Kurt Bozek
Polgár
Hozzászólások száma : 11
Regisztráció ideje : 2010. Nov. 17.
Tartózkodási hely : Flah sziget, Flah város nyomornegyede
 |  Tárgy: Kurt Bozek  Hétf. Nov. 22, 2010 11:39 pm | |
| Név – Kurt Bozek.
Faj – Félember/Féltengerharcos
Kaszt - Polgár
Rang - Munkás
Nem - Hím
Kor - 16
Származási hely – Flah sziget
Képesség -
Engedély nélküli –
1. Víz alatti életmód – a származásomból kifolyólag, semmilyen negatívummal nem jár, ha a szárazföldön vagyok, vagy akár a tengerben.
2. Főzés – a gyerek éveim alatt felszedett főzési tudományom. Elboldogulok bármelyik konyhában, de ínyenc falatokat nem tudok készíteni.
Engedéllyel – 1. Lőfegyverrel való bánásmód: apám pisztolyával megtanultam célozni, lőni. Nem vagyok a világ legjobb lövésze, de ötből négyszer célba találok.
2. Saját harcmodor – Közel harchoz a láncos kampómat használom, sokszor segített már a kocsmai verekedések közben. Akár egy legyet is le tudok csapni vele egy szamár füléről szélcsendes időben, úgy hogy az állat nem is érzi.
Felszerelések –
1. Tengerharagja – egy egycsövű, ötlövetű, kiskaliberű kézifegyver, amit az apámtól örököltem.
2. Isten ostora - Egy nem túl hosszú lánc, aminek a végén egy kampó található. Pár évi munka után olyan lett, mint a kezem meghosszabbítása. Mindig a mellkasomra tekerve hordom.
Születési dátum –Január 21.
Kinézet – Zöldes a bőröm, fekete a szemem, és kopasz vagyok. A eddig eltelt éveim alatt, sok mindent meg akartam változtatni a külsőmön, de ezeket soha nem tudtam. Miután végleg elment apám, tetoválást készíttettem, hogy a hovatartozásomat mindenki eszébe vésse, mikor meglát.
Mivel egy mindig tavasz szigeten élek ezért nem hordok sok ruhát, csak ami feltétlenül szükséges. Egy buggyos fehér tengerész nadrágot hordok csak ruha gyanánt, amit nem növeli a komfort érzetemet, de hasznos. Hamar kiszárad, ha vizes lesz, és nem akadályoz a munkában. Aki rám néz egyből feltűnik neki a vastag lánc körülöttem. Mindig magamnál hordom, egyrészt elrettentésképpen, másrészt önvédelemből. Nem sok mindenki mer kötekedni velem.
Jellem – Az életem elkeseredetté tett, nincsenek barátaim, csak ismerőseim, senkiben nem bízok meg mert mindenki előítélettel kezel. Legközelebb állnak hozzám a munkatársaim, de ők sem a barátaim. Nagy reményekkel bírok, mindent megteszek, hogy elérjem a céljaimat. A kisöcsém felkutatása az elsődleges célom, amiért bármit feláldoznék akár magamat is. Azért hogy ezt megtehessem pénzt, és hatalmat harácsolok össze, bárkin áttaposva.
Előtörténet - 16 évvel ezelőtt születtem egy különleges helyen. Ebben a világban nem minden ember mondhatja el magáról, hogy a víz alatt született de én ezek kevesek közé tartozok. Egy édes kis fogadóban születtem Flah sziget nyugati részén, pontosabban a második emeletén. De ne ugorjunk ilyen előre a történetemben.
Újra kezdem az egészet: Az apám nagy hajós volt, behajózta a négytenger szinte valamennyi szigetét. Csodálatos útjairól órákig tudott mesélni nekem, és olyan csodálatos hangja volt. El sem hiszem, hogy már eltávozott közülünk. Csak 40 évet élet az óceánok viharos hullámain, de szerencsére minden egyes pillanatát élvezte. Gisbert Devarja kapitány egyik legjobb harcosát tisztelték, és félték benne az emberek. A legjobb lövész volt a flottában, és még a világon is csak kevés párja akadt. Több mint 30 évet töltött el az óceánok vize felett, vagy bennük, és mégsem talált egyetlen olyan szépséget, sem mint az anyám. Mindig ezt mondta nekem, azért tudja túlélni a veszélyes kalandjaikat, mert a világ legszebb dolga várja őt itt a szigeten. Egy útja során találkoztak szüleim egymással, nagypapa kocsmájában pihentek meg míg feltöltötték a hajójuk készleteit. Apámnak egyből megakadt a szeme a fiatal felszolgáló lányon, aki mint minden tengermenti fogadóban sok ajánlatott kapott a matrózoktól. Soha nem foglalkozott az ajánlataikkal, így az apám közeledésével sem.
