Név: Dragon D. Kay
Faj: ember
Kaszt: kalóz
Rang: kapitány
Nem: férfi
Kor: 18
Származási hely: East Blue – Dawn Island – Goa város
Képesség: fokozott ügyesség, fokozott mozgékonyság, átlagnál nagyobb gyorsaság, fejlett lövészi képesség, fejlett célzás, pusztakezes harcmodor mélyebb ismerete, nagy akaraterő (veleszületett haki, amint odajutok vásárlással hivatalossá teszem, addig csak lappang)
Felszerelések: 2 pisztoly az övére erősítve és 2 egykezes bazooka a hátán,
pisztolybazookaSzületési dátum: augusztus 1
Kinézet: Mélyrózsaszín hajammal kivillanok a tömegből. A hajamhoz színben illő feszes ujjatlan pólót hordok, a nyakamban egy fekete sálat, a kezeimen, pedig úgyszint fekete kesztyűk. Egy koponyacsatos öv tartja a fekete nadrágom. Oldalamon a pisztolyaim, hátamon pedig a bazooka-k. Homlokomon, pedig egy speciális védőszemüveg van.
Jellem: Kedves, barátságos, kalandhajhász fiatal srác. Mindennél előbbre veszi a barátait és kész minden erejével védeni őket. Rettentő nagy akaratereje van így mások számár elképesztő dolgokra is képes lehet akár, főleg ha a társairól van szó. Mániája a rombolás, ha harcba bocsátkozik ott általában kő-kövön nem marad. Szereti a verekedést, olyankor kedvenc időtöltése a kocsmai, vagy sima utcai tömegverekedés.
Előtörténet: A Kalózok aranykorában születtem, de nem a Kalózok aranykorába. Egy betű, mégis mekkora különbség. A keleti tengereken lévő Goa városában láttam meg a napvilágot egy arisztokrata család második fiú gyermekeként. A város Goa királyságról kapta a nevét, ami Dawn Szigeten található. A királyság területén helyezkedett el még egy kicsiny, Fuusha Village nevű település is. A szüleim szerettek és sokat foglalkoztak velem. Nagyszabású terveik voltak velem, főleg apámnak. Bár eléggé megnehezítette az életemet, hogy a bátyám árnyékában kellett élnem, aki mindig mindenben jobb volt nálam, habár csak két évvel volt idősebb. Talán ez lehetett az oka, hogy olykor-olykor kiszöktem otthonról és a kikötőben meg a fogadó környékén lófráltam és hallgattam a hajósok történeteit. Valósággal magával ragadtak ezek az elképesztő mesék. Az izgalmas kalandok, a társak és a mesés kincsek. Ekkor kezdett el motoszkálni a fejemben az a gondolat, hogy bárcsak én is ott lehetnék ezekben a kalandokban, nem pedig itt a sznob családomban és a tökéletes testvéremmel. Szerettem őket, de éreztem, hogy nem köztük van a helyem.
Így ment ez éveken át, amikor is egyszer rajta kaptak ezen. Otthon iszonyú nagy botrány lett belőle. Nem értettem miért lettek ennyire pipák érte, hogy kicsit kimozdultam és történeteket hallgattam. Sosem emeltek rám addig kezet, apám méltatlannak találta az erőszak minden formáját, de akkor ő maga saját kezűleg pofozott fel.
Akkor ott biztos azt gondolta ki veri belőlem az összes érdeklődést a kalózélet felé, de épp ellenkezőleg sült el. Ez csak még jobban felbuzdított. Tudtam, hogy a tengeren azt csinálok, amit akarok, nem parancsol senki. Ott szabad lehetek és barátokra lelhetek.
Aznap este könnyes szemmel pakoltam a táskámba a dolgaimat. Amint kész voltam minden üzenet vagy bármi más értesítés nélkül kiszöktem az ablakon. A tetőről sikerült lejutnom hála az ügyességemnek. Mindig is tehetséges voltam az efféle dolgokban. De nem engedték meg, hogy foglalkozzak ezzel. Méltatlan volt ez is a szemükben, mint sok más.
Lerohantam a kikötőbe ott pedig elkötöttem egy kis csónakot, majd kieveztem az éjszakába a szabadság felé. Szabadnak szabad voltam, csak néhány nap után már éhes is. Csak egy napi élelmet és vizet vittem magammal. Korgó gyomorral sodródtam tovább a tengeren egyedül.
