Város - Az első kötelék (Találkozás: Akai Nanami és Dragon D. Kay)

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a ladikom koccan valamivel. Pislogva kinyitottam a szememet, de azonnal be is csuktam, mivel a szemembe tűzött a nap, ami mondanom se kell, hogy elég kellemetlen élmény. Kicsit kómásan oldalra fordultam és eltakartam az egyik kezemmel a szemet, majd hatalmasat nyújtóztam jól megropogtatva minden csontomat. Nagy nehezen felültem és továbbra is takarva a szememet kidörzsöltem belőle az álom utolsó maradékait, aztán egy ásítás után pislogva körbe kémleltem hová is sodort a sors.
Történetesen, amivel koccantam az a móló volt. Egy szigeten kötöttem ki, amire körbe épült egy város. A sziget legmagasabb pontján pedig egy haditengerészeti erőd feküdt.
- Hurrá… - dörmögtem álmosan, aztán kikászálódtam a csónakomból. A mólóra érve visszahajoltam és az egyik cölöphöz kötöttem, hogy azért még se vigye már el a sodrás a hajómat. Nem akartam sokáig tartózkodni a szigeten. Csak feltankolom magamat és húzok is tovább társakat keresni. Ez volt a terv.
Órákon keresztül bóklásztam a városban, mire sikerült találnom egy fogadó szerűséget, ahol talán ehetek valamit. Beléptem a lengőajtón és leültem egy sarokban lévő kerekasztalhoz. Hamarosan egy fiatal felszolgáló lány libbent elém.
- Szép napot. Mivel szolgálhatok? – kérdezte kedvesen.
- Neked is. Ha valami reggelivel megdobnál, az jól esne. – feleltem mosolyogva.
- Rendben, mindjárt összedobok valamit.
Hóna alá csapta a tálcát és sarkon fordult, majd eltűnt egy függöny mögött a pult mellett. Amíg el nem készült a reggelim, szemben az ablakon keresztül bámultam az utcát. Szép tiszta város volt, kedves emberekkel. Szinte mindenki jó kedvű volt és mosolygott, ami engem is jó kedvűvé tett. Szükségem is volt erre, mivel az előző éjszakai események még eléggé mélyen bennem éltek.
Ekkor felébredtem a révületemből ugyanis a fiatal hölgy visszajött a reggelimmel.
- Parancsolj.
- Áh, köszi. Finomnak tűnik.
A lány megeresztett egy mosolyt, aztán visszament a pulthoz. Rémes érzés volt, hogy nem fogom tudni kifizetni ezt a mennyei reggelit, pedig nagyon kedvesnek tűnt a pincér lány.
Már majdnem befejeztem az evést, amikor egy ballonkabátos fickó lépett elém a pulttól.
- Dragon D. Kay? – kérdezte tőlem hidegen. Ahogy kimondta a nevemet tudtam, hogy bajban vagyok, hisz csak az ismerheti a nevemet és az arcomat, aki látta már a plakátot rólam. Ó, a hírnév ára.
- Na basszu… - be se bírtam fejezni a mondatomat, a fickó előkapott a kabátja alól egy kardott ás a vállamba szúrva a falhoz szegezett, én eközben lekaptam a hátamról az egyik bazooka-mat és a képébe nyomtam, majd elsütöttem. A detonáció elég közel volt hozzám, így én is eléggé megsínylettem. A robbanástól átszakítottam a falat és kirepültem az utcára. A fogadóból sűrű füst szállt fel. Köhögve kimásztam egy törött hordóból, amiben landoltam és a vérző vállamra tapasztva a kezemet fölálltam és döcögve elkezdtem szaladni, mielőtt a füstre idejönnének a tengerészek.
Kicsit homályosan láttam és szédültem is. Valószínűleg cikk-cakkban futhattam és a vállamból is csöpögött a vér.
Egy sarkon befordulva aztán összeütköztem valakivel és sérülésemnek és jelenlegi gyengeségemnek köszönhetően és dobtam a hátast utána.