Úgy hallottam, hogy több mint egy évig kerülgették egymást, mire elfogadták a szerelmüket. A nagyszüleim nem nézték jó szemmel a kapcsolatot addig, amíg egy incidens után meg nem mentette őket apám a biztos haláltól. Ezután összeházasodtak, apám e legértékesebb ajándékot adta anyámnak, amit csak adhatott szerelme zálogául, a tenger alatti életet. Nyitottak egy másik fogadót a szigeten, abból a pénzből, amit apám gyűjtögetett össze a dolgos évei alatt, egy nem túl nagy, vagy elegáns, egyemeletest, amiben mindenkit ki tudtak szolgálni, aki fizetett. 5 évig békében és idilli környezetben éltünk, ebben az időben fogantam és születtem meg a már említett helyen. A nagyapám után kaptam a nevem, amivel a tiszteletüket, és a megbecsülésüket akarták kifejezni felé a szüleim. Én mindennek ellenében büszkén viseltem a nevem, még a mái napig is.
Egy viharos napon kellett félbe szakadnia a közös boldogságunknak. Apám bejelentette, hogy el kell hagynia minket. Azt mondta, meg kell tennie a népéért, hogy boldogan élhessünk, és folytatódhasson a béke. Anyám sokat sírt, nem akarta mutatni hogy szomorú, de sokszor halottam a szobámból, amikor már aludnom kellett volna, hogy anyám keservesen zokog. Apám után sírt, fájt neki hogy csak így elhagyott minket, még ha előttem erősnek is akart látszani. Nagyanyám sokat segített a fogadónkban, tudta hogy a lányának nagyobb szüksége van rá, mint bármikor máskor.
Kicsi volt a fogadónk, de otthonos. Mindig megvoltak a törzsvendégeink, munkában megfáradt parasztok, halászok, a boltjaikat bezáró boltosok, mielőtt hazamentek volna beültek egy kicsit beszélgetni a cimborákkal. Egy nap azonban megváltozott a széljárás, ahogy nagymamám mondta, a szigetlakókat felváltották, a különös idegenek a haditengerészettől. Sohasem tetszett az ábrázatuk, mindig csak jöttek, egy-két éjszakára maradtak, összemocskoltak mindent, még néha verekedtek is az itt lakókkal. De sajnos rossz idők jártak ránk apám nélkül, ezért mindenkit ki kellett szolgálni, aki fizettet a szolgáltatásunkért. A világban sok szörnyűség történt ezért felénk is megnőttek a katonák száma, jó volt egy ideig mert több volt a kuncsaftunk, de rossz is mert nem voltak úriemberek. Sokat veszekedtem emiatt a vendégeinkkel, mert sértegették anyámat, és ajánlatokkal bombázták őt. Egy ilyen eldurvult incidens után történt, hogy először kellett ölnöm. Egy meg kellett védenem anyámat, de a rossz még rosszabbra fordult, a baleset után lerombolták a fogadónkat. Nem volt tovább megélhetésünk, elpusztult az otthonunk. Vissza kellett költöznünk nagyszüleimhez.
Mintha hatodik érzéke lenne apámnak, egy hétre rá hogy költözködtünk megjelent az ajtóban. Csapzott volt, és sok helyen sérült. Anyám szinte zokogott a boldogságtól, hogy újra láthatja. Abban a pillanatban azt hittem, hogy újra eljön az időszak, amikor boldogok leszünk, de nem így lett. Apám bejött az ajtón, magához szorított, majd oda húzta anyámat is, és így álltunk hármasban sokáig, nagyon sokáig. Azt kívántam bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat. Másnap reggel boldogan keltem fel, és még reggelit is készítettem a szüleimnek. Mikor elértem a szobájuk ajtaját, szóváltást hallottam. A szüleim veszekedtek. Nem tudtam min, de azt igen, hogy fontos dolog az. Az ajtó hirtelen kicsapódott, a meglepetéstől kiejtettem a tálcát a kezemből, az apám lépett ki rajta feldúltan. Mélyen a szemembe nézett és azt mondta, hogy vigyáznom kell magamra, és a családomra is, neki megint el kell utazni. Utána felállt és már indult is, nem tudtam megszólalni a meglepetéstől, és a szomorúságtól. Hirtelen apám megtorpant, mintha valami beléhasított volna. Megfordult, és a kezembe nyomta a pisztolyát, a legnagyszerűbb fegyvert, amit eddig valaha is láttam. Mindig is ácsingóztam utána, de most nem tudtam örülni neki, csak arra tudtam gondolni, hogy apám megint elhagy minket. Valami fontosabb neki, mint a saját családja.
