Néhány perces búcsúzkodás után utamra indultam. Semmi érzelgősség, hiszen úgyis visszatérek néhány napon, héten belül. Reggel lévén, a faluban nagy volt a nyüzsgés. Arckifejezésem láttán a legtöbben inkább visszafojtották sajnálkozásukat, de voltak néhányan, akik inkább dühösnek tűntek. Néhány pillanatnyi tűnődés után rájöttem, miért. Sérültek meg már emberek amiatt, hogy a húgomat védtem, és valószínűleg most is érezhető volt a hiányom.
A kikötőbe érve láttam, hogy itt is ugyanolyan szintű a forgalom, mint a falu többi részében. A falut érő rablótámadást visszavertük, és a kereskedők egyre inkább ezt a falut választották. Most is legalább tíz hajó rakodott a mólókon, többek között az egyik ismerős megrendelőnk, aki épp berakodta a hajóját. Sóher egy pasas, de talán épp emiatt elvisz. Próbáltam minél egészségesebbnek látszani, amikor odamentem hozzá.
- Üdv! Újabb kereskedőút?
- Az bizony! - mondta mosolyogva Roan. - Már csak néhány út, és végre le fogok telepedni Shell Townban!
- Véletlenül nem arra tartasz? - csillant fel a szemem.
- De... Miért kérded? - nézett rám csodálkozva a férfi.
- Veled tarthatnék? Pénzem nincs, így nem tudok fizetni, de felajánlhatom a hajó megvédését, illetve a mesterségem is a szolgálatodra állna az úton.
Némi számítást láttam az üzlettárs arcán - majd harsogva felnevetett.
- Nem lenne belőled rossz kereskedő! A portékát nagyon jó színben tünteted fel! Mindenki tud a faluban arról, hogy helybenhagytak, és hiába próbálsz úgy tenni, mintha nem lenne semmi bajod, a képedre van írva! De a próbálkozás tízből nyolc pontos! Üdv a fedélzeten.
Meglepődtem az indokon, de végül örömmel elfogadtam az ajánlatát. Meglepetésére - és a sajátoméra is - hathatósan tudtam segíteni a ládák pakolásában. Néhány órán belül a hajó elindult. Irány Shell Town!