Nanami nem számolta mennyi idő telt el mióta új életet kezdet. Nem mintha most rózsás élete lett volna, de még mindig jobb volt mint eddig. Végre oda ment és akkor amikor akart, azt tett amit akart, senki nem mondhatta meg mit csináljon, annyi csokit ehetett amennyit akar - feltéve ha volt pénze rá. Bár volt hátránya is. Elsőként meg kellett tanulnia hogy nem lehet minden kocsmába kioktatni a parasztokat mert akár a fogát is ott hagyhatja. Sajnos sok embert nem érdekelte hogy nő, emiatt egyszer kétszer szépen helyben hagyták. Bár sérüléseibe nem halt bele de így vissza gondolva tudta könnyen otthagyhatta volna a fogát. De ahogy telt az idő egyre több tapasztalatot gyűjtött és már elég precízen feltudta mérni a terepet. Egy valamit viszont sehogy nem tudott megoldani. A magányt. A kínzó üres ridegséget a lelkében. Ez olyan fájdalom volt számára amit csak most tapasztalt meg igazán, most hogy tényleg senki nem volt akihez szólhatna akitől egy kedves szót vagy bátorítást kapott volna ezekben a nehéz időkben, pedig rá fért volna. Egyetlen társa Akaneko volt, aki addigra szép termetes méretett öltött. Macskája pedig mintha érezte volna gazdája fájdalmát ezért minduttalan mikor Nanami sírt addig bújt és dörgölőzött hozzá amíg meg nem nyugodott.
A mai napjuk viszont különleges volt, bár ők ezt még nem tudták. Nanami Shell town utcáin sétálgatott éppen nyomában Akanekoval és éppen azon törte a fejét mit egyen ebédre.
- Mit szólnál egy kis sushihoz Akaneko? - kérdezte a macskát aki helyeslésül egy hosszút nyávogott. Nanami gyengéden meg simogatta a fejét. - Na akkor keresünk egy sushi bárt! - mondta vidáman.
Befordultak a legközelebbi úton hátha ott több sikerrel járnak, mert eddig csak boltokat találtak. Nanami épp a bárány felhőkkel teli eget bámulta és azt találgatta magába mire hasonlítanak amikor valami neki csapódott. Erőteljesen meg tántorodott és hogy ne essen hátra tett egy nagyobb lépést oldalra.
Amikor kinyitotta a szemét egy rózsaszín hajú fiú feküdt előtte a földön, láthatóan nem volt teljesen magánál. Ekkor viszont valami másra lett figyelmes. A karján valami meleget érzett és amikor oda nézet vért látott. Meg dermedt és azonnal sebet kezdte keresni de nem talált semmit. Újra a fiúra emeltet a tekintetét és csak ekkor vette észre hogy ő az aki vérzik.
- Anyám... - mondta - hé ember jól vagy? - kérdezte tőle. Akaneko hangosan nyávogott és fújt az idegenre. Nanami letérdelt mellé hogy jobban szemügyre vette, elég rossz állapotban volt. Már nyúlt volna a táskájába amikor eszébe jutott hogy az út közepén nem nyújthat első segélyt.
- Hé ööö.. fiú! Hallasz engem? - kérdezte de a srác csak nyögött egyet. - Fel tudsz állni? Gyere segítek!- mondta azzal ép kezét vállára tette és felrángatta fiút. Botladozva ugyan de ment neki a járás. Egy közeli fa alá vitte hogy jobban megszemlélhesse. Első látásra kezdetleges zúzódás jelek fedezet fel, ujját a fiú arca elé tette.
- Tudod követni az ujjam? - kérdezte de a válaszként a fiú csak akadozva követte a tekintetével az ujját. "Közepes agyrázkódás, de elől nincs zúzódás a fején" - állapította meg ahogy fiú fejét tapogatta. Hátul viszont rögtön megtalálta a kis dudort ami erőteljesen lüktetett.