Már a halálomon voltam, mikor felbukkant egy hajó és kiszedtek a vízből. Adtak enni meg inni. Nagyon rendesek voltak velem és később kiderült, hogy kalózok, még pedig a messze földön híres Balthazar kalózok. Róluk is hallottam csodás történeteket. Befogadtak maguk közé és én is így kalóz lettem. Szabad voltam és társakra lettem. Nem is lehettem volna ennél boldogabb.
Évekig voltam tagja a Balthazar kalózok legénységének. A kapitány, Balthazar, mióta megtalált úgy tekint rám, mintha a saját fia lettem volna. Mindig tanítgatott és nevelt.
- Mondj le az önző vágyaidról. Ez az egész a közös célok eléréséről szól. Ne várd a holnapot, menj elé! Ezek voltak számomra a legfontosabb szavai, amik végig kísértek utamon. Az évek folyamán a legénység folyamatosan edzet és tréningezett, először csak játékosan. Abszolút nem gondolták komolyan, csak foglalkozni akartak velem, de meglepte őket a bennem szunnyadó képességek. Bár a kardforgatás nem ment. Csak hadonászni tudtam vele, semmi többet. Azonban a lövészet. Na az már nekem való volt.
Emlékszem az első komoly kalandra, amikor megtámadtunk egy haditengerészeti állomást, mert sanyargatta a lakosokat. A zsarnokoskodás és a korrupció ellen Balthazar mindig fellépet. Az állomásvezető úgy élt ott, mint valami kiskirály, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk. Először kikötőben lévő tengerészeti hajókat ágyúztuk le, aztán partra szálltunk és meg sem álltunk a bázis belsejéig. Ekkor már valóságos fegyver arzenállal rendelkeztem. Két pisztollyal az oldalamon és két egykezes bazooka-val a hátamon bátran jelenthettem ki, hogy én bizony rendelkezek tűzerővel. A harc alatt senkit sem öltem meg, mindig figyeltem, hogy csak vállon lőjem őket, de azt is csak rosszabb esetben. A környezetnek viszont nem kegyelmeztem. Az erődből csak egy nagy kupac kő maradt, hála nekem. A többiek ezután mindig a rombolásaimmal viccelődtek. Ennek persze meg is lett az eredménye, hisz hamarosan én is vérdíjat kaptam a fejemre.
- Há-há! 250.000 Beli?! Nem is rossz, sőt! Ezt meg kell ünnepelnünk! – szólt Balthazar.
- He-he, igyekszik az ember – feleltem vidáman.
- Ugyan, csak szétlőtt néhány téglát, ezért nem kell mindjárt rumot bontani – szólt közbe csipkelődően Kain, az első tiszt.
Négy hónappal később azonban szörnyű dolog történt. A haditengerészet megtalálta a titkos rejtekhelyünket, ami egy picinyke elhagyatott sziget volt.
- Kay menekülnöd kell! - Nem hagylak magatokra! Én is a társatok vagyok! Kész vagyok akár meg halni értetek.
- Nem, fiam. Neked élned kell. Az új generációé a jövő. És ne feledd. Ne várd a holnapot, menj elé! - De…- Nincs de. Sipirc. Ez parancs. Tudod mit jelent a kapitány parancsa. - Igen… - dünnyögtem.
- Akkor fáradj le… - nyitott fel egy csapóajtót. –
Vissza se nézz. Amint lementem rajta lecsapódott az ajtó és valami nehéz tolódott rá. Nem volt mit tennem. Fájt a szívem, hogy ott kellett hagynom a társaimat, de tudtam, hogy Balthazar-nak igaza volt és a parancs az parancs. Új kalózbandát alapítok majd és nem fogom hagyni, hogy bármelyiküknek bajuk essen. Megfogom őket védeni minden erőmmel és ezért kell minél erősebbnek lennem. Ezekkel a gondolatokkal haladtam végig a rejtet folyosón, ami a sziget végébe vitt, ahol egy pici egyszemélyes vitorlás csónak horgonyzott. Belepattantam és belehajóztam az éjszakába, mint sok-sok éve, amikor elszöktem otthonról, hogy új életet kezdjek.