Ezután csak még rosszabb lett az életünk, anyám újra gyereket várt, én örültem a kistestvéremnek, de édesanyám homlokát sötét gondolatok felhőzték. Én azt hittem, hogy a városban történt dolgok miatt, de tévedtem. Csak sokkal később tudtam meg miért is volt anyám ilyen szomorú. Egyszer csak egy furcsa alak állított be a nagyszüleim fogadójába. Anyám boldog volt hogy láthatja őt, nekem még idegennek számított. A legnagyobb meglepetésemre ő is a nagyanyám volt. Én soha nem gondoltam volna, hogy nekem két nagymamám van, de megnyugtatott hogy ez így természetes. Csak pár hónapig ismerhettem őt, de addig tanított engem. Az apám kérte meg rá, hogy segítsen a nevelésemben. Csodálatos dolgokat mesélt nekem a nagyvilágról, hatalmas szörnyekről, elásott kincsekről, csatákról, melyek szigeteket remegtetnek meg. Egy olyan világot tárt elém, amit én még álmaimban sem tudtam elképzelni. De nem csak az elmémet pallérozta, képzett is engem. Az apámtól kapott utolsó szuvenírrel megtanított bánni, nem voltam tökéletes a lövészetben, de a célt nagyrészt eltaláltam. Az a pár hónap hamar eltelt, és hirtelen kellett távoznia a szigetről, szinte még búcsúzkodni sem volt időnk egymástól.
Nem sokra rá újabb tragédia történt a nagyszüleim meghaltak, így már hármunknak kellett költöznünk. Nagyon nehezen találtunk magunknak szállást, és még nehezebben munkát. Senki nem akart minket felvenni, én már tudtam dolgozni, így anyám készülhetett a kistestvérem születésére. Egy rozzant házban húztuk meg magunkat, és egy halfeldolgozóban kaptam munkát. A halaktól nem féltem, és a munkát eddig sem vetettem meg. Elég hamar beilleszkedtem, mert itt a munka után ítéltek meg. 1 év telt el dolgos munkával, a testvérem megszületett, és az anyám még komorabb lett. Fel sem tűnt hogy másképpen tekint rám, mint rá.
Így teltek a hónapok, a testvérem szépen cseperedett, de az anyám egyre rosszabb színben volt. Sokat köhögött, és már a hátát sem olyan egyenesen tartotta, mint régen. Egy nap mikor hazaértem a munkából anyám sírva fogadott engem. Elmondta hogy szörnyű beteg, és nincs pénzünk, hogy meggyógyítsák őt az orvosok. Ezen a szigeten nem épülhet fel, de másik szigetre meg nem tudunk elmenni. Amíg magyarázta a szörnyű híreket, tudat alatt valami feltűnt nekem. Csend volt, nyomasztó csend. Ami nem jellemezte azt a kalyibát már két év óta, utána mint ha villám csapott volna belém rájöttem. Nem halom a testvérem gügyögését, játékát, egyáltalán semmi hangját, ami eddig megszokott volt.
Félbeszakítottam anyám szóáradatát és testvérem felől érdeklődtem, ő elhallgatott, nem szólt egy szót sem. A csend még áthatóbb lett, nem mertem még egyszer megkérdezni tőle, csak vártam. 5 perc szörnyű csend után megtörte a hallgatását, és elmondta hogy örökbe adta az öcsémet. Először nem értettem miért csak évekkel később jöttem rá, hogy minket védett ezzel. Ha együtt maradtunk volna mindketten nyomorban tengődve éltünk volna, így csak rám várt ez a sors. Két hétre rám anyám eltávozott ebből a világból. Hátra hagyva engem, a nagyvilág ellen. Míg éltek két évtizedig tartott a szerelmük, és utána az örökkévalóságig, így mondta anyám és én el is hitem minden szavát.
Most Flah sziget nyomornegyedében tengődök. Megpróbálok megélni bármi áron. A halfeldolgozóban a munkám nem egyszerű, de megedzette a testem. Minden nap egy hatalmas kampóval szedem ki a trancsírozásra váró tengeri halakat. Fizetni nem fizetnek sokat, de kapok egy kis pluszt, mert főzök a munkásokra. A szakács tudományom nem a legjobb, de a munkás ember bármit megesz, ami laktató és nem feltétlenül mérgező. Minden megtakarított pénzemet arra költöm, hogy testvérem nyomára bukkanjak. Nem törődtem bele, hogy elszakítottak egymástól minket. Tudnom kell, hogy mi van vele, és hogy jól van-e. Én a bátyja vagyok és meg kellene védenem bármi áron. Még ha az anyánk nem is így gondolta.
Betöltöttem a 16. életévemet, szinte már felnőtt vagyok. Az öcsémnek ma van a születés napja 11 éves lett. És nekem még mindig semmi hírem róla. Eltűnt mintha soha nem is létezett volna, az egész családom már az emlékeimben is csak homályos képek, illatok, szagok. Már csak én emlékszem a fogadónkra, a nagyszüleimre. Szomorú az életem. Nyomot kell hagynom ezen az elátkozott világon, hogy rám mindig emlékezzenek, és csak tisztelettel mondhassák ki azt a nevet Kurt Bozek.
A hozzászólást Kurt Bozek összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 23, 2010 6:14 am-kor. | |
|