A földön ülve valósággal forgott velem a világ. Felnéztem az ütközésem okéra, aki egy hosszú szőke hajú kék szemű lány volt.
- Anyám...
~ Nem csak én ~ gondoltam és próbáltam is mondani neki, de nem igazán ment a hangképzés.
- Hé ember jól vagy? - kérdezte tőlem a lány, mire én próbáltam válaszolni, de még mindig nem ment. Ekkor letérdelt mellém és nézegetni kezdett.
~ Talán orvosnak képzeli magát?
- Hé ööö.. fiú! Hallasz engem?
Megint próbáltam neki válaszolni, ám ezúttal eljutottam a nyögésig, ami nagy haladásnak számított. A világ sem forgott már annyira, csak kicsit jobban mozgott körülöttem, mint kellett volna. A vállam viszont valósággal lüktetett.
- Fel tudsz állni? Gyere segítek!
Ezt követően "finoman" felrángatott a földről és arrébb hurcolt. Az egyensúlyom akkor nem igazán volt a régi, így kicsit nehezen ment a járás. A fejem is valamiért balra húzott, de végül kiértünk az utcából és nem kellett sokat menni, hogy egy pici zöld, fás területre érjünk. A lány kiszemelt magának, illetve inkább nekem egy fát és annak a törzséhez támasztva leültetett. Nézegetni kezdte az arcomat, szememet, vállamat. Aztán fölemelte a mutatóujját és mozgatni kezdte előttem.
- Tudod követni az ujjam?
~ Persze, hogy tudom, nem vagyok debil ~ lett volna a válasz, de éreztem, hogy megint maximum csak nyökögés lenne belőle, így inkább csak követtem az ujját a szemeimmel.
Ezután után előrehajtotta a fejemet és hátul a tarkómat meg a koponyám többi részét kezdte tapogatni. Hamar rátalált a fájóbb pontra, amivel átszakítottam a falat.
- Áú! Hé óvatosabban!

- Áú! Hé óvatosabban!- szólalt meg fájdalmasan a fiú. Nanami azonnal elkapta a kezét.
- Ne haragudj, nem akartam de muszáj tudnom mi bajod, anélkül nem tudok segíteni. - mondta azzal a táskájába nyúlt. Kötszert, fertőtlenítőt, némi alkoholt, és egy kis tégelyt vett elő. Úgy döntött először a karját látja el. Kis darab gézre fertőtlenítőt csöpögtetett és elkezdte törölgetni a sebet.
- Igazad van, tulajdonképpen köszönetet kéne mondanom. - mondta fiú, ő pedig rá mosolygott.
- Ez most fájni fog. - mondta előre, de nem hagyott sok időt a válaszra vagy ellenkezésre.
- Mi csod... áú - jajdult fel újra.
A seb mély volt de nem volt túl nagy. Ahogy végzett a törölgetéssel egy kis vatta pamacsot itatott át az alkohollal és a fiú kezébe nyomta.
- Ezt szorítsd a puklidra , ez orvosi alkohol, gyorsan párolog ezért ilyen hideg a pamacs, megakadályozza hogy tovább dagadjon. Majd újra karja felé fordult és körbe kente a sebet egy ragacsos fekete krémmel, és elkezdte bekötni.
- Köszönöm. A nevem Dragon D. Kay. Kalóz vagyok. - vigyorgott rá.
- Akai Nanami és nincs mit, de én nem vagyok még semmi. - vigyorgott rá. - hol szerezted ezt? Ugye nem a haditengerészet van a nyomodban? - közben szorított egyet a kötésen.
Nem, még nem hiszem. Egy fejvadásszal gyűlt meg a bajom, közvetlenül a reggelim után - nézegetni kezdte a vállát - Te nagyon ügyes vagy hol tanultad ezt?
- Köszi, ő hát még... kicsinek a falusi orvostól. De nem olyan nagy dolog ez. Jól gondolom hogy éppen menekülőfélben vagy?
Nanami most a fejére kezdett összpontosítani. Az agyászkordás ellen nem sokat tehet, max beköti a fejét és ad neki valami gyógyszert amivel elősegíti a neuronok közötti terek regenerációját.
- Az attól függ. Mit értesz menekülő fél alatt? - kérdezett vissza nevetve. Kay ekkor neki lódult hogy felálljon de csetlett botlott közben.
Egy pillanatra gyanakvóan nézet rá. " Talán nem is közepes hanem súlyos az agyrázkódása?" - futott végig az agyán.
- Hát hogy üldöz még vagy sem. - mondta miközben a táskájában kotorászott. Vissza pakolta az eddig használtakat és egy kicsi tégelyt vett elő. Kay eközben lázasan porolgatta magát.
- Vagy úgy. Nem, nem hiszem. Ha túl is élte nem áll fel egy hama... - de hirtelen elhallgatott, Nanami riadtan ugrott fel hozzá, Kay hátára nyúlt majd látható megkönnyebbülés futott rajta végig. i
- Huh már megijedtem, hogy ott hagytam mikor lelőttem. - mondta megkönnyebbülten.
- Ne hozd rám a szívbajt! - ordította le és egy tockost csavart le neki. - már azt hittem rosszul vagy!

