkezdődött a füttyögés és a fujjolás.
Pár ember megindult feléjük - köztük Kazu is - amire abba hagyták. Én nem akartam belefolyni az ilyen ügyekbe. Képes voltam nyugodt maradni és csak mosolyogni.
Mikor a teremre ráült a csend az öblös mély férfi hang úgy vágta azt keresztbe mint kés a vajat:
- A feladatotok, mint tudjátok megmenteni azt a néhány elrabolt civilt és kideríteni, mi is áll az ügy hátterében. Hamarosan kapni fogtok egy térképet híveimtől, amelynek segítségével felbírjátok kutatni a hajót, amely a hegy mögött tanyázik. Sajnos útközben van egy kis akadály, ami a térképen fel lesz tüntetve, remélem sikerül megoldaniuk a helyzetet, sok szerencsét!
~Király...nekünk kell majd navigálnunk?~
A térképet átnéztük Kazuval és megdöbbenve vettük észre a feliratot "Patkánykutya". Nem találkoztam még ilyen nevű dologgal legyen ez egy állat vagy valamilyen elvont kalózbanda neve.
-Patkánykutya...érdekes - gondolkodtam mosolyogva, hangosan.
Kazu válaszából kiderült, hogy ő neki sem mond túlzottan sokat ez az elnevezés.
Furcsa alakokkal mozogtunk együtt a térképen kijelölt út felé. Mi a többieket vaktában követtük hiszen nem úgy sem tudtuk volna behatárolni magunkat a térképen az ismeretlen szigeten. Nem akartam kérdezősködni a patkánykutya felől de nem tudtam, hogy Kazu megakar-e valakit kérdezni.
A gondolataimba mélyedve megint a vörös hajú kis srác jutott eszembe. Próbáltam felidézni hol láthattam azelőtt de ötletem sem volt.
~Mintha Dawn Islandnál...talán...
Egy állati eredetű vagy ahhoz hasonló üvöltés rombolta szét a gondolatmenetemet. A tömeg körülöttem megbolydult.
- Patkánykutya! - kiáltott fel a furcsa bazookás gyerek mire én mosolyogni kezdtem.
- Felismerte ezt valaki? - tette fel egy másik társunk a kérdést.
Széles mosollyal az arcomon nyúltam a katanáimhoz.

Társaim tagadó válaszára megvontam a vállam, és reménykedtem, hogy a térkép által jelzett akadály nem épp most jött el. A bazooka-s Oroszlán épp most jött ki az árokból, leporolta magát, és ő is megrázta fejét. Majd egy újabb hang hallatszott., mozgás hangja.
- Ez... közelebbről jött. - mondtam, és a többieken láttam, hogy nem csak képzelődöm. Most közelebbről is megnéztem őket. A rózsaszín hajú fickó egyértelműen a távolsági harcot részesíti előnyben, a szőke srácnál néhány dobófegyvert láttam, meg egy kardot. A hozzám hasonló színű hajú fickónak pedig két katanája volt. Csodás, akkor kettő-kettő.
A zaj egyre közelebb ért, majd meg is láttuk a zaj forrását. Kétlábúak voltak, de embernek nem neveztem volna őket. Bőrük, néhány helyen szőrük a szürke és fekete árnyalatai között változtak, kissé dagadtak voltak.
~ Szóval ezért patkánykutyák - lepődtem meg, amikor közelebb jöttek. A hátul lelógó farok és füleik kísértetiesen hasonlítottak egy patkányéra, míg orruk-szájuk egy vadászkutyáéra emlékeztettek. Nem úgy tűntek, mint akik barátságos hangulatban vannak, és ahogy egyre közelebb értek, úgy tűntek egyre nagyobbnak. Termetük jóval meghaladta az enyémet, két és fél méter körülre saccoltam az elöl haladót. Mikor az egyik rám vicsorgott, automatikusan lekaptam fegyverem a hátamról, de ők csak sugdolózni kezdtek, tisztes távolságra tőlünk.
- Azok az átkozott emberek … idegesítő öntelt vadbarmok! - hallottam egy kissé hangosabb mondatot. Ezek szerint tudnak beszélni, vagyis még okosak is.
- Hahó - szólaltam meg, mikor az egyik patkánykutya felüvöltött. A nyolc teremtmény megindult felénk, nem épp barátságos tekintettel.
Társaim egy pillanat alatt előhúzták fegyvereiket - már aki -, és közelebb húzódtunk egymáshoz.
- Próbáljunk meg együtt maradni. - javasoltam, majd a két távolsági harcos elé mentem. Nekem csak védekezve ki kell húznom, míg ők sündisznót csinálnak a patkányokból...
Tervem fuccsba ment, amikor ránk rontottak. Félkörben támadtak meg minket, így esélyünk sem volt őket feltartóztatni. Rám két lény vetette magát - az egyik ugrott, a másik pedig oldalamba próbált kerülni. Fejem fölött meglengettem a bárdot, és belevágtam az ugró lény mellkasába. Azaz, megpróbáltam. Mikor nagy ellenállásba ütközött a penge, oldalra vetettem magam, mielőtt a második el tudott volna kapni.
~ Miből van a bőrük? Betonból? - döbbentem le, mikor láttam, mekkora sebet ejtettem. Egy enyhén vérző karcolást láttam a kutya bőrén. Igaz, hogy csak a saját lendülete vitte bele a pengébe, de ez egy átlagembert felnyársalt volna. Újra megtámadtak, két oldalról. Felnevettem. Szinte gyakorlatozásom kezdete óta harcoltam úgy, hogy két ellenfelem volt, mindenféle fegyverzet ellen. Hogy megtörjem az ő ritmusukat, feléjük rohantam, megpörgetve Sent. A bőrük ellen a bárd kevésbé volt hasznos, a kalapáccsal próbálkoztam. Az egyiket célba véve vállra mértem ütést. Ez kibillentette egyensúlyából a patkányt, Megpördült, és alig volt időm a fegyver nyelét magam elé húzni, hogy a felcsapódó farok támadását ki tudjam védeni. Automatikusan magam mögé kaptam a kalapácsot, ami így hárította a fejem felé tartó karmokat is. A dög sokkal erősebb volt, mint egy átlagember, és tudtam, nem sokáig fogom visszatartani. Főleg, ha az előttem levő összeszedi magát... Nem tetszett az egész. Összhangban harcoltak, és egy pillanatra sem akadályozták egymást.
- Francba. - sziszegtem, de egy becsapódó lövedék méterekre repítette ellenfelem. Oldalra pillantottam. Rózsaszín hajú társam kacsintott egyet, és visszatért saját csatájához. Eszembe véstem, hogy utólag megköszönjem neki. Kicsit óvatosabban, de ismét harcolni kezdtem. A földön fekvőhöz fordultam, aki épp feltápászkodni próbált, de társa eléállt.
- Az önfeláldozás... - mosolyogtam, és felütöttem a kalapáccsal. A támadás telibe találta gyomrát. Mivel felfelé irányult a csapás, korlátozottan tudta farkát használni, nem tudott lendületet venni, karjával pedig megfogta Sent. Kezemre mért farkával ütést, de a páncél jórészt megvédett. Mindketten erőből nyomtuk más irányba a fegyvert, patthelyzetet hozva létre. Én továbbra is az időt akartam húzni, hogy a többieknek legyen idejük nyerni.
Hátam mögül egy fájdalmas sikolyt hallottam, ami biztosan nem emberi torokból származott.
~ Már csak heten vannak!