A lány ekkor elkapta a kezét.
- Ne haragudj, nem akartam, de muszáj tudnom mi bajod, anélkül nem tudok segíteni.
Benyúlt a táskájába és orvosi cuccokat húzott elő, mint kötszer, valami fura tégelyt és üvegcsét. Miközben nekilátott az ellátásomnak végig gondoltam a helyzetet és már javult annyira az állapotom, hogy összetudtam szedni a gondolataimat.
- Igazad van, tulajdonképpen köszönetet kéne mondanom. – mondtam neki belátva. Kedvesen rám mosolygott erre.
- Ez most fájni fog.
- Mi csod... áú!
Most már tudtam, hogy abban az üvegcsében valami csípős valami volt. Hiába, nem értettem az orvosláshoz. A lány viszont annál inkább. Nagyon profinak tűnt.
Egy vatta pamacsot nyomott a kezembe, amit előtte átitatott valami átlátszó folyadékkel.
- Ezt szorítsd a puklidra , ez orvosi alkohol, gyorsan párolog ezért ilyen hideg a pamacs, megakadályozza, hogy tovább dagadjon.
Megfogadtam a tanácsát és a fejemhez szorítottam. Ahogy mondta jó hideg volt. Eközben ő újra a karomhoz fordult és a sebemet bekente valami krémmel, majd bekötötte a vállamat.
- Köszönöm. A nevem Dragon D. Kay. Kalóz vagyok. – mondtam neki vigyorogva.
- Akai Nanami és nincs mit, de én nem vagyok még semmi. Hol szerezted ezt? Ugye nem a haditengerészet van a nyomodban?
- Nem, még nem hiszem. Egy fejvadásszal gyűlt meg a bajom, közvetlenül a reggelim után – ránáztem a vállamra és sokkal jobban éreztem magam, a fájdalom is szinte teljesen elmúlt - Te nagyon ügyes vagy hol tanultad ezt?
- Köszi, ő hát még... kicsinek a falusi orvostól. De nem olyan nagy dolog ez. Jól gondolom, hogy éppen menekülő félben vagy?
- Az attól függ. Mit értesz menekülő fél alatt? – kérdeztem vissza nevetve.
- Hát hogy üldöz még vagy sem.
- Vagy úgy. Nem, nem hiszem. Ha túl is élte nem áll fel egy hama...
Itt hirtelen elakadt a szavam. Arcomra rémület tükröződhetett. Ekkor jutott eszembe a reggeli fejvadászos ügy pontosan és nem voltam biztos benne, hogy elraktam a fegyverem használat után. Gyorsan a hátamhoz nyúltam és végig tapogattam. Amint mindkettőt éreztem, nagy kő esett le a szívemről.
- Huh már megijedtem, hogy ott hagytam mikor lelőttem.
- Ne hozd rám a szívbajt! –ordított rám és egy hatalmasat vágott ököllel a fejemre - már azt hittem rosszul vagy!
- Hé! Milyen orvos vagy te?! Vered a beteget?
A végét már nevetve mondtam. Aztán hirtelen abbahagytam és mélyen a szemébe néztem.
- Nagyon jó orvos vagy. Légy a társam. – mosolyogtam rá.

- Hé! Milyen orvos vagy te?! Vered a beteget? - kérdezte, de közben vigyorgott. Nanami is elmosolyodott rajta. Kay egy másodperc alatt elkomolyodott.
- Nagyon jó orvos vagy. Légy a társam. – mosolygott rá szelíden. Nanami teljesen le dermedt."Hogy a mi? A TÁRSA? "- villant át a fejében és ekkor egy kép jelent meg, ahogy ott áll a templomban fehér kis ruhában fátyollal a fején, Kay az oltár előtt várja zakóban és vigyorgott, közben fennkölt zene szól, és mindenki mosolyog rá a templomban. Ő megindult az oltár felé...
Majd egy másod perc alatt a zene elcsúszva eltűnt és újra ott állt Kay előtt. Érezte ahogy az arca láng vörösre gyűlik, az egészben a legfurább az volt hogy általában reflexszerűen és lekezelően kihasználja a férfiak efféle közeledését de most valahogy egyáltalán nem.
- Ő... nem is tudom, nem igazán szeretnék ilyesmit ehhheee - és zavartana megvakarta a tarkóját. - én csak egyszerűen barátokat keresek akikkel hajózhatok, meg dolgozhatok meg ilyesmi.... - mondta zavartan. Kay furán nézet rá.
- De hát én is erről beszéltem. Mégis mi a fenére gondoltál te? - kérdezte. Nanami álla a hangosan a földön puffant. " ANYÁM EZ DE ÉGŐ!"- Verejték cseppek kezdtek úszni az arcán. "Istenem hogy mekkora egy barom vagyok! Most már tuti hogy egy hibban picsának néz.... Anyám!"
- Óhh hát persze persze, okés legyünk társak! - mondta zavartan.

Nanami szeme a távolba révedt és látszott rajta, hogy leblokkolt. Nem értettem ezt. Azt hittem pedig, hogy egyszerűen fogalmaztam meg.
~ Talán fölkéne tennem újra a kérdést szótagolva? - gondolkodtam magamban, eközben Nanami látszólag újra visszazökkent a valóságba, de az arca színe megváltozott és egyre vörösebb lett.
- Ő... nem is tudom, nem igazán szeretnék ilyesmit ehhheee - és közben megvakarta a tarkóját. - én csak egyszerűen barátokat keresek akikkel hajózhatok, meg dolgozhatok meg ilyesmi.... - mondta zavarodottan. Nem értettem mit akart ezzel.
- De hát én is erről beszéltem. Mégis mi a fenére gondoltál te? - szögeztem neki a kérdést. Ekkor arca fura verejtékezésbe kezdett és hatalmas cseppek jelentek meg rajta.
- Óhh hát persze persze, okés legyünk társak!
- Akkor ezt meg is beszéltük!
Felé nyújtottam a kezemet mire mosolyogva belecsapott.
- Akkor üdv a Dragon kalózok között.

- Akkor ezt meg is beszéltük! – mondta vidáman.
ezét felé nyújtotta, bár Nanami löször nem értette miért, de eztán lesett neki, és mosolyogva bele csapott.
- Akkor üdv a Dragon kalózok között. - mondta
- Köszönöm. És hol vannak a többiek? Már mint a többi Dragon kalóz. –kérdezte Nanami, kiváncsian. Szeme elöttt egy nagy csapat ember jelent meg.
- Itt előtted – válaszolta nevetve. Nanami megszeppenve ált előtte
- Ó én lennék az első? – kérdezte.
- Úgy bizony. Érezd magad megtisztelve. Mert egy nap ez nagy szónak fog számítani.
- Értem – válaszolta mosolyogva - Gondolom te lennél a kapitány, ugye? – kérdezett vissza vigyorogva.

- Köszönöm. És hol vannak a többiek? Már mint a többi Dragon kalóz.
- Itt előtted - mondtam neki nevetve.
- Ó én lennék az első? - kérdezte megszeppenve.
- Úgy bizony. Érezd magad megtisztelve. Mert egy nap ez nagy szónak fog számítani.
- Értem - mosolyodott el - Gondolom te lennél a kapitány, ugye?
- Persze.
Ekkor a távolban monoton menetelő hangot sodort felénk a szél, ami csak egy valamit jelenthetett.
- Úgy hallom jönnek a haditengerészek. Ilyen gyorsan helyszíneltek volna? Gyere mennünk kell.
Ráfogtam a csuklójára és húzni kezdetem magam után.
- Nem azt mondtad, hogy nincsenek a nyomodban?
- Hát... mikor kérdezted még nem is voltak.
Nevetve futni kezdtem és persze húztam magam után. A kikötő felé vettem az utamat. Néhány utcával később eszembe jutott, hogy hátha neki van hajója és akkor nem kéne azzal a ladikkal hajókáznunk.
- Nincs esetleg hajód?

- Persze.
Közben a valahonnan a távolból menetelés hangaj hallatszodott. Nanami kiváncsian fordult ahang felé, de nem kelllett sokat gondolkoznia mi lehet az. A handitengerészet. Gyomra – mint mindig- most is görcsbe ugrott.
- Úgy hallom jönnek a haditengerészek. Ilyen gyorsan helyszíneltek volna? Gyere mennünk kell. – mondta sietve. Megragadta Nanami csuklóját, és húzni kezdte maga után.
- Nem azt mondtad, hogy nincsenek a nyomodban? – kérdezte kissé ingerülten.
- Hát... mikor kérdezted még nem is voltak. – válaszolta.
Elnevette magát és tovább húzta. Nanami nem tartotta ezt igen viccesnek, és közel jért a második pofon leosztásához. A kikötő felé vették az irányt. De egyszer csak egy hihetetlen kérdéssel ált elő.
- Nincs esetleg hajód? – kérdezte.
- Hát persze! –vágta rá kissé ingerülten – Ott parkolok a haditengerészeti flottában!Ember … úgy nézek ki mint akinek sok pénze van?

- Hát persze! –vágta rá kissé ingerülten – Ott parkolok a haditengerészeti flottában!Ember … úgy nézek ki mint akinek sok pénze van?
- Hmm, akkor megyünk az enyémmel.
Tovább szaladtunk a kacskaringós utcákon. A haditengerészek már nem voltak a nyomunkban. Szerencsénkre még épp időben megléptünk. Így hát lefutottunk egészen a kikötőig, ahol is megálltunk.
- Hol a hajód?
- Ott a móló végénél böktem oda.
Odasétáltunk és közben Nanami veszettül keresgélni kezdte a szemeivel.
- Hol én nem látom. Valamiféle lopakodó hajó? Vagy álcázott? - kérdezte reményteli hangon. Elgondolkoztam rajta, de nem értettem, így egyszerűen lefelé mutattam neki.
- Nézz le.
Követte az ujjamat, majd elkerekedett a szeme, amikor észrevette a cölöphöz kötött csónakomat. Nem volt nagy, de ketten még bőven elfértünk volna benne. Látszott rajta, hogy még nem tud szóhoz jutni.
- Hölgyeké az elsőbbség –törtem meg a csendet vigyorogva.

- Hmm, akkor megyünk az enyémmel. – válaszolta.
Ahogy tovább haladtak az utcák között a dobogás egyre halkult. Valószínűleg lehagyták a haditengerészet kutyáit, Nanami gyomor görcse pedig enyhülni kezdett. Eközben újabb dolgok kezdték el foglakoztatni. Ha neki nincs hajója, akkor Kay csak kell, hogy legyen különben miért rángatta volna el idáig.
- Hol a hajód? – kérdezte végül, amikor elérték a kikötőt.
- Ott a móló végénél. - mutatta, de Nanami akár mennyire is nézelődött sehol nem látta.
Pedig volt nem egy hatalmas hajó a kikötőben, még is ahova Kay mutatott nem látott semmit csak a nagy ürességet.
- Hol én nem látom. Valamiféle lopakodó hajó? Vagy álcázott? – kérdezte reménykedve, hátha csak ő rontott el valamit. Kay válaszul csak lefelé mutatott a vízre.
- Nézz le. – tette hozzá. Nanami szája leesett, egy aprócska ladik ringatózott a tengeren. Bár ketten elfértek benne, még is hatalmas szemekkel bámulta.
- Hölgyeké az elsőbbség – szólalt meg vigyorogva Kay.
- Ó köszönöm Kapitány! – vigyorgott rá vissza Nanami, és behuppant a kis csónakba. – De viccet félre téve, még is mekkora utat terveztél ezzel az elrettentő tutajjal?

- Ó köszönöm Kapitány! – mondta mosolyogva, aztán bemászott a csónakba. Utána mentem és elkezdtem eloldozni a kötelet.
– De viccet félre téve, még is mekkora utat terveztél ezzel az elrettentő tutajjal?
Lenéztem a csónakra, aztán ellöktem magunkat a mólótól és elindultunk a vízben. Némi gondolkodás után válaszoltam.
- Igazából csak egy helyre kell elmennünk vele.
- És hova?
- A szülő városomba. Szerzünk egy hajót. – kis szünetet tartottam, majd folytattam – Egy néhány régi ismerősömtől…
Azzal útnak indultunk, hogy szerezzünk egy hajót Goa városában és mellékesen beköszönjek szüleimnek némi pénzt lopva tőlük.


Ennek a kis történetnek vége, de a kettejük közti kötelék még csak most kezdődik.